Szerelem Párizs utcáin

XXVII.

Az ünnepekből kilábalva kezdődhetett újra az élet.
Elküldtem Mr. Hunsfordnak a levelet, mikor módomban állt. Utóbbi borítékait hiába nyitottam ki, szó sem esett a visszajöveteléről. Hogy hiányzott -e? Talán magamnak sem vallottam be, ám igen, persze, hiányzott. Csak az is, hogy mellettem legyen. Bár tudtam, okkal van távol, mégis szüntelenül vártam vissza.
Marguerite Kevinnel együtt visszament Fontainebleau-ba, hiszen ott éltek a szüleik és a lány is oda járt iskolába.
Így a maradék szünetet barátnőmmel töltöttem el. Felmentünk a karácsonyi vásárokra, amelyek már végükhöz közeledtek. A hó hullott, amely bár sok embernek bosszúságot okozott, nekem csak örömöt. Újabb képet is elkezdtem festeni, a téli tájról, amely a szobám ablakából elém tárul.
Kevin három napot töltött a szülővárosában. Viszont nem egyedül jött vissza.

-Marguerite? - kérdeztem a lányra tekintve, mikor belépett a nappalimba.
-Ragaszkodott hozzá, hogy visszajöjjön velem - sóhajtott Kevin. - Jobban szeret titeket, mint engem - mosolyodott el.
-Nem tartottátok be az ígéretekeket - szólalt meg.
Én Amira néztem, mert nem igazán tudtam, mit ért barátunk húga ezen a kijelentésen.
-Azt mondtátok, hogy kárpótoltok majd amiért nem kaptam ajándékot. És még a képeidet sem láttam, Rose! 
-Vásárolni megyünk - közölte Amanda.
-Tessék? - fordultam felé.
-Ma. Csak mi hárman. Te, Marguerite és én.
-Mi lesz velem? - kérdezte Kevin.
-Bocsi, de ez lányos dolog - fordult bátyjához a lány.
-Így van - helyeselt Amanda. - Együtt szeretnénk lenni. Nélküled. Amúgy neked is vannak haverjaid.
-Marguerite egyszer együtt kéne festenünk! - fordultam hozzá.
A hajadon vette a lapot és halványan elmosolyodott.
-Igen, igen, ez nagyon jó ötlet! Mikor? Holnap jó lesz? Szerintem Kevin amúgy is ráér.
-Amanda is teljesen szabad holnap.
-Állj, állj, állj! Ti most randit szerveztek nekünk? - ráncolta össze a homlokát barátnőm és Kevinnel együtt ránk nézett.
-Mi? Dehoooogy - válaszolta Marguerite.
-Csak szeretnénk együtt festeni - vontam meg a vállamat.
-Hm... - húzta össze a szemét barátnőm. - Mindegy, mehetünk vásárolni?
-Indulhatunk - álltam fel a székről, amin eddig ültem.
Amanda-val éppen beszélgettünk, mikor a testvérpár bejött.
-Te meg menj a haverjaidhoz meg a bandádhoz - veregette vállon Marguerite bátyját.
-Szépen leráztok - jegyezte meg.
-Ilyen az élet - ment el mellette Ami vigyorogva.

Felöltözve elhagytuk a lakásomat. Kevin követett minket, bár leérve megállt. Míg mi taxit hívtunk, ő csak a szállingózó hópelyhekkel teli eget vizslatta.
-Rendben leszel? - fordultam hozzá.
-Persze, úgyis próbálni kell - utalt a zenekarjára, amelyről nem tudtam túl sokat.
-Oké, akkor majd később összefutunk. Vagy holnap - válaszoltam, majd elköszönve tőle bepattantam a kocsiba.
-Hova megyünk? - kérdezte Marguerite.
-A Le Bon Marché-ba - válaszolta Amanda.
-Voltál már ott? - fordultam a mellettem ülő lány felé.
-Nem, még sosem. De örülök, hogy veletek mehetek.
-Nem hiszem el, hogy Kevin sosem vitt el - szólt hátra Amanda, mivel ő ült elől, a sofőr mellett. - Komolyan ilyen barátom van?
Marguerite és én kacagtunk.
-Hát na, Kevin se lehet tökéletes - válaszoltam és kibámulva az ablakon.
Amanda még mondott valamit, azonban nem hallottam, úgy elmerültem gondolataimban, amelyek messzi-messzi jártak. A távoli Angliába kalandoztak el, egy bizonyos emberre gondolva.

-Rose? - szólt a mellettem ülő lány.
-Tessék? - fordultam felé.
-Min gondolkodsz?
-Inkább kin - kotyogott bele Ami.
Kijelentésére viszont elpirultam.
-A barátodon? - kérdezte a lány.
-I...igen - bólintottam.
-Szívesen találkoznék vele. Biztos kedves.
-Igen, az. Kedves...
-Mr. Hunsford egy igazi úriember - válaszolta Ami.
-Tessék? - csodálkoztam.
-Nem? - kérdezte vissza.
-Mégis miért gondolod így? Hogyan?
-Hogy hogy jutottam el a maffia vezértől az úriemberig? Fogalmam sincs - nevette el magát.
-Talán csak láttad, hogy mennyire szereti - vont vállat Marguerite.
-Lehet - gondolta végig barátnőm.
-Hiányzik? - kérdezte a lány.
A taxi megállt. A kérdés zavarba hozott, így csak hamar kiszálltam az autóból.
Félve bólintottam, mikor a két nő megállt mellettem.
-Előbb-utóbb úgyis visszajön - szólalt meg Amanda. - Ha nem akkor pedig visszarángatom ide. Vagy még jobb! Látogatóba megyünk hozzá! Úgyis tudjuk a címét.
-Én is megyek veletek!
-Akkor megyünk? - kérdeztem végre.
-Mármint Mr. Hunsfordhoz? - kárörvendett Ami.
-A boltokba, a boltokba!
Mindhárman nevetésbe kezdtünk és átkelve a Rue de Sèvres-en, behatoltunk a Le Bon Marché-ba.
Az épületet ezernyolcszázhatvankilencben építették. A létesítmény több szárnnyal is rendelkezett. Minnél régebbi építésűnek látszott kívülről, annál modernebb volt belülről.
-Ott az esküvői boutique. Rose? - nézett rám Amanda gúnyosan.
Szemforgatással feleltem.
-Most kihagynám - válaszoltam sóhajtva.
-Felmegyünk a mozgólépcsőn? - kérdezte csillogó szemmel Marguerite, akár csak egy kislány. - Mármint felmehetünk a mozgó lépcsőn, ha szeretnétek - formálta át szavait. - Még nem szoktam hozzá, hogy felnőttesebben kellene viselkednem - jegyezte meg.
-Felnőttesebben? Amikor én voltam tizenhat még a plüsseimmel aludtam - mosolyodott el Ami. - És babáztam egy egész gyűjteményem volt! Vagy az nem tizenhat évesen volt? Hmm, nem tudom, na mindegy.
-Úgy viselkedsz, ahogy csak szeretnél. A mozgólépcső pedig szuper, ez egy tény.

Első utunk egy ruhaszalonba vezetett. A felsorakozó darabok gyönyörűek voltak az árukkal egyetemben. Sokba kerültek, bár mégis mit várhatnánk el, hiszen Párizs a világ divatfővárosa.
-Én fizetek - szólalt meg Ami.
-Szó sem lehet róla!
-Nyugi, nálam van apám kártyája. Már öt éve, de nem sokat használtam. Amikor elszöktem akkor hoztam magammal.
-Már biztos letiltotta.
-Áh, nem. Azt hiszi elvesztette és ilyenkor "nagylelkűen" nem szünteti meg, aki megtalálja, annak jár a pénz, ezt vallja.
-Akkor sem tudod számát - vitatkoztam.
-Honnan veszed? - húzta száját mosolyra.
-Te elszöktél otthonról és elloptad az apád bankkártyáját? - kérdezte ámuldozva Marguerite.
-Ne kövesd a példáját! - vágtam rá.
-Ha ismernéd az apámat, megértenéd - sötétült el az arca.
-Bocsánat - jött nekem véletlenül egy hölgy. A hangja ismerős volt, így felnéztem.
-Mlle Canon? - kérdeztem, mikor megláttam a lány vörös fürtjeit.
-Mlle Moticelli! Mlle Dupont!
-Inkább legyen csak Amanda. Egyedül Mr. Hunsford hív így - utalt a modmoseille kijejezésre.
A név hallatára önkéntelenül is elpirultam.
-Igen, én pedig inkább Rose, főleg itt - néztem körbe a boltban.
-Marguerite de Blanc vagyok - lépett elő mögülünk a lány.
-Mia Canon. Kevin de Blanc testvére vagy?
-Igen. Honnan ismered?
-Mind ugyanott dolgozunk. Bár én nem teljesen, mellette még tanulok, csak titkárnő vagyok a szerkesztőségben, idén kezdtem.
-Mlle Canon... - kezdtem.
-Legyen csak Mia - válaszolta amerikai akcentusával.
-Mia, lenne kedved velünk tartani? Te is vásárolsz, igaz?
-Igen, így van. Szívesen csatlakoznék, ha nem zavarok.
-Dehogy, nem zavarsz - felelte Amanda. - Megmondanám, ha mégis. Túlságosan is szókimondó vagyok - vont vállat.
-Amerikából jöttél, igaz? - kérdezte Marguerite.
-Ennyire hallatszik? - harapott ajkába a lány.
-Csak jó értelemben - nyugtattam meg.
-Ma olyan nap van, amikor mindent megveszünk és én fizetek - közölte barátnőm. - Vagyis az apám, de részletkérdés.
-Ó nem, én kifizetem a sajátomat! - mentegetőzött az amerikai fiatal.
-Nem, szedjük le az összes pénzt a kártyájáról és érezzük jól magunkat! - adta meg a végszót Ami.

Rengeteg boltot bejártunk és temérdek ruhát, smink kelléket, parfümöt, ékszert, könyvet vásároltunk. Az áruházban ebédeltünk, később pedig egy filmet is megnéztünk. Marguerite és Mia nagyon jól kijöttek egymással, egy év volt köztük összesen.

Mia Canon. Idén csatlakozott hozzánk úgy, hogy a titkárnőmmé vált. Nem sokat tudtam róla, egészen ezidáig. Tizenhét éves volt, Amerikából, azon belül is Los Angeles-ből jött Párizsba. Szerette a várost - mint azt ma megtudhattam -, noha hiányzott neki szülőhelye. Nem volt kapcsolatban, csak egyszer, akkor is rosszul végződött; a fiú rossz hatással volt rá. Azóta nem is szeretett volna újra beleesni valakibe.
Nem rendelkezett testvérrel, a szülei pedig elválltak. Ő az apjával lakott, elmondása szerint lakókocsiban, azzal utaztak később, mivel apja zenész volt. Lányát is megtanította különböző hangszereken játszani, így Mia sokoldalú tehetségnek számított. Emellett szeretett lovagolni és fotózni is. Rettentően társasági embernek ismertük meg, imádta a bulikat is. Az anyja gazdag ügyvédként dolgozott és mikor a lány nála volt, különböző rendezvényekre, vagyonos partikra mentek együtt.

Annyira összebarátkoztunk a végére, hogy haza sem szerettünk volna menni, de hát az élet ilyen. Egyszer minden véget ér. Bár miért is ne élhetnénk így minden nap? Talán mert Amanda apja, ha meglátja egyenlegét kissé pánikba fog esni. Temérdeknyi pénz lehetett a kártyán, hiszen irdatlan mennyiségben vásároltunk. A használat után barátnőm az első kukába ki is dobta a lenullázott tárgyat. A nap csodálatosan telt, örültem, hogy szert tehettem újabb barátokra.