Szerelem Párizs utcáin

XLIV.

-Bon matin, Miss Moticelli - köszöntött szokásosan a fiatalember reggel nyolc környékében a Café de Flore-ban.
-Bon matin, Mr. Hunsford - viszonoztam üdvözlését.

Pár hét telt el azóta, mióta Marguerite-et kiengedték a kórházból. A lánynak különböző pszichológusokat fogadtak fel, bár egyikkel sem volt hajlandó nyíltan beszélni érzéseiről. Kevin és Amanda valamelyest nyugodtabbá váltak, megpróbálták megérteni, segíteni Marguerite-et. Mindeközben Mia is tudomást szerzett a hajadonnal történt eseményekről; minden nap elment hozzá, beszélgetett vele, vagy csak csendben ült mellette és nem zavarta. Én és Mr. Hunsford is meglátogattuk, természetesen. Jobban nézett ki, mint a klinikán, meg kell hagyni. Az egészségi állapota javult, az evéshez is próbálta visszaszoktatni magát.
Mivel az utóbbi hetekben csupán Marguerite-el, a munkámmal, na meg Mia-val (továbbra sem hagytuk fel Chase körébe járást, én rendszerint elkísértem a lányt), ennek következtében nem jutott túl sok időnk egymásra Mr. Hunsforddal. A kávézóban rendszerint találkoztunk, társalogtunk, azonban ennél több nem történt.

-Kedveli a zenét? - kérdezte, miután mindketten rendeltünk, s minden figyelmünket egymásnak szenteltük.
-Igen, nagyon is - válaszoltam könnyedén.
-Milyen műfajokat favorizál? - mélyesztette gesztenyebarna tekintetét az én mogyoróbarnámba.
-Talán ebben a rohanó, modern világban, ha azt mondom, a klasszikus zenét szeretem, az emberek furcsán fognak rám nézni.
-Szóval szimpatizál a klasszikus zenével? Pompás! Járt már a párizsi operában?
-Nem, viszont mindig is vágytam rá, hogy elmenjek. Sajnos azonban nem igazán volt kivel. Amanda a világért sem jött volna velem, Kevin sem szerette a műfajt, azonban ő inkább azért nem kísért el, mivel sosem ért rá.
-Ez esetben jómagam állok rendelkezésére - mosolyodott el halványan -, továbbá két jeggyel is rendelkezem a Palais Garnier-be.
Lefagyva vizslattam Mr. Hunsfordot.
-Komolyan beszél? - kérdeztem végül, mire a férfi előhúzott kabátja zsebéből két papírt, s elem csúsztatta.
-A lehető legkomolyabban - válaszolta nyomatékosan.
-Hiszen... A világ legszebb operaházába megyünk! - álmélkodtam tovább.
-Mindenki más véleménnyel van róla.
-És ön volt már? - pillantottam a jegyekre.
-A párizsiban még nem.
-És máshol?
-Utazásaim elején igen, jártam a La Scala-ban - amely Milánóban található -, a Sydney-i Operaházban, buenos aires-i Teatro Colón-ban és a Bolshoi Theatre-ben, Moszkvában. No meg egyértelműen a londoni Royal Opera House-ban.
-Ön roppant világlátott ember, uram.
A férfi apró bólintással ismerte el igazamat.
-Mindezekre a helyekre... - kockáztattam meg a kérdést, azonban inkább nem folytattam.
-Folytassa, kérem - győzködött.
-Társaság nélkül nézte végig az egyes darabokat? A barátai sem voltak jelen?
-Mint már említettem, a fő oka, s célja, hogy három évig csupán utaztam, az egyedüllét szükségességének érzetén alapult. Nem vágytam társaságra azokban az időkben - tört ki belőle egy meggyötörtnek hangzó sóhaj.
Nem firtattam tovább, ha Mr. Hunsford szeretne beszélni valamiről, akkor arról fog is. Ha pedig nem, akkor bizonyosan jó oka van rá.
-Tehát az én társaságomban látogatja meg először a Palais Garnier-t.
-Így igaz - hagyta rám.
-Megtisztelve érzem magamat - derültem. - Mit fogunk megnézni?
-Ez egyelőre maradjon meglepetés - rakta el a jegyeket.
-Azt azért elmondja, kinek a műve?
-Giuseppe Verdi - ejtette ki az olasz romantikus zeneszerző nevét.
-Remek, így már találgathatok.
-Csak nyugodtan, elvégre huszonnyolc különbözőt írt.
-Hánykor kezdődik?
-Pontban kilenc órakkor. Három felvonásos.
-Máris szűkítette a kört - gondolkodtam.
-Fél kilenc körül kegyedért megyek. Az időpont megfelel?
-Tökéletes. Alig bírom a várakozást!

*

-Segítened kell! - álltam meg Amanda ajtajában.
-Neked is szia, Rose. Köszönöm, igen, jól vagyok - felelte ironikusan, mire lesütöttem szememet. - Na jó, már megint mi történt? - sóhajtott.
-Mr. Hunsford történt! Operába megyünk este!
-Oké ez csodás. Mibe segítsek? Már bocs, de nem igazán szeretném betenni a lábam oda abba a fülsüketítő éneklésekkel teli terembe, bár legalább fel lehet szépen öltözni - elmélkedett.
-Nem, nem! Nem arra kérlek, hogy gyere velünk. Miért kérnélek arra? - fordította oldalra fejemet.
-Mit tudom én - vont vállat. - Nem akarsz vele egyedül menni és kell valaki támasz. A filmekben általában így van. De akkor miben kell a segítségem?
-Ruha - feleltem egyszerűen.
-Ruha? Ruha. Ruha! - értette meg. - Ó, persze. Igazából Kevinnel találtunk egy újabb kísértetházat, oda megyünk ma. Előtte szívesen beugrok és választunk.
-Ha nem lesz?
-Hányra mentek?
-Fél kilencre jön értem.
-Szuper. Hatra vagy hétre ott vagyok, ha nincs ruhád még boltba is be tudunk ugrani.
-Köszönöm, Amanda - szóltam őszintén. - Nálad jobb barátot el sem tudtam volna képzelni.
Barátnőm pár pillanatig furcsán nézett rám.
-Oké, izé...ez kedves. Én is nagyon szeretlek Rose, de kérlek hagyd ezt máskorra, mert dolgom van - jött egyre közelebb én pedig hátráltam, míg ki nem értem a folyosóra. - Este találkozunk - csukta be orrom előtt a szürke bejáratot.
Amanda már csak Amanda marad, nem igaz?