Az osztálytalálkozó

50.

Az utolsó buliba készülődött. Felicia a kedvenc napsárga ruháját vette fel, amin fehér napraforgók virítottak, hozzá pedig lapos talpú cipőt. Szőke haját kiengedve hagyta, lágy hullámokban omlott a hátára. Még mindig meggondolhatta volna magát. A szülei nem tudják, mi történt a múlt héten, nem tudnak a rajtakapásról sem, csak a rokonnal történt incidensről.

Felicia majdnem családon belüli erőszak áldozata lett, amikor pedig hazaért a legjobb barátnője élete szerelmével hempergett.

Nehéz és sírással teli hét állt mögötte, amit nagyrészt a szobájában töltött. A szüleinek elújságolta, hogy beadta a jelentkezését egy művészeti egyetemre az ország másik felére. Sehova máshova, csak oda.

Habár úgy tettek, mintha ezzel semmi baj nem lenne, valójában az apja egy kissé csalódott volt, hogy nem „tisztességes" munkát akar magának választani. Az újságírás nem az. Ennek ellenére minden nap előtte van reggelinél a helyi hírújság. Az anyja nem bánta, ő csak boldognak akarta látni, ennek ellenére egy tétova próbálkozást tett annak érdekében, hogy menjen inkább jogásznak, vagy állatorvosnak, hiszen abból hiány van a kisvárosokban, és jobban el tud helyezkedni.

Felicia azonban nem akart kisvárosba menni. Ki nem állhatta, hogy mindenki ismeri őt, hogy nem tud elvegyülni a tömegben, hogy minden mozdulatát figyelik, aztán kipletykálják.

Gyalog indult el a buliba, egyedül. A sötétséget csak az utcai lámpák fénye törte meg, az is elég gyatrán világított. Néhol meg-meg lebbent a függöny, amikor a kutyák vad ugatásba kezdtek a kerítések mögött, de nem foglalkozott velük. Hadd lássák csak, hogy egyedül indul útnak. Talán még azt is hihetik, hogy rossz társasághoz megy, hiszen itt nem újdonság, hogy egy-egy diák, vagy fiatal az éjszaka közepén szökik ki különféle kábítószerekért, vagy csak jól berúgni a parkban.

Céltudatosan lépkedett a járdán. Ő most nem csupán a parkba ment berúgni, nem, már nem tudott kivel menni. Margaret nélkül ő egy senki. Nincsenek barátai, nincs élete, már semmije sincs itt. Ezért is megy el az ország másik felébe tanulni. Ott majd nem fogja őt ismerni senki, és olyan kapcsolatokat építhet ki, amik neki megfelelőek lesznek, de biztosan nem fog legközelebb megbízni senkiben. Még egyszer nem akarja átélni azt, hogy elárulják. Többször nem lesz a barátai miatt szomorú.

Az Estcsillag nevű szórakozó helyre igazolvány nélkül engedték be. Akkor sem kértek tőle semmiféle iratot, amikor kért egy pohár pezsgőt és leült egy szűk bokszba, hogy ott fogyassza el az italát. Csak nézte, ahogy az iskolatársai össze-vissza vergődtek a tömegben, mindenki tombolt, ugrált, táncolt, jól érezték magukat, de rajta kívül még több kisebb csoport ült a bokszokban és csak iszogattak. Hirtelen egyedül érezte magát, nem találta a helyét a szórakozóhelyen, így lehúzta a pezsgőjét és felállt, majd a kijárat felé küzdte magát, ám valaki megfogta a könyökét és maga felé fordította.

Más ilyenkor megijedt volna, megfordult volna és egy pofon után folytatta volna az útját, de itt, ahol mindenki ismer mindenkit, és viszonylag ritkán történnek bűntények, senki nem tenne ilyet.

Felicia érdeklődve fordult meg, Marion állt vele szembe, látszólag már ivott.

- Hová mész, Gyönyörűm? – húzta magához közelebb, hogy hallja, amit mond.

A mellkasára tette a kezét és próbálta ellökni, hogy ne legyen hozzá ilyen közel, de nem sikerült, a fiú erős karokkal tartotta, ami más helyzetben romantikus lenne, de most, hogy nemrég még az egyik családtagja tartotta így, felfordult a gyomra.

- Nem vagyok a gyönyörűd! – kiáltotta, majd erőt vett magán és ellökte.

Marion ledermedt, nem akarta elengedni őt, hiszen ez a nyárnyitó buli, ilyenkor mindenki kitombolja a felgyűlt feszültséget, és benne egészen sok halmozódott fel az iskolaidőszak alatt.

Felicia azonban nyúzottnak tűnt, mint aki a háta közepére sem kívánja, hogy itt legyen, és most a fiúval vitatkozzon ilyen apró dolgokon.

Észrevette, hogy valami baj van, így a fiú megfogta a kezét és kifelé kezdte húzni, így nem sokkal később már az utcán, a friss levegőn találták magukat.

Felicia mély levegőt vett, nem is tudta, hogy ilyen büdös és áporodott szag volt odabent, ami zavarta. Milyen furcsa dolgokra is figyel az ember, ha éppen nem hulla részeg.

- Mi a baj? – kérdezte gyengéden Marion, miközben elengedte a kezét és zsebre tette.

- Semmi. – rántott vállat. – Legalábbis semmi közöd hozzá. – tette hozzá, mielőtt bármit is mondhatott volna.

- Ugyan, tudod, hogy mindig meghallgatlak, és engem tényleg érdekel, hogy mi van veled. – kissé oldalra döntötte a fejét.

- Menj inkább és igyál még egy pohár whiskyt, hogy hihetőbben beszélj!

- Oké, ilyenkor már látom, hogy tényleg van valami, és rajtam akarod kitölteni a haragod! – tette karba a kezét.

- Nem, szó sincs ilyesmiről!

- Akkor gyere vissza, és táncolj velem! – vigyorogva fogta meg a kezét és közelebb húzta magához.

Felicia arca ellágyult. Hiába tört össze a szíve, azt nehezen tudná elviselni, ha Marion semmibe venné és hagyná elmenni úgy, hogy rossz kedve van. Szerette a fiút, de ez bonyolult volt.

- Miért nem jössz velem? – karolta át a fiú nyakát.

- Micah és...

- És a haverok. – fejezte be helyette a mondatát. – Persze, miért is gondoltam volna, hogy én vagyok az első! – ezúttal nem hagyta, hogy a fiú visszarántsa, otthagyta az utcán a szórakozóhely előtt.

Őt is itt fogja hagyni. Nem fog többé utána sem sírni már, elege lett. Mindenből és mindenkiből. Egy utolsó könnycseppet törült le az arcáról, és már ment is tovább hazafelé. Nem akart hazamenni, de hová máshová mehetne?

Két alak sétált ráérősen vele szemben, ekkor még nem tudta kivenni őket, de ahogy közelebb jöttek gyorsan letörölte a könnyeket az arcáról, amit a barátaiért, a régi életéért ejtett, majd megigazította a haját és mosolyogva köszönt Marjorie-nak és Sean-nak, akik egykedvűen ballagtak az úton.

Nem is tudta, hogy ők jóban vannak.

- Mi a helyzet az Estcsillagban? – kérdezte Marjorie kissé kásás hangon.

- Ne is mondd, nem megyünk oda! – szólt rá Sean mély hangon.

- Ne mond meg nekem, hogy mit csináljak, jó? – csattant fel Marjorie. Eközben Felicia felvont szemöldökkel nézte a jelenetet.

- Hé, ő csak jót akar neked, részeg vagy, hallgass rá és menj haza! – szólalt meg.

- Ne szólj bele! Olyan jól illenétek egymáshoz, nem csoda, hogy fülig szerelmes beléd! – Felicia már akkor látta Marjorie arcán a megbánást, amikor kimondta.

Sean megdermedt és nagy szemekkel nézte barátját, aki valószínűleg olyan titkot kotyogott ki, amit nem lett volna szabad.

- Én... - kezdte Sean, de Felicia nem várta meg a magyarázatot, legyintett és elment mellettük.

Még hallotta, ahogy egymással vitatkoznak, de nem tudta kivenni a szavakat. Csupán annyit, ahogy Sean odamondta Marjorie-nak, hogy csináljon, amit akar és felejtse el őt.

Ezután hangos dobogásokat hallott maga mögött és már tudta, hogy mi fog következni. Megfordult és látta, ahogy Sean kocog felé.

- Nézd, tudom, hogy csak azért mondta, mert részeg. Nyilván nem vagy fülig szerelmes belém. – sóhajtott. – Most viszont nincs kedvem ezzel foglalkozni, elég gondom van már így is, ne haragudj!

- Ki bántott? – kérdezte homlokráncolva.

- Ki? Ugyan, itt mindenki bánt mindenkit! A seggfej osztálytársak, a hülye hűtlen pasik, a szajha barátnők! – bukott ki belőle. – És még olyanok is, akik szembejönnek veled az utcán.

- Sajnálom.

- Hát, én is. – sóhajtott. – Majd találkozunk, talán! – intett halvány mosollyal a fiúnak.

Nem hallotta, ahogyan azt mondta biztosan.