Az osztálytalálkozó

10.

FELICIA

- Nem is tudom, hogy ezek után mit mondjak. Az én életem cseppet sem ilyen izgalmas, mint a tiétek. Újságíró vagyok, nincs nagy hírnevem, sem tökéletes munkám, néha akadnak nehézségek, sokat dolgozom, állandóan úton vagyok és egy tapodtat sem mehetek a laptopom nélkül. Néha nehéz úgy írni az emberekről egy-egy cikket, hogy az ne legyen túlzottan személyes, vagy ne sértsünk vele meg senkit, és kívülállóként meséljek el egy adott dolgot, a saját véleményem nélkül.

Az emberek nem szeretik mások véleményét, ezt már megtanultam. Minél személytelenebbül írunk, annál többen olvassák, és annál jobban tetszik nekik, mert saját véleményük lehet, ami olykor, valójában elég gyakran rossz, negatív vélemény. Néha csak úgy odaírnám valamennyi cikkem alá, hogy baszódj meg, ha rosszat gondolsz róla, ha bántani fogod őt ezután, vagy nem állsz ki az ügy mellett.

Stresszes, mert állandóan interjúkat kell készítenem, amit aztán meg kell írnom méghozzá úgy, hogy az esetlegesen nem oda illő szavak helyére mást kell tennem, amit ha elrontok egy élő, érző ember kemény munkáját és karrierjét tudom tönkretenni. Gondolom, értitek milyen felelősségről beszélek.

Nincs férjem, sem tökéletesnek mondható kapcsolatom, igazából jelenleg hajlok afelé, hogy az legyen. Kedves a srác, nem túl érzengős és megért, mindemellett még képes megvédeni is, nem hihetetlen? Nincs gyerekem, de nem azért, mert nem szeretnék, csak még nem találtam meg a megfelelő partnert, akivel tudnám vállalni ezt a fajta felelősséget.

Szóval, ennyi lennék én!

***

Még azután is, hogy mindent bepakoltunk a fészerbe és a házba, majd mindannyian elvonultunk a saját szobánkba, azon agyaltam, hogy mindent jól mondtam-e. Hogy nem néznek-e hülyének és eléggé érdekesnek mutattam-e az életem. Az alkoholtól ködösek voltak a gondolataim, ahogyan a többieknek is. Láttam rajtuk, miközben mesélték a történetüket, hogy mennyire megerőltetik magukat, hogy ne mondjanak semmi badarságot, vagy ne járassák le saját magukat. Vagy csak éppen valami frappáns hazugságon gondolkodtak, nehéz volt eldönteni.

Margaret elfoglalta a fürdőt, így én csak az ágyon feküdtem, és próbáltam minél magasabbra tartani a telefonom, hátha úgy fogja a térerőt, de hiába. Nem tudtam kapcsolatot teremteni a külvilággal és ez még jobban frusztrált, mint az, hogy velük vagyok összezárva.

Fülledt volt bent a levegő. Az emeleten még melegebb volt, mint a földszinten, már jócskán benne vagyunk a nyárban, itt pedig mintha még melegebb lenne, mint a belvárosi lakásunkban, pedig az a hetedik emeleten van. Az ablakhoz sétáltam, hogy engedjek be egy kis friss levegőt, hátha még segít is kitisztítani a gondolataimat. Talán nem kellett volna ennyit innom, nem vagyok már hozzászokva az alkoholhoz. Nem is tudom mikor ittam utoljára két pohárnál többet, most pedig mintha mindenki be akarta volna pótolni az elmaradását, vagy csak ki akarta engedni a gőzt.

A régi faablak kissé be volt ragadva, így neki kellett feszülnöm, végül egy nagy nyikorgással kinyílt, én pedig hátratántorodtam. Magamban kuncogtam az ügyetlenségemen, nem is értem, miért tettem, amikor meghallottam a fojtott hangokat.

Észrevétlenül néztem le, a szobánk a tornác felett van, kissé jobbra. Lent két alakot láttam beszélgetni a halvány kinti lámpa fényében. Micah fehér haja szinte világított a sötétben, míg Marion vörös feje izzott, akár a tábortűz, amit nemrégiben oltottunk el.

- Gondold át, jó? Ne csinálj semmi hülyeséget! – ezeket a szavakat vettem ki a beszélgetésből.

- Jaj, haver, hagyd már! – legyintett Micah. – Bulizni jöttem, nem alukálni, mint a kisbabák!