Szerelem Párizs utcáin

LIV.

-Meghoztam a ruhákat a bálra, kegyelmes uram - köszöntött a szalonban a végig begombolt fekete frock kabátos, szintén olaj szín selyem nadrágos töpörödött, kecskeszakállú, ősz - néhol kopaszodó - kis ember.
A bálra? Micsoda? Bál? Mikor lesz? És nekem miért nem szólt senki? - pánikolva fürkésztem a mindeddig sima arcfelületű herceget.
-Ó! - meglepődöttnek tűnt. - Teljes mértékben kiment a fejemből - vallotta be.
Kiment a fejéből? Kiment a fejéből? - hülledeztem magamban. - Nem tudok táncolni! Nem tudok táncolni! - kapkodtam levegő után.
-Mi...Mikor is lesz? - szólaltam meg egyre szaporábban véve a levegőt.
-Holnap - felelte Mr. Hunsford halványan elmosolyodva, mire elkaptam a tekintetemet. - Este nyolc órakkor kezdődik, rendszerint éjfélig tart, talán tovább is.
Csodálatos! Holnap bál! Ó, annyira szeretnék én is részese lenni a mulatságnak, ellenben...
-Ön és jómagam nyitjuk meg az esélyt - pásztázott, amíg a szabó kiteregette a ruhákat a varázslatos kárpittal teli ülőgarnitúrára.
Ez...nem lehetséges. Nem, nem nem. Lehetetlen. Lehetetlen! - kiáltotta a kis hang legbelül.
-Jól van, Miss Moticelli? Miss Moticelli? - érdeklődött.
-Igen! - rázódtam fel kábulatomból.
-Kegyelmes uram, az ön ruháit már fel is vitték hálójába - hajlongott a kis termetű öregember.
-Köszönöm, Mr. Slater, üdvözlöm a családját, remélem Blake fia jó egészségnek örvend.
-Igen, igen, mélységesen köszönöm a kegyelmes úr érdeklődését. Nos, a kisasszony ruhái... - és már fel is vette, kezembe is helyezte a finom bársony, matrózkék anyagot, melynek ujjait csipkés fodor fedte.
-Ez lenne a báli ruha? - méregette Friedrich herceg az öltözéket.
-Így igaz, kegyelmes uram.
-Talán nem érkezett fehér anyag? Biztosítottunk volna...
-Dehogynem, mindet fel is használtam az esküvői ruhához - válaszolt nyíltan.
Esküvői ruha?! Ez lehetetlen. Mr. Hunsford nem kérte meg a kezem. Egyelőre nem.
A fiatalember arcából a vér kiszökött egy pillanatra.
-Khm - köszörülte meg torkát. - A kisasszony első megjelenése lesz a társaságban - jelentette ki.
-Ó, nem! - csapott homlokára. - Annyira röstellem kegyelmes uram! Most aztán bizonyosan tönkretettem a holnapi esélyt! Lehetetlenség elkészíteni egy ruhát addigra!
-Semi probléma, Mr. Slater - nyugtató hangja áthatolta a levegőt, arca mégsem simult ki.
-Nem lehetne elhalasztani a bált? - böktem ki a kérdést, mely annyira foglalkoztatott.
-Nem, az teljességgel lehetetlen - komolyan felelt az úriember. - Hogyha egyszer már meghirdettük, visszavonni nem lehet. Mindenesetre beszélek atyámmal - már tervezett is távozni, engem pedig otthagyott Mr. Slatterrel.

Reggeli után járt az idő. A tegnapi napot nem felejtettem el, természetesen rengeteget gondolkodtam mindazon, amit Mr. Hunsford elmondott. Tényleg igaz lenne? A férfi egy olasz Bibliát adott át, melybe bele is kezdtem, azt mondta, hogyha kérdésem lenne, forduljak hozzá. A Biblia nem regény volt, olvasása nyelvezete miatt még anyanyelvemen is nehezemre esett, ugyanakkor érdekesnek tartottam mindazt, mely a könyvben meg volt fogalmazva. És mindez igaz! Igaz? Mr. Hunsford nem csak érzéseiről beszélt, történeteket mondott, melyekben tanulságok, üzenetek rejlettek, további alapvető információkat hangoztatott, amellyel véleménye szerint mindenki tisztában van, mégsem vesz tudomásul. A reggeli előtt így már megkértem a hercegeket, imádkozzanak hangosan; eleget is tettek kívánságomnak.
Fél tíz felé közeledett az óra mutatója; abban az időpontban kezdődött első angol órám Mrs. Winstickkel. Kíváncsi voltam, mik is hangozhatnak el, miket taníthat a matróna számomra.
-Kisasszony, örülök, hogy látom! - a szabót az asszony váltotta fel a szalonban.
-Részemről a szerencse, asszonyom - pukedliztem az egyszerű, fehér, apró virág mintás, buggyos rövid ujjú ruhában, kezemen vékony, csuklóig nyúló selyemkesztűvel.
-Remélem várja már, hogy neki kezdjünk! - gyermeki vidámsággal foglalt helyet.
Megbeszéltük, hogy fél tíztől tizenkettő óra tíz percig - amíg az urak a kastélyon kívül intézik ügyeiket -, és ebéd után folytatjuk a tanulást egészen egy órától háromnegyed háromig.
-A legjobb az elején kezdeni: az angol irodalom - pattant is fel szelíden kifelé csoszogva.
A könyvtárba baktattunk fel; rögtön egy Shakespeare drámát nyomott kezembe - a híres dán királyfi regéjét, a Hamlettet -, melyből egy szót sem értettem. Ez talán kis túlzás, viszont pár mondat volt mindaz, amely eljutott tudatomig fordításban. Nyelvérzékem nem volt túlságosan borzalmas, hiszen a franciát könnyedén beszéltem, anyanyelvi szinten is, köszönhetően az iskolai oktatásnak, Párizsnak és a szorgalmamnak. Hogyha nem néztem volna utána egyes kifejezéseknek, bizonyosan nem értettem volna meg Mr. Hunsford roppant bő szókincsét.
A tanulás nem pusztán annyiból állt, hogy a legkiválóbb drámaíró műveit elemeztük, különféle kifejezéseket jegyeztem fel füzetembe, szavakat, melyeket rengeteget használnak az udvarban. A standard angol felkészítő sokat segített az életben - bár kevesebb mint fél évet jártam, ugyanakkor intenzíven - megértettem, megértethettem magamat alap szinten másokkal, máskülönben itt, mindez semmit sem ért. Hallottam Mr. Hunsfordot angolul nyilatkozni, rendszerint, hogyha új, eddig még nem ismert emberrel találkoztunk, ekkor mindig kérte, beszéljen a hölgy vagy úr franciául, néhol előtte eszmecserét is folytattak a fiatalember anyanyelvén, viszont mindez nem a mindennap használt, a huszonegyedik században nélkülözhetetlenné vált angol volt. Nyilvánvalóan, a nyelv formálódott évezredeken keresztül, ahogy az összes többi; a férfi beszédében fellelhettem olyan szavakat, melyeket meg is tudtam érteni kiejtése ellenére, amely annyira fenomenálisan hangzott.
Egy nap alatt legalább annyit tanultam, amennyit Párizsban egy hónap alatt. A teher, mely ezzel járt, nem nehezedett rám, hiszen élveztem az új kultúrák, nyelvek megismerését.
Az ebéd utáni órát követően Mr. Hunsforddal töltöttem a maradék időmet, amíg ő is szabadnak mutatkozott. Világos, litoponfehér felsője térdéig ért - ahol szintén márványfehér pantallója feszült -, felül díszes mintákat mutatott, vállától lefelé aranykockák fedték az öltözék ujját - közepén a kis családi címer szintén ugyanolyan színűen virított - csuklójáig, onnan lefelé kör alakban arany növények díszelegtek. Ezalatt sötétebb mellény; alatta pedig ing terült el.
Díszes napernyőt tartottam kezemben, ékei beleilleszkedtek a kis sziget harmóniájába. A mentsvárunk volt ez a hely; egy-egy madárcsirpielés zavarhatta meg a csöndet. Nem volt szükség beszédre, csupán egymás jelenlétére. A tó tükre kristálytisztán adta vissza alakunkat, még ha nem is andalogtunk túlságosan közel hozzá. A férfi jobb oldalán gyalogoltam, mely olyannyira természetesnek bizonyult.
-Tudja miért alakult ki ekképpen az etikett? - kezdett beszélni.
-A sétálásra utal? Nem, fofalmam sincs.
-Már a középkorban megkezdődött ennek a gyakorlása, ugyanis az ember nagyobb eséllyel esett áldozatul támadásnak abban az időben. A férfiak javarészt minden esetben tartottak maguknál valamiféle szúró-, vagy vágóeszközt, leginkább kardot, mely a bal oldalra tűztek föl tokukba, mivel a legtöbben jobbkezesek voltak - és manapság is azok -, így akár hirtelenjében is elő tudták rántani a fegyvert. Hogyha egy úr hölgy társaságában volt és a hölgyet jobb oldalán vezette, könnyen ki tudta szabadítani kardját és megvédeni az esetleges párbaj során a hölgyet. A jobb oldal a férfi erősebb oldalanként is ismert, így hogyha a kisasszony ezen az oldalon lépked, ez a tisztelet és megbecsülés jelképe. Természetesen nem mindenhol bevett szokás; a skandináv országokban éppen fordítva, a bal oldalon halad a hölgy, mely azt mutatja, az úr kedvesét a szívéhez közelebbi oldalon óhajtja tartani. Olyan kultúrák is fellelhetők, melyekben nem volt túl jellemző a urak és hölgyek vegyülése. Az iszlám világban a férfiak egymásba karolva is járhatják az utcákat, hiszen ez ott a barátság jele, ám nőket nyílvánosságban semmilyen helyzetben nem érinthetnek meg, kivéve, hogyha közeli rokonról van szó.
-Ön mindig újabbnál újabb dolgokat tud színem elé tárni, én viszont sosem említettem magának semmilyen ismeretlen információt - szontyolodtam el. - Bárcsak én is tudnék önnek újat mondani!
-Biztosan képes lenne rá, jómagam sem tud mindent - mosolyodott el szelíden szemét enyémbe fúrva.
-Mr. Hunsford - szólítottam meg halkan a férfit, ám már meg is bántam.
-Miss Moticelli? - nem feleltem, szemébe sem néztem. - Hogyha megszólított, bizonyosan szeretne valamit közölni is - állapította meg.
-Ön egy herceg és itt él - feleltem, bár szégyelltem, hogy ilyesmire merek gondolni.
-Nos igen, ez így igaz hölgyem - nem értette mire akarok kilyukadni.
-De...maga...maga nem olyan, igaz? Tudom, hogy nem olyan - bátortalanul lestem fel.
-Ezt, hogy érti?
-Én... - visszahúzódásnak már nincsen értelme, hogyha belekezdtem, be is kell fejeznem. - Tudom a történelmi ismereteimből, hogy... szóval... ismerem a férfiakat. Nem volt túl sok herceg, fejedelemség, uralkodó, aki egész életét egy hölggyel élte volna le. Ön nem ilyen, igaz?
A fiatalember rendkívül meghökkentnek látszott.
-Sohasem tennék ehhez hasonlót - szólt végre.
-Megtehetné, nem igaz?
-Bárki megtehetné. Ön is megtehetné. Jómagam is megtehetném, viszont soha többé nem lennék képes ugyanúgy a szemébe nézni. Mégis mi értelme összekötni az életünket valakivel, hogyha nem azzal az egy személlyel élünk meg mindent... mindent. A jót, a rosszat, a szenvedést, a betegséget, az örömöt, a boldogságot, a halált, az életet. A házasság szent kötelék férfi és nő között, melyet az Úr szilárdít meg, véleményem szerint Nélküle nem lehet teljes házasságot élni. Kihagyni Őt bármiből is... most már lehetetlen számomra. Vagyis... - ötlött fel agyában, hogy nem szeretne befolyásolni.
-Említette azt a bizonyos törvényt - a párizsi sétánk alkalmával -, melynek eleget tesz.
-Igen, a Tízparancsolatra értettem. A Mindenható törvényei. ."Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.
Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn- szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.
Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi. Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se lányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.
Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked.
Ne ölj.
Ne paráználkodjál.
Ne lopj.
Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.
Ne kívánd a te felebarátodnak házát. Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, a mi a te felebarátodé." Az első öt Hozzá való viszonyulásunkat szabályozza, a második öt embertársainkhoz valókat szorítja keretek közé. Mégsem érzem azt, hogy mindezek betartásával valamiféle rendszer rabja lennék, megvonnának szabadságomtól; szabadabb vagyok, mint bármikor, noha nem pontosan úgy, ahogyan azt a modern világ gondolja.
-Ez igazán érdekesnek hangzik és azt hiszem az is.
-Szól más istenekről, bálványokról, melyek manapság nem is igazán tárgyak, inkább eszmék, érzelmek, melyek megfoghatatlan imádatot váltanak ki az emberekből. Bálványként tekinthetnénk a pénzre, a szerelemre, akár az okostelefonra, vagy más-más emberre, jelenségre, melynek rabjává lettünk. Ezek teljes megszüntetése a cél, hogy többé ne imádjuk mindezeket, s tudjuk a helyes sorrendet önmagunkban. Tiltja, hogy az Ő nevét hiába ejtsük ki, meggyalázzuk vagy káromkodással tarkítsuk. A negyedik parancsolat az, melyet teljességgel neki kellene szentelnünk. A Biblia szombatot ír, melyet a zsidó vallás - később erre is rátérek - továbbra is így tart, nekünk viszont, a vasárnap az utolsó hete a napnak, így akkor megyünk templomba, akkor nem dolgozunk. Szól mindez a szülők tiszteletéről, az ölés tiltásáról. Sokan gindolhatnák, könnyű betartani az utóbbit, hiszen a többség nem szúrja le azt, akit esetlegesen nem szívlel. Ugyanakkor nem pusztán fizikailag ölhetünk; szavakkal, gondolatokkal is megtehetjük. Beletiporhatunk a másik lelkébe, mely akkora fájdalmat okozhat, hogy talán sosem épül fel belőle az, akit szavainkkal gyaláztunk; ez is beletartozik ebbe a cikkejbe. Ne paráználkodjál. Ne lopj.
-Az első mit jelent? - állítottam meg, mielőtt tovább ment volna.
-Nos...testestül lelkestül egészében magunkat adjuk a házastársunknak, csakis a házastársunknak - emelte ki -, gyermeket csupán házasság után vállalunk.
-Ó, de hát ez egyértelmű.
-Igazán? - a herceg ámuldozva torpant meg.
-Igen, természetesen.
Ez így van. Ennek így kell lennie. Hogyan is lehetne másképpen?
-Nem sokan osztoznak véleményében - indult tovább.
-Maga osztozik benne és ezek szerint igaz, helyes elv, hogyha a Tízparancsolat is tartalmazza. Mások nem értik. Tudom, hogy nem értik.
-Rengetegen nem terveznek házasságba lépni.
-Sajnálatos módon. El sem tudnám képzelni életemet e nélkül. Ön el tudná?
Mr. Hunsford második mondatom hatására olyan szívfacsaróan mustrált...Semmi sem változott arcát látva, mégis a szeme...a szeme elárult mindent: kedvesztett, rezignált állapotban volt. Hogy miért, azt nem sikerült megfejtenem. Hiszen ő megadhatja mindezt, nemigaz?
-Jómagam... A Megváltótól függ életem, hogyha úgy véli, a házasság boldogságát megvonja tőlem, annak oka van, s ebben az estben elfogadnám, hiszen Ő mindennél hatalmasabb és mindenképpen többet tud, mint én.
-Tegnap említette, hogy a keresztelkedés az első lépés Krisztus tanítványává válásához.
-Így igaz. Ezt rendszerint már kisgyerekkorban elrendezik a szülők.
-Abban az esetben, hogyha én ezt az utat választanám, meg kellene keresztelkednem. És mint ahogy mondta, ezt kisgyermekkorban a szülők megteszik a gyermekeikkel. Öt évesen kerültem az árvaházba, honnan tudjam tehát, hogy nem kereszteltek-e meg? Hiszen abból az időből egyetlen emlékem sincsen.
-Veronában született, nemdebár?
-Árvaházba oda adta be, ez biztos, így valószínűleg igen.
-Megkérhetem atyámat, nézzen utána, biztosan szívesen tenné.
-Igazán? - csillant fel szememben apró láng.
-Természetesen, ám nem ígérek semmit sem biztosra.
-Köszönöm, Mr. Hunsford! Köszönöm! Talán...talán még valahol képet is láthatnék róluk és a nevüket is tudhatnám és... - a herceg megnyugtató, egyenes, kisimult vonásai elhallgattattak. - Nem kellene ennyire beleélnem magamat.
-Minden tőlem telhetőt megteszek, Miss Moticelli - biztosított. - Milyennek találta óráját Mrs. Winstickkel?
-Remek volt, igazán. Mesélt magáról az anyanyelvén. A gyerekkoráról, hogy milyen is volt.
-Értette?
-Többé-kevésbé. Ez már a legvégén hangzott el. Előtte a Hamletből kellett felolvasnom. Mindent összevetve hálás vagyok, hogy segít. Sikerült megoldani a ruha-ügyet édesapjával?
-Nem igazán. Visszavonni a meghívókat nem lehet, az ételek listája is le van adva; öltözéke kissé hagyománytörő lesz.
-Nem kell részt vennem - ajánlottan fel. - A szobámban maradhatok...
-Azt nem engedhetem - szilárd, rendíthetetlen hangja úgy vágott közbe, mintha legalábbis egy nyílvessző felgyorsulva belevágódott volna a céltábla közepébe.
-Nem szeretném felborítani a rendet, habár azt hiszem, már megtettem. Nem vagyok hercegnő.
-Ez mit sem számít! - ő magam sem hitte szavait.
-Nem lenne kötelessége elvenni egy előre önnek szánt rangban önhöz méltó kisasszonyt?
-Már nem - felelte szárazon. - Igazság szerint, atyám többször próbálkozott diplomáciai házassággal mikor még fiatal voltam, azonban egy alkalommal sem járt sikerrel. Először anyám tiszteletéből egy...azt hiszem német nemzetiségű hercegnőt szántak nekem, végezetül viszont a kisasszonnyal valami történt, így a szertartás évekkel később sem következett be. A részletekre már nem igazán emlékszem, tizenegy éves voltam ekkor. Másodíziglen tizennégy esztendősen a már sokszor említett barátom húgával tervezték esküvőmet, ám ez is kudarcba fulladt. A hölggyel éppen a közeli erdőben játszottunk, barátomat ekkor édesapja hívatta, így nem tudott időt tölteni velünk. A kisasszony közel olyan jól íjászott, akár csak én; ezen versengtünk. Azt mondta, visszahozza a kilőtt nyilat. Rengeteget vártam, noha nem tért vissza. Soha többé nem tért vissza. Nappalt követték az éjszakák, éjszakákat a nappalok; keresőcsapatokat indított atyám, mégsem akadtak nyomára. Apám szigorúan bánt velem, ezt meg is érdemeltem. Bűnösnek éreztem magamat, az is voltam. Nem volt könnyű kiheverni mindezt sem a mi családunknak, sem pedig a legjobb barátomnak és édesapjának - az anyja elhagyta őket, mikor tizenegy éves volt, ennek fájdalmát mindhárman hordozták -. Ők nem álltak nekünk, nem hibáztattak, egészen megértően viselkedtek és támogattak, jómagam mégis borzalmas bűntudatban szenvedett. Nem atyám miatt; előtte szégyelltem megjelenni is, ez igaz, viszont önmagamnak szabdtam ki a legnagyobb büntetést. Önmarcangolás súlytotta végig azt a korszakomat, a teljes felépülést csakis az utazás segítségével érhettem el.
-Megrázó ezeket hallani magáról - borúsan válaszoltam. - Szeretném mégis. Bármennyire megtörtnek, reménytelennek mutatják történetei... Káprázatos, hogy ide jutott el mindezek után. Ide jutott el; egyedül mégis képtelen lett volna rá, nem igaz? Isten nélkül mindez lehetetlenségnek bizonyult volna az ön számára és most nem sétálgatnánk South-Yorkshire területén ketten, ha az Úr kegyelme nem lett volna magával. Talán elhamarkodottan közlöm ezeket, vonom le a következtetéseket, hiszen csupán tegnap tudtam meg, hogy ez a Mindenható, Megváltó létezik, és mint megjegyezte, sokan nem is hisznek a létezésében vagy hisznek, mégsem élnek hozzá méltó életet. Engem olyan érzéssel tölt el, mintha mindig is tudtam volna, hogy létezik és mindig is Rá vágytam volna, Hozzá menekültem volna, ahogyan ön tette. Sosem éreztem igazán teljesnek az életemet, még akkor sem, azután sem, hogy ön belekerült. Legbelül sejtettem, szükségem van még valamire. Azt hiszem szeretném. Szeretném ezt a szövetséget, ezt a kapcsolatot az Úrral. Nem maga miatt, nem mások miatt; barátaim ellenezhetik is mindezt, ugye? Mr. Hunsford, ön által betekintést nyerhettem ebbe az életbe és egyre biztosabb vagyok, még többet szeretnék tudni, vágyom a Biblia olvasására bonyolult nyelvezete ellenére is. Szeretnék magukkal tartani a templomba vasárnap.
Az úr nem vette le tekintetét rólam. Igazat mondtam, egy szemernyi hazugság sem volt benne. Mi értelme lenne a hazugságnak?
-Ezek szerint...Ezek szerint, véglegesen e mellett a hit mellett dönt?
-Igen, azt hiszem véglegesen.
-Mesélek önnek a többi vallásról - határozott.
El akar tántorítani?
-Léteznek olyan rendszerek, ahol a férfiaknak több feleségük is lehet - kezdett bele.
Felemelt szemöldökkel vizslattam; nem hazudott.
-És...A keresztyénség is ilyen? - kérdeztem bizonytalanul.
-Emiatt megváltozna a véleménye? - tekintete metsző volt.
-Én...Én nem is tudom...
Végre elmosolyodott.
-Nem, a keresztyénség nem tartozik ebbe a kategóriába. Az iszlám vallás viszont igen. A vallásalapítójuk Mohamed volt, Szent könyvünk a Korán, mely arab nyelven olvasható. Szigorú vallási előírásokkal rendelkeznek, mint például a napi ötször ima, zarándokút Mekkába, a hit terjesztése és az öltözködési szabályok. Létezik továbbá a hinduizmus, mely nem terjeszthető; több száz istent tart számon, főistenei Brahma, Visnu, Siva. Elfogadja a kasztrendszert és a lélekvándorlást is. A buddhizmus is hozzá tartozik a világ hiteihez, a vallás tanítója Buddha. Elutasítja a kasztrendszert, elfogadja a lélekvándorlást, célja eljutni a Nirvánába. A zsidó vallás a következő, melyről már tettem említést, a vallásalapítójuk Mózes, aki a Bibliában található; abban különbözik a keresztyénségtől, hogy ők pusztán az Ószövetséget fogadják el, nem tekintik Krisztust megváltójuknak. Megannyi különböző hitrendszer alakult ki, azt választhatja, amelyiket akarja. Szabad döntése van, nem fogom befolyásolni...
-Lehet akármennyi vallás a világon, hogyha én mégis az Urat akarom félni, imádni - eltökéltség, céltudatosság jelent meg arcomon.
-Az Urat félni? Erről nem is beszéltem magának. Honnan tudja mégis?
-Ó...Fogalmam sincs - elmélkedtem. - Mintha mindig is tudtam volna mindezt, csak el lett volna ásva mélyen szívemben és most újra felszínre törne.
A herceg kutatóan lesett rám, végül somolyogva húzta elő láncon csüngő családi zsebóráját.
-Ideje indulnom, Miss Moticelli. Teánál találkozunk.
Bólintva engedtem el, én magam pedig leültem a kis kőből álló kápolna szerűségbe. A természet csodáival körülövezve kulcsoltam össze a kezemet, döntöttem meg fejemet, csuktam be szememet.
-Uram - szólaltam meg. Tudtam, senki sem hall itt, kivéve Őt. - Ismeretlen számomra mindez, mégis valahol legbelül járatosnak mutatkozom benme. Hogy miért is van ez így, sejtelmem sincs. Tudom azonban, hogy...hogy hallasz... Azt mondta Mr. Hunsford, hozzád úgy szólhatok, mint legjobb barátomhoz, mesélhetek érzéseimről, Te jobban ismersz akárkinél. Te látod a jövőmet, a múltamat. Tisztában vagy vele mi mindenen mentem keresztül... Először beszélgetek veled. Még furcsa ez az egész, nem tudom, mit lehet, mit nem...Hálás vagyok, hogy megismerhetem a világ teremtőjét és minderről, attól az úrtól értesülhettem, akit annyira becsülök, tisztelek...Szeretnék többet tudni Rólad. Szeretnék a Te utadon járni. Szeretnélek megismerni... Mindezt Te adtad nekem, Uram. A családomat, amelyet olyan hamar elvesztettem, az árvaházat, ahol nevelkedtem, az iskolát, ahol annyi mindent megtanulhattam, a barátaimat, akiknél jobbat nem is kívánhatnék, Mr. Hunsfordot, aki teljes mértékben a Te Szent, Igaz parancsolataidat követi, úgy cselekszik és éppen e miatt tűnik ki mások közül...Mindent tudsz rólam. René de Fontaine-t is, akivel olyan otrombán bántam. Nem mentség számomra, hogy ő cselekedte a rosszat; Mr. Hunsford szerint a Biblia, Jézus Krisztus, arra tanít, hogy bocsássunk meg mindenkinek, annak is aki vétkezett ellenünk, ahogyan Jézus is megbocsátott mindannyiunknak, mikor azt annyira nem érdemeltük, érdemeljük meg... Senki sem tökéletes és mindenki követ el hibákat a földön... Olyan furcsa ez az egész. Különleges. Én és ennek a földnek a Megalkotója beszélgetünk... Én... Köszönöm. Mindent. Legfőképpen azt, hogy megismerhettelek... Ámen - nyitottam fel érzékszervemet és lassan feltápászkodva a kastély felé indultam.