Szerelem Párizs utcáin

LXXIV.

Fogalmam sem volt, mennyit jelezhettek az óra mutatói és azt sem tudtam, hogyan is hivathatnám a szobalányt, mivel sehol nem láttam egyetlen csengőszerűséget sem. Végül is egész életemben egyedül öltözem fel, nem okozhat újra olyan nagy feladatot.
A hálószobához tartozott ruhásszekrény is, amely biztosított különböző színű, méretű, szabású, anyagú ruhadarabokat, így bővelkedhettem a választékban.
Egy égkék ruhát vettem fel, melyen körbe virágok fonódtak; a hajamat kiengedtem - miután hosszadalmas munkával kifésültem -, ékszereket is aggattam magamra, hogyha már azok rendelkezésemre álltak. Ekképpen léptem ki hálómból, bár sejtelmem sem volt, merre tartok.
Lebaktattam az első, széles falépcsőn, majd balra fordulva vezettek lábaim egyenesen a könyvtárszoba felé. Nem igazán volt időm megnézni a de Fontaine kastélybeli műveket, úgy gondoltam, miért is ne tehetném meg most, reggel?
Nappal ellenére alig szűrődött be fény az ablakokon keresztül, hiszen olyan aprók voltak, teljes ellentétei az estringtoniaknak.
Már fordultam volna be az imént említett helyiségbe, mikor hangok szűrődtek ki az előtte lévő hatalmas ajtó mögül. Ez volt a bálterem, amelyet a tegnapi nap folyamán már volt szerencsém szemügyre venni. Egyik bejárata résnyire nyitva állt, így vettem a bátorságot és szélesebbre tártam ki, beengedtem magamat rajta. A terem még csak - vagy már - félig fel volt díszítve, tekintetem mégsem ezekre az elemekre tévedt, hanem a helyiség közepén lévő két alakra. René de Fontaine szokásosan talpig feketében vesztegelt, míg előtte egy inas áldogállt görnyedt háttal, egyre csak kezében tartott munkássapkáját gyűrögetve.
-Semmit sem tudnak megcsinálni rendesen?! - csattant fel a gróf, aki nem vette észre közeledtemet.
-Nagyméltóságú uram, kérem, én olyan ügyetlen voltam, saj...
-Eltört egy napóleon kori kristálypoharat! - üvöltötte kikelve magából. - Maga az empereur ajándékozta Guillaume de Fontaine nevű felmenőmnek ezernyolcszáztizenháromban! Az ügyetlensége miatt pedig most darabokban hever!
Csakugyan, a két alak mellett szilánkok hevertek, csillogtak a darabkák.
-Nagyméltóságú úr, kérem kegyelmezzen! Ne dobasson ki, régóta szolgálunk a nagyméltóságú úréknál...
-Ez a te szerencséd, Rochette! Szedd fel ezeket és kotródj innen, a szemem elől!
-Köszönöm, nagyméltóságú úr, köszönöm - hajlongott.
-Ez nem azt jelenti, hogy nem kapsz büntetést - felelte hidegen, mire a fiú megremegett, lehajolt, elkezdte felszedegetni a szilánkokat.
-Nagyméltóságú úr, kérem csak... csak azt ne...
-Aki bűnhődik, annak büntetés jár - válaszolta kíméletlenül.
-Bármit, csak a várbörtönt ne, kérem!
-Ma még segítened kell, mert sok a munka a bálnak köszönhetően, viszont holnap ott alszol! - kísértetiesen csengett hangja.
-Nem teheted ezt - rémült tekintetemmel találta szembe magát.
-Rose, hát te meg hogy kerülsz ide? Mindegy is, mert nem a te dolgod. Rochette, kifelé! - parancsolt rá a húszas éveiben járó férfira.
-Igen is, nagyméltóságú uram - hajlongott.
-Nem bánhatsz így a szolgálóiddal! Az, hogy a feljebbvalójuk vagy, nem jogosít fel...
-Itt mások a szabályok, Rose Moticelli - gúnyos mosolya visszatért.
-Hát nincsen benned egy szemernyi irgalom sem? Nézd meg Mr. Hunsfordot! Ő olyan kegyes és...
-Ó, mert a te Friedriched annyira tökéletes! Köszönöm, ezt már eleget hallgattam! - elindult az egyik kijárat felé, mire követtem.
-Nem tökéletes, de legalább törekszik rá, veled ellentétben! Te... Te egy borzalmas ember vagy, nem veszed észre?!
-Borzalmas ember, mi? Hálás vagyok a bókjáért, Signorina Moticelli, szebbé tette napomat - ironizált. - Szerinted Friedrich hibátlan? Ha tudnád, miket hallgat el előled...
A vér is megfagyott bennem. Nem, René biztosan hazudik. Mr. Hunsford nem hallgat el semmit, ő mindig igazat mond!
-Hazudsz! - rajtam volt a sor, hogy kiáltsak, ez a magas hangfrekvencia pedig még is lepett, hiszen nem szoktam üvöltözni.
-Igazán? Nem is tudtam - gondolkodást tettetett.
-Te sohasem fogsz felérni hozzá, nem leszel képes rá, és pontosan ezért nem leszek én képes szeretni téged! - nyomatékosítottam szavaimat, amire már egyáltalán nem felelt, tekintete borússá változott.
Míg ő jobbra fordult, én balra mentem, egyenesen eredeti úticélom felé.
Mr. Hunsfordot is ott találtam, egyenes háttal ült egészen addig, amíg be nem léptem, mivel ekkor rögtön felpattant és köszöntött.
Helyet foglaltam mellette, láttam, Bibliája nyitva volt előtte, körülbelül a könyv közepénél.
-Mára melyik szakaszt választotta, ha szabad kérdeznem?
-Példabeszédek könyve, huszonnyolcadik fejezet, tizenegyedik vers - amint elhangzottak a megadott részletek, kerestem is az olasz szakaszt, mely meglepett, mivel új fordításúnak tűnt.
-"Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer." - olvastam fel.
Csendben maradtam végiggondolva, mit tettem ma, miket mondtam.
-Ön is követ el bűnöket, igaz, Mr. Hunsford? - lestem fel az úriemberre.
-Mivel emberből vagyok, igen, nyilvánvalóan - bólintott.
-Ön... Mit csinál olyankor?
-Mivel Biblia szerint próbálom élni az életemet, így egyértelműen az Úrnak vallom meg, az ő bocsánatát, szabadítását kérem.
-És... Hogyha újra megtörténik? Úgy értem, talán csak valamiért felkapja az ember a vizet, és olyanokat mond, ami nem helyénvaló, később persze erre rájön, ám abban a pillanatban nem tud gondolkodni. Van ilyen helyzet is, ugyebár.
-Ez esetben ismétlődő bűnről beszélünk, egy bűnláncolatról, amelyből nem egyszerű, sőt bonyolult kiszállni. Nézzük meg, nos... Ott van például a hazugság. Miért hazudnak az emberek?
-Hogy önmagukat vagy... vagy esetleg a másik embert védjék valamitől, az a valami pedig az igazság.
-Igen, így van, általában önző módon az ember... Az ember hajlamos egyedül magára gondolni, el is felejti, a másikat, nem foglalkozik az érzéseivel, vagy talán túlságosan foglalkozik az érzéseivel, mert, tudja, ha nem hazudna, akkor ártana annak, akit végtelenül, menthetetlenül szeret, védeni akarja, úgy, hogy ezzel együtt hazudik vagy elhallgatja az igazságot.
-De, Mr. Hunsford, hogyha így lenne... Ha így lenne, a hazugság nem lenne rossz. Vagy ez a kegyes hazugságba tartozik bele?
-Valóban, azt hisszük, hogyha nem mondjuk el az igazat a másik embernek, azzal csak óvjuk, ámbár... Sokkal nagyobb kárt okozunk vele. Mert, hogyha az elején közöljük a tényeket, kevésbé lehet fájdalmas a jövőre nézve, tudhatjuk, hogy amit teszünk, amit mondunk, az tiszta, nincsen benne álnokság. A hazugság veszélyes, minél többet válaszolunk hamisan, annál mélyebbre kerülünk ebben a végét nem érő tengerben. Azonban egyszer, egyszer minden a végéhez közeledik, egyszer kiderül, nem titkolhatunk valamit örökké.
-Ez esetben mindenképpen megvetendő a cselekedet.
-Amikor az ezerkilencszáznegyvenes évek elején a menekülő zsidókat fogadták be, amikor őket bújtatták az emberek, amikor értük, miattuk nem mondtak igazat?
-Hiszen... Muszáj volt hazudniuk! Ha nem tették volna, meghaltak volna a menekültek, akiket elszállásoltak! Akkor mégis mi a helyes? Ilyenkor szabad rosszat tenni?
-Mi a helyes? - ismételte utánam. - Igen, ez a legfőbb kérdés. Tudja, mi a válasza Jézus Krisztusnak? "Én vagyok az út, az igazság, és az élet."
-Vagyis az igazság... Maga Jézus? És... Akkor annyi a dolgunk, hogy az ő szemszögéből nézzük a dolgokat?
-Így is mondhatjuk, igen. A kegyes hazugság rendkívül ki van élvezve, a zsidó emberekért való hamis tanúvallomás pedig valami nagyobb cél érdekében történt, hiszen már a Tízparancsolatban meg van írva az, hogy nincsen jogunk kiontani mások életét.
-Ez ebben a példában tökéletes, viszont a mi életünkben... Kétlem, hogy mi megengedhetnénk magunknak azt, hogy hazudjunk.
-Valószínűleg... Valószínűleg így van. Talán félünk az igazságtól, ugyanakkor... Az igazság maga Jézus Krisztus, tőle pedig nem tarthatunk, hiszen Ő a megváltónk.
-Mr. Hunsford, én... - azon voltam, hogy ezek után kitálaljak neki, mégis belém fagyott a szó. Képtelen voltam elmondani mindent. - Nem olyan lényeges - ült ki bátortalan mosoly arcomra. - Úgy érzem, sok bűnt kell megvallanom Istennek, hogyha nem bánja, most ezt egyedül tenném meg - tápászkodtam fel.
-Miss Moticelli, jómagam... - mintha Mr. Hunsford is valami létfontosságú dolgot akart volna közölni, ennek ellenére nem beszélt tovább. - Nem fontos - szólalt meg újra. - Természetesen, menjen csak, nemsokára viszont készen áll a reggeli - kísért ki felhős tekintettel.
Egyenesen a szobám felé indultam, felfelé a grádicson, ekkor jött velem szemben a kastély ura, aki, mintha keresztülnézett volna rajtam, meg sem látott. Már majdnem eltűnt lépcsőfordulóban, mikor megfordultam és utána kiáltottam.
-René! - ahogyan tegnapelőtt futottam előle, most úgy loholtam felé.
-Igen? - ráncolta össze homlokát.
-S... Sajnálom - nyögtem ki.
-Téged mi szállt meg? - méregetett.
-Figyelj rám, én... Nem lett volna szabad így beszélnem veled. Tudom, hogy ezt már mondtam egyszer, amikor a Disneylandnél voltunk, tudom, hogy már mondtam, de most... René én tisztában vagyok mindazzal, amit tettél és teszel, igen, megöltél talán nem is egy embert, igen, végig ellenem áskálódsz, igen, körbekerítettél, mint az áldozatodat, igen, joggal gyűlölhetnélek, beszélhetnék veled förtelemesen, én azonban... Sajnálom, amiket mondtam, sajnálom, hogy a harag beszélt belőlem, sajnálom, hogy úgy állítottam be, mintha Mr. Hunsford valahol magasabban állna, mint te, mert én nem akarok ezen az úton járni, nem akarlak utálni, bármit is teszel, mert én... Érzem, hogy nem ez a helyes, az igaz út, nem az utálat a megoldás. Szóval... Sajnálom. Csak ennyit akartam mondani - teljesen kiszáradt a torkom, mire a végére értem. - És azt is, hogy... Én... én megbocsátok.
-Micsoda? - mintha nem értette volna jól.
-Megbocsátok - ismételtem elszántan.
Nem az eddig ismert René de Fontaine alakokat láthattam ebben a pillanatban. A férfi tekintete arról árulkodott, hogy legalábbis egy másik világba, vagy egy másik időbe ment vissza. Úgy tűnt, mintha ezekre a szavakra lett volna szüksége. Mérleget, morfondírozott mielőtt megszólalt volna.
-Az engem hol érdekel? - régi arckifejezése visszatért, hangja viszont nem volt stabil, nem árasztott magából gőgöt vagy felsőbbrendűséget.