Az osztálytalálkozó

43.

Belesüppedt a fotelba, dr. Miller irodájában volt a világ legkényelmesebb ülőgarnitúrája. Nem szeretett idejönni, mégis minden alkalommal visszatért hozzá.

A nő kedvesen mosolygott rá. Kék szemében lágyság, nyugalom tükröződött, piszkosszőke haja összefogva omlott a hátára. Szép nő volt, de nem annyira, mint a szerelme.

- Szóval, Mr. Parker, hogy telt a hete? – hangja vidám, bizakodó volt.

- Remek, és a magáé? – kérdezett vissza.

Miller udvariasan nevetett. – Tudja, hogy itt maga a lényeg, ugye?

- Igen, de a kedvességet nem tiltja a szabályzat, nem igaz?

Nem válaszolt, a jegyzeteibe merült. Mr. Parker kíváncsi lett volna, mit néz annyira, mit gondol róla a nő, eddig milyen diagnózist állított fel róla.

A munkahelyéről küldték el hozzá egy igazán nehéz és rögös hét után. Eleinte nem akart agyturkászhoz menni, butaságnak gondolta, hogy rajta próbáljanak meg segíteni, csak pocsékolják az idejüket. Ám a gondja kezdte beárnyékolni a mindennapjait, kezdte fenyegetni a megélhetését, az életét, és ezt nem hagyhatta. Vissza kellett szereznie az uralmat az élete fölött, maga fölött.

Elkövetett egy hibát: elengedte a sötét oldalát, engedte, hogy mások meglássák, milyen ő valójában. Ezért kényszerítették rá ezt a beszélgetést dr. Miller-rel. A főnöke közölte vele, hogy vagy minden héten eljár hozzá legalább három alkalommal, és mindeközben nem kér beszámolót a doktornőtől, vagy legalább egy alkalommal, de akkor mindenről be kell neki számolni, vagy egyáltalán nem megy, de akkor ki van rúgva, és feljelentik súlyos test sértésért.

Így hát nem volt sok választása, mivel nem akarta, hogy a főnöke mindent tudjon róla, ezért belement a heti három alkalomba. A doktornő nyaralása közbeszólt, így pénteken találkoztak először.

- Nos, kérem, mondjon el mindent, ami a héten történt! – dr. Miller hátradőlt a székén, tekintete úgy perzselte, akárha a lelkébe látna, és mintha nem is kellene már elmondania neki semmit, hiszen úgyis tud mindenről.

- Nem volt semmi érdekes, szedtem a gyógyszereket a felírt mennyiségben, kerültem a bajt, és hasznosítom a nyugi-terápiát is, amit javasolt, hogy alkalmanként csináljak. – számolt be röviden mindenről.

- Helyes, örülök, hogy a jó úton jár, és nem gondolta meg magát a kezeléssel kapcsolatban. – a doktornő mosolya őszinte volt, ő ugyanis imádott segíteni az „eltévelyedett lelkeken", ahogyan ő hívja az őrülteket.

- Ja, és meglátogattam Marcus-t a kórházban.

- Igen? – emelkedett meg a szemöldöke. – És milyen érzés volt?

- Fura. Kicsit bűntudatom van, amiért miattam került oda. – azt mondta, amit a doktornő hallani akart.

Valójában még sosem érezte magát olyan felemelően, mint abban a pillanatban, amikor meglendítette az öklét, amikor földhöz szegezte Marcus-t, a kollégáját, és akkor teljesedett ki igazán a lénye, amikor többször is beleverte a fejét a csempébe csupán azért, mert kritizálta a munkáját. Igazából már hetek óta kritizálja, csak most telt be a pohár.

Hasonlóképpen akarom megölni azt a kurvát, aki állandóan piszkált. A kréta helyett egy baltát vágnék a fejéhez.

Lassan megrázta a fejét, hogy kiürüljenek ezek a gondolatok a fejéből. Éppen egy olyan személynél ül, aki próbálja ezekből a gondolatokból kigyógyítani, nem kellene ilyenekre gondolnia.

- Remek. És gondolja ez a jövőben elkerülhető? Mármint, hogy ilyet csinál? – Dr. Miller türelmesen várt a válaszra, ám amikor látta, hogy a betege csak lehajtott fejjel fürkészi a vadiúj laminált parkettát, hozzátette: - Csak őszintén, itt nincs miért szégyenkeznie!

- Azt hiszem, igen. – lassan nézett fel a nőre, oldalra döntötte a fejét, várta a következő kérdést.

- Szóval már nem akar bosszút állni? – a nő nagyot nyelt, és zavartan megigazította a copfját.

- Bosszú? Nem, szó sincs arról! – nevetett. – Én sosem bosszút állni akartam, csak megmutatni, milyen, amikor fáj valami, és nem tehetünk ellene.

- Ennek gondolja a gyilkosságot? Egy fájdalomnak, ami ellen nem tehetünk?

- Valamilyen szinten, igen. – bólintott. – Elvégre hiába mondjuk a támadónknak, hogy ne tegye, akkor sem áll le. Nem tehetünk róla, végképp nem ellene.

- Érdekes meglátás. – hümmögött.

Ismét jegyzetelni kezdett, és ekkor már tudta, hogy cseppet sem gondolja érdekesnek, hanem visszaesésnek.

Egy valamit szeretne elérni: dr. Miller írjon egy olyan nyilatkozatot, amiben felmenti a további kezelésektől, amiben az áll, hogy teljesen normális. Ezért kell visszafognia magát, nincs más lehetősége.

- De természetesen sosem mennék el ilyen messzire. – szinte kétségbeesetten szólalt meg próbálva magára vonni a nő figyelmét, aki továbbra is csak jegyzetelt. – Hall engem? – nagyot nyelt. – Sosem fog megtörténni.

A doktornő becsukta a dossziét, ismét kedves és megértő mosoly jelent meg az arcán.

- Mr. Parker, mindketten tudjuk, hogy hazudik. – a világosrózsaszín műkörmeivel dobolt a mappa szélén. – Hosszú út áll még előttünk, de ígérem, hogy segíteni fogok magán!