Az osztálytalálkozó

45.

MARJORIE

Utáltam, hogy ennyire rá vagyok kényszerülve másokra.

A kezdet nehéz volt, amikor Felicia segített nekem megfürdeni, kicsit szégyenlős voltam, hiszen a terhesség bizony nyomot hagy a nő testén. Úgy tűnt, ő ezzel egyáltalán nem foglalkozik, így valamennyit oldódott bennem a feszültség.

Miután segített visszavánszorogni a szobámba megköszöntem a segítséget, és leültem a fotelba, ameddig ő áthúzta az ágyam. Minden tiszta vér lett, amitől enyhén szólva a frászt kaptam.

Amikor újra az ágyban feküdtem már megbarátkoztam a gondolattal, hogy meg fogok halni. Lehetetlen, hogy ez a „betegség" véletlen legyen, hiszen sosem éreztem magam ennyire rosszul menstruáció közben, most pedig már nem is lehetne menstruálnom.

Akkor vált egyértelművé, hogy itt valami nagyobb dolog történik, amikor arra ébredtem, hogy nedves az arcom. A nap még besütött az ablakon, de arra a következtetésre jutottam, hogy már délután van. Lassan felemeltem a kezem az arcomhoz, valami ragacsos cucc volt rajta. Még levegőt is elfelejtettem venni, amikor megláttam, hogy mi van a kezemen.

Vér.

Álmomban sírtam. Élőben sírtam. Vért sírtam.

Megnyaltam az ajkam, vér ízét éreztem. Megtöröltem az orrom, vérzett.

Hangosabban kezdtem venni a levegőt, már a pánikroham szélén álltam, amikor meghallottam a ruha susogását. Nem vagyok egyedül a szobában. Mozgást érzékeltem valahonnan mellőlem. Oldalra döntöttem a fejem, egy alak ült a fotelban feketében, egy sállal az arcán. Végignéztem rajta. Fekete kapucnis pulóver, fekete farmer, fekete tornacipő. Fekete lélek.

Ismét sírhatnékom támadt, de könnyek helyett vércseppek hagyták el a szemem, amitől még homályosabb lett a látásom, és szúrt a szemem. Visszafogtam magam. Mély levegőt vettem, a félelem megbénított. Nem készültem fel rendesen a halálra. Elfogadtam, itt lebegett végig a fejem felett, de nem készültem fel rá. Erre talán sosem lehet.

- Ó, drága barátnőm, meg sem ismerlek! – oldalra döntötte a fejét, mint egy ragadozó. – Amikor elváltak útjaink sokkal jobb passzban voltál, mit gondolsz, most miért fekszel itt vérbe fagyva?

Rosszul hallottam, így kissé felemeltem a fejem a párnáról. Valami meleg folyt ki a fülemből. Rögtön leengedtem a fejem, próbáltam megnyugodni, de a szívem vadul vert, ennek hatására még jobban vérezni kezdett az orrom. Egyszerűen nem bírtam megnyugodni, tudtam, hogy az életem függ tőle, mégis rettegtem.

- Igen, nos, minden olyan helyről folyik a véred, ahonnan csak tud. – szinte hallottam a hangján, hogy mosolyog. Ismerős volt a hang. Mintha nagyon-nagyon régen hallottam volna már ehhez hasonlót.

- M-miért? – hangom nem volt több, mint krákogás, emellett ki kellett köpnöm egy adag vért.

- Ne erőltesd magad, Marjorie drága! – felállt és lassan odasétált az ágyam mellé.

Zsibbadt mindenem. Erre akkor jöttem rá, amikor próbáltam minél messzebb kúszni előle, de a testem csak pár centimétert mozdult.

- Félsz tőlem, és minden okod meg is van rá. – bólintott. – Tudod, a te halálod terveztem a legtöbbet. Mi lenne a legfájdalmasabb halál? Mitől szenvedhetsz a legtöbbet? Így jutottam arra a következtetésre, hogy kivéreztetlek. Napokig szenvedtél, fájdalmaid voltak, rá voltál másra kényszerülve, ennél nagyobb kínt nem is okozhattam volna neked. – az utolsó szavaknál már kiéreztem a vigyorgását. – A válasz a kérdésedre: azért, mert áruló vagy.

Összezavarodtam. Azt hittem egy vad és elmebeteg gyilkossal van dolgunk, aki csak kinézett minket magának, vagy valamelyiküket akarta eltenni láb alól, hiszen elég sokan ismerték őket.

De én? Én nem ismerem ezt a fickót, és nem tartom magam árulónak.

Hacsak nem...

- Ugye-ugye, csak eszedbe jutott! – levette a sálat az arcáról, elállt a lélegzetem. Még keményebben próbáltam elhúzódni, menekülni, de nem ment. Éreztem, hogy csordogál az orromból a vérem, és a szemeimből is patakzik, ugyanis már nem bírtam visszafogni a sírást.

- Gyerek voltam, nem tudtam, mit csinálok! – akartam mondani a szavakat, de nem biztos, hogy érthetően jöttek ki. – Sajnálom.

- Nincs mentség. – megrázta a fejét. – Elárultál. Legjobb barátok voltunk, te pedig elárultál! – a düh, a gyűlölet a szemében az, ami úgy igazán megrémített.

Hiszen tudtam, hogy semmi esélyem a bocsánatra. Ismertem őt, nehezen bocsát meg az embereknek. Képes napokig rágódni dolgokon, és mindent a szívére vesz.

Azon az estén, amikor elárultam, részeg voltam. Arra sem emlékszem, hogy mit mondtam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem veszi fel a telefont, ha keresem. Nem enged be a házukba, nem akar találkozni velem, nem válaszol az üzenetimre. Aztán mégis válaszolt, és elmondta mit tettem.

A barátságunk véget ért. Ezt írta legutoljára. Talán még a mai napig meg van az üzenete.

- Felnőttem. Sajnálom. – egyre csak a fejét rázta, az én könnyeim pedig csak csorogtak, és csorogtak... - Családom van, lányom! – zokogtam.

- Sajnálom. – rántott vállat.

Kopogás hallatszott kintről. A tekintetem felvillant. Talán megmenekültem. De ő gyorsabb volt, mint ahogy kinyithattam volna a szám. Odaugrott és a kezével befogta a szám.

- Ha elárulsz, megöllek. Olyan kínzásban lesz részed, mint még soha senkinek! Mi több, azt is kinyírom, aki az ajtóban áll! – vicsorgott.

Az utolsó mondat volt, ami meggyőzött.

- Marjorie?! – Marion hangját hallottam kintről.

Minden erőmet összeszedtem. Talán megmenthetem őt, nekem már úgyis mindegy. Érzem, hogy elhagy az erő, lassan végem.

Megrázott, kényszerített, hogy mondjak valamit, ugyanis már résnyire nyitva volt az ajtó...

- NE GYERE BE! – kiáltottam.

- Mi? Miért? – közelebbről hallottam a hangját.

- Meztelen vagyok. – hazudtam.

- Oké, akkor... - zavarban volt. – Majd később visszajövök!

Ismét zokogtam, amikor becsukódott az ajtó. Az utolsó lehetőségem is cserbenhagyott.

Nincs hát visszaút. Belenéztem a szemébe és így szóltam:

- Nem bántam meg, hogy megtettem! – köptem a szavakat. – Ha én nem mondtam volna el neki, te sosem lettél volna rá képes, mert gyáva vagy! Undorító, gyáva alak vagy! Mindig is az voltál, és ez is azt bizonyítja! Gyenge, gyáva, fikás!

Sosem hívtam őt a csúfnevén. Életem utolsó szava mégis az volt.