Az osztálytalálkozó

12.

FELICIA

Reggeli után úgy döntöttünk felfedezzük a környéket. Miután elpakoltunk mindent és elmostuk az összes edényt útnak indultunk. Örültem, hogy nem hagytam ki az alkalmat, hogy kényelmes ruhában legyek, így nem kellett húzogatnom a felsőm pántját, mint sokaknak.

Az egész vendégház a nagy semmiben volt. Körülvettek minket a fák, mezők, termőföldek, de mind gondozatlannak tűntek, mintha senki sem foglalkozna velük.

Fél óra gyaloglás után letelepedtünk egy fa árnyékában. Többnyire kettes-hármas csoportokban kezdtünk el beszélgetni, mindenki megtalálta a magához való beszélgetőpartnert. Én Margaret és Marjorie társaságában ücsörögtem a fa tövének dőlve.

- Olyan jó egy kicsit kikapcsolódni! – Margaret az ég felé fordította az arcát, a szemét lehunyta.

- Ne is mondd! – horkant fel Marjorie. – Néha totálisan kiakadok a városi élettől. – sóhajtott.

- Én szeretem. – szükségesnek éreztem ezt kijelenteni, hogy azt higgyék tökéletes az életem, és nincs semmi gondom vele. – Tudjátok, nincs idő gondolkodni semmin, nincsenek nyugodt perceid, csak a folyamatos pörgés, és bárhová mehetsz anélkül, hogy valaki ismerne.

Elégedett voltam az indoklásommal. Valójában így gondoltam. Ameddig valami lefoglalja a gondolataim, addig baj nem lehet. Bár néha rossz érzés, amikor olyan emberek vesznek körül minden áldott nap, akiknek még a nevüket sem tudom, de ez benne az izgalmas. És addig, ameddig senki sem ismer nem ítélkezhetnek felettem.

- Fogalmam sincs, mit élvezel ebben. – nézett rám értetlenül Marjorie.

- Valaki szeret rejtőzködni! – bökte oldalba sejtelmesen mosolyogva Margaret.

- Nem, nem hinném! – emelte fel a mutatóujját. – Éppen ellenkezőleg, nem szeret rejtőzködni! Sosem szeretett.

- Oké, még itt vagyok! – szóltam közbe, mielőtt még teljesen kielemezhetnék a személyiségem.

Talán nem ártana őszintének lennem, de igazság szerint semmi kedvem velük megosztani a lelkivilágom. Hadd panaszkodjanak csak, én elégedett vagyok az életemmel. Mondjuk, nem hiszem, hogy ezen a helyen szívesebben élnének, halálra unnák magukat.

Az olyan emberek, mint ők csak azért mennek bele ilyen kisebb nézeteltéréses vitába, hogy valamire tudjanak panaszkodni. Nem jó a nagyvárosban, de ha egy tanya tulajdonosához mentek volna férjhez, és egy ilyen nyugodt és csöndes helyen kellene élniük az sem tetszene nekik.

Ezután egy kissé semlegesebb témára tereltük a beszélgetést, mégpedig boldognak tűnő emlékeket idéztünk fel a középsuliból. Mondjuk, amikor én és Margaret egy időben folyton elkéstünk az első óráról, mert az ő aktuális szerelmét vártuk a suli előtt. Régi szép emléknek mondanak mindent, akkoriban azonban elég sokan bosszankodtak és utáltak minket azért, mert a tanárok ezeket a késéseket sosem, vagy csak nagyon ritkán rögzítették a naplóban.

Szerettek minket a tanárok, mert „aranyos kislányok" voltunk. Mi voltunk azok, akik sosem feleseltek, és tudtak addig süllyedni, hogy a tanárjuktól elnézést kérjenek, ha valami rosszat tettek. Ezt sokan talpnyalásnak, meghunyászkodásnak hiszik, pedig csak kellő tiszteletet adtunk és beláttuk a hibáinkat. Most már biztos vagyok benne, hogy ők is úgy gondolják, másképp kellett volna akkoriban felfogniuk a dolgokat.

Miután mindenki kibeszélgette  magát felálltunk és továbbmentünk. A nap tűzött, a hajam a vállamra tapadt, Marjorie mellettem hangosan fújtatott, míg Margaret látszólag élvezte a kirándulást, vagy ahogyan ő mondja a „felderítő hadműveletet".

- Jézusom, és még ugyan ennyit kell vissza is sétálnunk! – képedt el Marjoire.

- Nem vagy formában, anyuci? – csipkelődött Jill.

- Ó, hidd el, túlzottan is formában vagyok... - motyogta válaszul.

Csak a tekintetem kapkodtam kettejük között, nem értettem mire fel ez a szóváltás, miért akarja szekálni Jill Marjorie-t. Rajtam kívül senki sem foglalkozott különösképpen a szóváltásukkal, mindenkit csak megmosolyogtatott a gondolat, hogy Marjorie már nincs olyan formában, mint régen.

Régen nagyon is lekörözött volna mindenkit túrázásban. Emlékszem, hogy ahhoz képest, hogy a testalkata teljesen átlagos volt, nem járt gyúrni, nem edzett minden nap, valahogyan mégis ő teljesített a legjobban a tornaórákon. Néha még a fiúkat is megverte kosárlabdában, vagy esetlegesen ő tudta csinálni a legtöbb felülést, míg mi többi lányok már a tizedik fekvőtámasznál meg akartunk halni. Ő volt az, aki sosem keresett kifogásokat, hogy miért nem tud mindent beleadni egy órába, és ő sosem lógott el, nem hazudta, hogy nincs ott a felszerelése és nem tud dolgozni. Egyértelműen a tanár kedvence volt.

Én mindig is kissé irigykedtem rá, hiszen nem kis teljesítmény ez egy lánytól. Persze, sosem szekáltam vele, nem hívtam a háta mögött transzneműnek, ahogy egyes személyek. Tisztában voltam vele, hogy igenis a lányok is lehetnek jók, sőt akár nagyon jók a sportolásban, a többiek csak túlzottan féltékenyek voltak, mert nekik nem ment olyan jól, mint neki. Nyilván bárki lehetett volna atletikus, csak éppen senki sem akarta túlzottan megerőltetni magát.

Úgy tettem, mintha kilazult volna a cipőfűzőm, csakhogy lemaradhassak Marjorie-hoz, aki a csapat végén sétálgatott már vissza a ház felé. Valamiért úgy éreztem, hogy beszélgetnem kell vele, fel kell vidítanom, hiszen látszólag nem esett neki a legjobban a csipkelődés.

- Minden oké? – zárkóztam fel hozzá, átvettem az ő tempóját.

- Persze, miért ne lenne? – vonta fel a szemöldökét ezúttal egy felderült mosoly kíséretében.

Meglepetten néztem rá. Elég lenne neki mindössze fél perc, hogy teljesen más hangulata, arckifejezése legyen? Eddig meg mertem volna fogadni, hogy bosszúságot és némi rosszallást láttam a tekintetében, most pedig mintha boldog lenne, kivirult.

- Csak... tudod... az előbbi. – próbáltam utalni a pár perccel történtekre.

Legyintett. – Nem számít! – nevetett finoman.

De én láttam, hogy számít. Igenis számít.

Talán túlságosan is számít, hogy még ennyi idő után is, teljesen más emberként ott tartunk, hogy fájdalmat okozunk egymásnak, még ha ez csak egy sima beszólás, piszkálódás is volt, amit igazán megszokhattunk Jilltől.