Az osztálytalálkozó

48.

FELICIA

A fejem hasogatott. Folyamatosan, lüktetve, egy pillanatnyi időt hagyott csak, hogy felkészüljek a következő ütemre. A szívdobbanások jutottak az eszembe. Pontosan ugyan úgy hasított a fájdalom is a fejembe. Kinyitottam a szemem, de forogni kezdett velem a világ, és valami éles fény is világított egyenesen a szemembe. Fel akartam emelni a kezeim, de nem tudtam. Nem azért, mert nehezek voltak, vagy mert szédültem, egyszerűen hiába húztam nem mozdult.

- Nem fog menni. – hallottam egy halk hangot.

- Marion? Mi a fene történt? – a hangom rekedt volt, a szám akár a sivatag, és mintha százszor olyan megterhelő lett volna hirtelen a beszéd.

- Addig nem engedünk el, ameddig ki nem megy a hatás.

- Milyen hatás? – kezdett valami pánik-féle motoszkálni a fejemben.

Elállta a fényt, így láthattam az arcát. Meggyötört, szomorkás arckifejezése volt.

- Csalódtam benned. – hangja lemondó volt, és ez százszor jobban fájt, mint a fejem. Ennyire becsíptem volna? Mondtam, vagy csináltam valamit?

- Miért, mit tettem? – szinte suttogtam.

- Marjorie meghalt. – felelte tömören. – És ha ez még nem lenne elég, betéptél, mint egy állat.

Nagyot nyeltem. Szépen lassan kezdett visszatérni az emlékezetem. A ház, Margaret, a fehér por a tasakban, amit csak azért vettem be, hogy... pontosan miért is vettem be?

- Mi? Meghalt? – nyitottam tágra a szemem, de csak még jobban lüktetett a fejem, így becsuktam inkább.

- Ugyan, ne lepődj ezen ennyire meg. – most némi undort éreztem a hangjában. Valami lágyan cirógatni kezdte a combon, kinyitottam a szemem és az ölembe néztem. Egy fehér cetli pihent a lábamon.

Szédülni kezdtem és kivert a víz. Az a bizonyos fehér cetli volt, amit eddig őriztem a melltartómban, amit ostoba módon nem téptem szét és semmisítettem meg végleg.

És most ott virított. Csókol: hű bűntársad.

Vadul rázni kezdem a fejem, vagy csak ennyire forog velem a világ, már nem is tudom, már nem is érdekel igazán. Hülye, hülye, hülye vagyok! Ebből már akkor sem tudom kimagyarázni magam, ha én magam lennék a jóisten.

- Ez nem az, aminek látszik. – nyögöm.

- Nem érdekel. – a szemében gyűlölet izzott. – Nem fogsz minket megölni! – emelte fel a hangját. – Ki a bűntársad? – szinte köpte a szavakat.

Megráztam a fejem. Egy hajszálon múlt, hogy ne bőgjem el magam. Hisz ismer, tudja, milyen vagyok! Hogyan feltételezhet rólam ilyet pont ő?

Bár minden bizonyíték ellenem szól, legalábbis a cetli biztosan, mégis neki tudnia kellene, hogy a bizonyítékok néha csalnak. Egy ügyvédnek minden eshetőséget végig kell gondolnia, nem?

Talán sokkal könnyebb neki, ha nem gondolkodik rajta sokat, hanem a tényre hagyatkozik. Szüksége lehet valamire, amiért utálhat tovább. Már nem kell leráznia, nem kell megmondania, hogy az az éjszaka nem jelentett semmit, nem kell közölnie velem, hogy visszamegy a családjához, mintha mi sem történt volna. Már semmit sem fogok tőle követelni, nem lenne jogom.

Hiszen, ha kijutunk innen, akkor valószínűleg börtönbe fogok kerülni. Be kell vallanom, hogy a bíróságon inkább adnának egy híres ügyvéd szavára, mint egy jött-ment újságíróéra.

- Gyerünk, válaszolj! – ordít rám.

Összerezzenek. Nem akarok, nem tudok válaszolni, még a szemébe sem nézni. Olyan hülye voltam, már az első ilyen üzenetnél hozzá kellett volna fordulnom. Talán tudott volna segíteni.