Szerelem Párizs utcáin

LXXXVI.

Mérhetetlen öröm környékezett meg. Rábukkantunk, megleltük a megoldást, megfejtettük az átkot, lassan lehetséges, hogy Mr. Hunsford meg is töri... Hazafelé úton kinyilatkoztatta szándékát, miszerint másnap, június tizennyolcadikán, amint csak lehet, reggeli után azonnal felutazik Londonba és már most leteszi a hűségesküt. Honnan tudta, hogy ekképpen kell cselekednie? Fogalmam sincs, azonban biztosnak látszott dolgában. Ketten sosem találhattuk volna meg a kulcsot, a zár nyitját. Ha Isten nincsen az életemben, nem jöttem volna vissza magamtól Angliába, nem lehettem volna a mellett, akit teljes szívemből szeretek. Az Úr tudta. Ő mindent tudott, látta szenvedésemet, mégsem hagyott el. Amint az úriember gesztenyebárnája összetalálkozott az én mogyoróbarnámmal, mikor csak vizslattuk egymást, mikor a szavak hiábavalónak tűntek, akkor mindketten ugyanazt gondoltuk: milyen jó az Úr, milyen hatalmas a mi Megváltónk. Hálával teli szívvel imádkoztam lefekvés előtt, mikor már az estringtoni párnák közt hánykódtam; nem tudtam levetni mosolyomat. Éreztem, hogy Ő hallja a rengeteg köszönetmondást, amit felsorolok és tisztában voltam azzal is, hogy bennem él, a Szentlélek által jelen van. A szívem hevesen vert, mikor csak arról merengtem, hogy egybekelhetünk Mr. Hunsforddal, Isten színe előtti fogadalommal, akár most, akár évek múltán: az idő nem számított többé.
Mikor felébredtem, furcsa érzés kerített hatalmába. Talán csak álom lett volna? Vagy igazán megtörtént? Ténylegesen van remény és arra rá is leltünk? Mr. Hunsford jelen van a kastélyban?
Amint Kaitlyn biztosított róla, nem egy álomképet láttam, hanem a tegnapi nap beleíródott életem történetébe, fellélegeztem; teljes nyugalommal, vidámsággal, felüdültséggel öltözködtem. A borongós nap nem tántorított el a lenge, szinte szélfúváshoz hasonlító világos, hosszú ujjú, nagyobb virágcsokrokkal hintett, téglalap kivágású ruhától. Hajam csinosításához a szobalány fejdíszt használt, az apró növények tökéletes harmóniában álltak öltözetemmel.
Szedtem a lábamat a lépcsőkön, egyre gyorsabban. A cipellő kopogva igazodott rohanó lábaimhoz. Meg sem torpantam volna egészen az étkezőig, azonban a második emeleti dolgozószoba ajtaja, ha csak kissé is, de kitárult, beszélgetés szűrődött ki. Véletlenül sem szerettem volna egy bizalmas eszmecserét kihallgatni édesapa és fia között, azonban, amint meghallottam Alessandro herceg mondatát, képtelen voltam elmozdulni onnan. Mindent jól láttam, ám ők engem nem vettek észre.
-Nincs szükséged a napóra - közölte komoly arccal az alkálikék hosszúkabátban, mellényben megjelenő apa íróasztalára támaszkodva, melyen nem kevés irat foglalt helyet.
A cédruszöld falikárpit csak még jobban sötétbe burkolta a szobát, melyet a nem túl világos felhők kezdeményeztek, végül mindkét oldalt végigsorakozó, hosszú, tölgyből készült könyvespolcok fejeztek be.
-Maga tréfál? - a fiatalembernek számomra csupán a háta mutatkozott láthatónak, azonban így is észrevettem, hogy sötétkék katonai díszegyenruháját öltötte magára. - Ezalatt meg mit ért, atyám? Hiszen itt tartom a kezemben! - emelte fel a bőrkötésű könyvet.
-A signorina... Fiam, a választottad hercegnő - továbbra sem mosolyodott el, szeme meg se rebbent, amint kimondta a szavakat.
Csodálatomat az ajtóból való hátralépéssel érzékeltettem.
Alessandro herceg téved. Hogy lennék én hercegnő? Valamit biztosan rosszul tud!
-Ennyire maga sem akarhatja, hogy elvegyem! Megvan a napló, már csak a hűségesküre van szükség... Atyámban felmerült az a kérdés, hogy mi történnek akkor, ha nem a hűségeskü lenne a megoldás jómagam pedig újból ódzkodna a házasság gondolatától, nem igaz? - keményen szólt. - Kérem, igazat szóljon hozzám, ne büntessen saját vétkemmel!
-Hitetlen vagy, Maximilian - csóválta fejét. - Nézd meg magad! - asztaláról papírt vett fel, közelebb lépett fiához, átnyújtotta azt.
-Képtelenség! Lehetetlen! - hőkölt hátra, amint csak ránézett.
-Olvasd hangosan - Alessandro herceg nyugodt megfontoltsággal, higgadtan kerülte meg fiát, foglalt helyet az íróasztal mögött, majd a bőrfotel karfájára helyezve könyökét háromszög alakot képzett ujjaival, úgy figyelte fiát és talán mást is.
-Én, Eduardo Niccolo Aurelio Francesco Moticelli, Liguria hercege, szíves örömet ajándékozom születendő lányomat, Rosemary Maristella Josephine Marienne Moticellit, Genova leendő hercegnőjét, Alessandro Leopold Richard Dietrich Hunsford, South-Yorkshire hercegének fiához, Friedrich Leopold Maximilian Xavier Hunsfordhoz, Écréhous hercegéhez, South-Yorkshire várományosához - elegett tett apja kérésének. Biztos vagyok benne, hogy elképedve tekintett fel rá. - Hiszen... Nem, ez... Ez abszurdum! Nem emlékeztünk volna rá? Nem emlékezett rá maga, atyám?!
-Mint megtudtuk, a Hunsford is felejtenek - válaszolta kiegyensúlyozottan.
-Hiszen az... Az nem lehet! Ehhez hasonló fontosságú információ nem mehet csak úgy ki az ember fejéből!
Szédültem, alig álltam a lábamon. Nem először történt meg, mégis most mutatkozott a legerőteljesebbnek. Azt hittem ott helyben összeesek. Amint léptem egyet, a lábam remegett, a szívem hevesen dobogott belsőmben, majdhogynem kiugrott onnan, agyam lázasan kattogott, szemem elől egyre több minden tűnt el. Arra lettem figyelmes, hogy elkezdtem szaladni. Öntudatlan állapotomban hallottam, amint Alessandro herceg zavartalanul csak annyit címez fiának, hogy "Menj utána", mire a fiatalember visszakérdezett, hogy "Atyám, mégis ki után?", amit egy egyszerű ajtó felé bámulás követhetett, mivel az úriember kitárta a bejáratot; éreztem tekintetét magamon, azonban ezzel nem foglalkoztam.
Ez nem lehet. Ez nem történhet meg. Nem lehetek hercegnő. Ez badarság. Én, Rose Moticelli? Hercegnő? Nem illek be a társaságba sem, nem lehetek hercegnő. Nem lehetek az. Nem vagyok hercegnő. Nem lehetek az.
Futottam, rohantam, loholtam, szedtem a lábamat, ahogy csak bírtam, ám fogalmam sem volt róla, hova vezetnek végtagjaim. Eszeveszetten szaladtam, mindent hallva, semmit sem látva. Mr. Hunsford többször is utánam kiáltotta nevemet, azonban nem volt erőm megtorpanni, hiszen tudtam: ha megállok, leroskadok és soha többé nem tudok újra talpra szökkenni.
Elértem a menedéket. Levetettem magamat a kőkáplnabeli padra és behunytam szememet. Sötétséget láttam. Apró fénylő pontok jelentek meg a gyér napfénynek köszönhetően, ami átverekedte magát a vastag, sötét fellegeken. Szívem nem hagyta abba szabálytalan ritmusát, továbbra sem lassított. Kezembe temettem arcomat; a döbbenet megőrjített, a ténynek hála megdermedtem. Rosemary Maristella Josephine Marianne Moticelli: egyre csak ez a név kerengett bennem.
Éreztem, amint helyet foglalnak mellettem. Szükségem volt akár csak a férfi jelenlétére, hogy nyugtató szavaival békességét rám árassza.
Már van egy békességem, amely sosem múlik el, már rendelkezem vele - amint ezt végiggondoltam, éreztem, ahogy az, amelyből az élet indul ki, visszaáll eredeti tempójába.
Felemeltem fejemet és egyenesen abba a szempárba szegeztem tekintetemet.
-Nem kell hűségesküt tennie - szólaltam meg halkan. - Az átok nem érvényes, hogyha tényleg... hogyha tényleg hercegnő vagyok. Elvehet most már, akármikor csak akar.
-Ebben a pillanatban, Miss Moticelli, egyedül az ön jólétét és boldogságát kívánom előtérbe helyezni, a sajátom eltörpül mindemellett. Ez esetben pedig nem Londonba igyekszünk, hanem Genovába - halvány mosolyát vetette rám, mire viszonoztam a gesztust.
-Igazán, még a mai nap folyamán? - hálás pillantással fordultam felé.
-Még a mai nap folyamán? - kérdezett vissza. - Most rögtön - jelentette ki elszántan.
-Ó, Mr. Hunsford én köszönöm, el sem tudja képzelni, mennyire!
-Lehet róla sejetésem - válaszolta halkan. - Utánanézek mindannak, amit atyám tud akár családjáról, akár a helyről, ahol éltek. Lehetséges, hogy talán... - nem fejezte be mondatát.
-Azt akarta mondani, hogy talán elő rokonom is van, azonban nem szeretné, hogy hiába reménykedjek. Megértem - sóhajtva bólintottam. - Mennyi kitüntetése van - vettem szemügyre a szíve fölöttieket.
-Csupán pár darab. Javaslom a reggeli elfogyasztását indulás előtt - tápászkodott fel, majd mikor ugyanígy tettem, karját nyújtotta.
-Katonával menetelek - nevettem el magamat.
-Genova hercegnőét tartom karjaimban - fűzte hozzá.
-Ez nem változtat semmin sem, Mr. Hunsford - tekintettem fel, bár csúcsos caubeen sapkája miatt nehezebb volt észrevenni látásra módosult érzekszervét.
-Tisztában vagyok vele, Miss Moticelli. Köztünk ezen információ szinte lényegtelennek bizonyul. Akár rendelkezne ranggal, akár nem, jómagam ugyanúgy táplálna gyöngéd érzelmeket irányába.
-Kideríti nekem, hogy kik voltak a családtagjaim? Hogy hol éltünk? Volt-e több testvérem? Még annyi mindent szeretnék tudni!
-Minden tőlem telhetőt megteszek az ügyet illetően.
-Várjon, Mr. Hunsford - nem léptem tovább, így visszahúzva a férfit.
-Parancsol?
-A szüleink egymásnak szántak - hitetlenkedtem.
Az úriember is meglepődött, mikor kimondtam a szavakat.
-Egymásnak akartak, most pedig itt vagyunk, ténylegesen együtt.
-Igaza volt - döbbenten mindössze ennyit tudott kinyögni.
-Mivel kapcsolatban?
-Azzal, hogy az Úr egymásnak teremtett minket.