Szerelem Párizs utcáin

I.

Éppen a szokásos kávézóban ültem, reggel nyolc órakor, kötelezettségeim megtétele előtt, Párizsban.
Kibámulva az ablakon láthattam a gyorsan elrobogó kocsikat, motorokat, kerékpárokat.
Huszonkettedik életévemben jártam, még csak négy éve, hogy befejeztem a középiskolát. Fiatal hölgy, akinek egyetlen vágya az igaz szerelem megtalálása. Talán ez csupán egy ábránd, egy soha be nem teljesülő álom volt.
Ezért is költöztem ki Párizsba, a szerelem városába. Na meg persze a munkám miatt, amelyet a párizsi szerkesztőségben kaptam.
Azonban a szerelem terén eddigi tapasztalataimból azt szűrtem le, itt, Franciaországban az emberek ugyanolyanok, mint hazámban és bár szerelmet reméltem, nem találtam meg.
Nem voltam oda az online felületen történő társkereséshez, inkább régi módra vallott jellemem. Ezért is voltak nagyok az elvárásaim a férfiakkal szemben. És bár már találkoztam kedves, helyes úriemberekkel, mégsem bukkantam rá az igazira.
Természetesen az éltem nem pusztán a mámor kereséséből állt, ó, dehogy!
Egyszem gyermek lévén bonyolultnak bizonyult elbeszélgetnem másokkal. Még kiskoromban, egészen kicsi koromban, nevelő szülőhöz kerültem, majd vissza egy árvaházba. Egyedül nőttem fel, nem voltak barátaim. Ezért kissé nehézkesebben létesítettem kapcsolatot az emberekkel.

A nap besütött, át az ablakon, egyenesen a szembe, így elfordultam és tovább szürcsölgettem reggeli kávémat.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az előttem lévő széket megmozdítják és leülnek rá. Rögtön felnéztem. Egy harmincas éveiben járó fiatalember foglalt helyet előttem; egyenesen a szemembe nézett. Barna haja és barna szeme volt, borostás arcára a nap épp rávilágított. Szövetkabátját a szék támlájára helyezte; világos barna garbót viselt.

-Remélem nincs ellene kifogása, hogy ide bátorkodtam ülni - szólalt meg.
Hangneme egészen meglepett.
-Nem, semmi kifogásom sincs ellene - mosolyodtam el.
A férfi elvett egy újságot a mellette lévő polcról, majd belenézett.
-Semmi érdemleges - mondta és letette.
-Meglep a modora uram - szóltam őszintén.
-Elnézést, ha csalódott bennem - nézett szemembe.
-Nem, ellenkezőleg. Sosem hallottam még embert ily nyájasan beszélni. Mondja egészen biztos benne, hogy jó korban él?
A férfi elnevette magát.
-A maga modorára is felelhetném ugyanezt, de kérem, engem mindig is így neveltek és bár ez a mai generációnak nem igazán tetszik...
-Nem igazán tetszik? Ez furcsa. Én mindig is ilyen... - folytattam volna, ám megálltam a mondatban és el pirultam kissé. - És...mi az ön neve, ha megkérdezhetem?
-Mily udvariatlan vagyok! - kiáltott fel a férfi. - Immáron minden oka megvan, ellenszenvezzen velem. Sajnálom, mérőben sajnálom! Ezt jómagamnak kellett volna már megkérdeznem a legelején!

Kijelentésére elmosolyodtam és biztosítottam, nem probléma.

-A becsületes nevem Hunsford.
-Üdvözlöm, Mr. Hunsford...Szólíthatom ekképpen?
-Úgy hív, ahogy csak óhajtja.
-Örülök, hogy megismerhetem, uram.
-És mi az ön becses neve? Ne titkolózzék előttem ha én már elmondtam enyémet!
-Rose Moticelli vagyok - néztem szüntelenül igéző szemébe.
-Mily gyönyörű név, Ms. Elragadó.
-Nem különösebben, mint az öné. Maga angol származású?
-Eltalálta, hölgyem. A humorom is akár a megrögzött angol ifjoncoké. És ha nem tévedek ön Olaszországból érkezett. Dacára javítson ki, ha netalántán nincs igazam!
-Magának igaza van uram, olasz származású vagyok. Kér valamit? - kérdeztem az üres kávés csészémre nézve.
-Ó, hogy lehetek ily zabolátlan ezen a káprázatos napon?! Sajnálom! Elvakított szépsége, alig tudok koncentrálni a formaságokra! Engedje meg, hogy kiváltóképp kárpótoljam valamivel! Pincér!
-Ön nem tartozik semmivel sem monsieur. A bókja pedig túlzás, bár megköszönöm.
-Túlzás? Nem, nem, maga csak úgy ragyog, akár a nap az égen! Sosem láttam még ily gyönyörű teremtést! Akárcsak egy földre szállt angyal.
-Biztosíthatom uram, nem vagyok angyal. Több hibám van mint gondolná.
-Mit adhatok? - kérdezte a pincér hűvösen.
-Kisasszony, mit kér?
-Meglep ez a szólítás.
-Elnézést ha megsértettem.
-Ellenkezőleg, örülök minden pillanatban. Ellenben, nem hagyhatom, maga fizessen.
-Kérem könyörüljön rajtam, csak így tudok bűnbánatomon enyhíteni!
-Hát legyen. De igazán nincs mit kérjek.
-A hölgynek a legfinomabb süteményt hozzák ki amit csak el tudnak készíteni.
-Ó uram, maga túl jó hozzám.
-Nem, igazán nem.
-De ön? Kérem kérjen valamit ön is!
-Abban lelek majd élvezetet, ha magára tekinthetek. Nincs szükségem másra.

Nem telt bele sok idő és ki is hozták a nyalánkságot. Belekóstoltam és azt hiszem életemben nem ettem még ilyen ínycsiklandozó édességet.

-Ó köszönöm, igazán. Nem érdemlem meg ezt a kedvességet!
-Ne beszéljen badarságokat, kérem!
-Merci beaucoup. Azonban attól tartok, nem fogom tudni egyedül elfogyasztani ezt az mennyei étket. Kérem, segítsen benne.

A férfi elmosolyodott és a pincértől kért egy villát.
Egymásra néztünk miközben ettük a desszertet, mindkettőnk derült. El is felejtkeztem róla, hogy indulnom kellene. Ránéztem az órámra.

-Ó, uram! Kérem bocsásson meg! Elkésem ha azonnal el nem indulok!
-Kérem ígérje meg, hogy még találkozunk!
-Ígérem! - álltam fel és sietve otthagytam a férfit.