Szerelem Párizs utcáin

LI.

Lanyha kopogás zavarta meg teljes kábultságomat. A kopogás újra felharsant, kissé hangosabban. Nagy nehezen felemeltem testemet ülő helyzetbe. Szétzilált hajjal, tegnap le nem vetett ruhával magamon válaszoltam.
-Szabad.
Szabad? Igen, minden esetben, kivéve, ha esetleg Mr. Hunsford lenne az. Bár azt hiszem, ő nem tenné be a lábát a szobámba, túlságosan is elvei ellen való tett lenne.
-Jó reggelt kívánok, kisasszony - üdvözölt ugyanaz a hang, mely tegnap magamra hagyott, s már szorgasan a függönyöknél is termett, majd fényt varázsolt.
-Jó reggelt kívánok - feleltem magam elé meredve. Amint fény aranyozta be a szobát, máris láthatóbbá vált minden. - Meg tudná mondani a nevét, kérem? Tudnom kell, hogyan szólíthatom.
-Elnézését kérem kisasszony, a nevem Kaitlyn McIntyre - hajbókolt pukedlit vetve.
Úgy éreztem, korán van, ám izgatottabbnál izgatottabbá váltam, így nemigen figyeltem oda erre a még pár másodperccel ezelőtt bennem dúló érzésre, inkább a körülbelül nálam egy-két évvel fiatalabb lány öltözetét vizslattam. Fején fehér kalapszerű pongyola, barna haja hátra volt kötve kontyba. Nyakánál fehér anyag jelent meg - ing szerűség lehetett -, fölötte vörös ruha, mely fent könyökéig, lent sípcsontjáig ért. Legfelül pedig egy sötétkék kötvényt viselt, mely hátán meg volt kötve.
-Kaitlyn, megmondaná kérem mennyi az idő?
-Fél nyolc, kisasszony.
-Ó, nincs is túlságosan korán - csodálkoztam. - Azt nem tudja esetleg...a herceg felkelt már?
-Melyik hercegre gondol, kisasszony?
-Igaz - elmélkedtem. - A fiatalabbikra, Friedrich hercegre - ejtettem ki kissé furcsán nevét.
-Ó, igen, igen. A kegyelmes úr szinte a nappal kel. Általában, azonban ma még csak fél órával ezelőtt csöngetett.
-Értem, köszönöm. Róla nem ön gondoskodik...ugye?
-Természetes nem, én magam csakis a kisasszony szobalánya vagyok.
-Hány órára kell készenlétben állnom?
-Egy óra múlva kezdik meg a reggelit.
Bólintva járt végig tekintetem a szobán. A falikárpit színe korallrózsaszín-liliomfehéren virított különböző alakzatokkal, mintákkal kiegészítve, melyek mind a barokk stílusról árulkodtak. A baldachinos ágy, amiben éppen feküdtem, ugyanolyan színekben pompázott, mint a kárpit. Hátsójának felső része virágmintákkal díszített volt, alatta szivacsos réteggel, melyen inda minták ékeskedtek. Takaró - mely még rajtam hevert - ugyanezekkel a motívumokkal lett ellátva, akár csak a párnák hátam mögött. A baldachinok inkább púderrózsaszínben pihentek fejem felett. Mellettem mindkét oldalt komódok álltak, rajtuk lámpákkal. Velem szemben egy bejárat foglalt helyet, attól balra egy négy fiókos vászonfehér fésülködőasztal, rajta virágmintákkal, tetején dobozokkal, előtte tükörrel. Az ajtó jobb oldalán egy antique canapé terült el, arany szélével és növénycsokorral behintett huzatával, vánkosaival. A földön szőnyeg pihent, ezen is a virágos díszítőelemek voltak fellelhetőek; a mennyezetről egy kristálycsillár merült alá. A szoba végében a két ablak helyezkedett el, melyet Kaitlyn nyitott ki, ezzel beengedve a friss levegőt - mely egyáltalán nem volt melegnek mondható, amint betöltötte a szobát, szinte didereregtem -, és a madarak lágy csicsergését.
-A fürdőszoba merre található? - kászálódtam ki ágyamból.
A szobalány máris előttem termett és a - mostmár számomra jobb oldali - komód melletti cifra kilincses ajtót kinyitva bocsátott be.
A fürdőszoba egyáltalán nem volt kicsinyek mondható. Ahogy beléptem, egyből a kézmosó tárult szemem elé két kagylóval, alatta lévő fiókokkal. A csapok aranyosan csillogtak a fürdőszoba végének piciny ablakából beszűrődő fénynek hatására. A fény a csapok mögötti tükrön is megtört; lábaim elé vetemedett le. A kézmosótól balra egy hatalmas kőkád foglalt helyet, rajta ugyanolyan aranycsapokkal, mint az előbb említettek. A képen festmény pihent; virágok vázában. Úgy látszik a szoba stílusa mindenhol megjelent: korallszín, növények.
Az illemhelyet a kézmosótól jobbra láthattam.
A kárpit ugyanolyan volt, mint a hálóban.
-Magára hagyom - szólalt meg Kaitlyn.
-Nyugodtan foglaljon helyet a kanapén addig - válaszoltam készségesen.
A bőröndömből kivett töröközőmet és ruháimat is magammal hoztam.
Hipp-hopp lefürödtem az elbűvölő kádban, majd felkapva magamra egy blúzt és egy hosszú szoknyát, kivonultam a helyiségből. A hálóba való visszaérkezésemre a fiatal lány felkapta tekintetét. Nem ült le a kanapéra.
-Arra mi található? - vetettem pillantást a másik ajtóra.
-A ruhatára, kisasszony - vezetett be.
A falikárpit itt sem változott. A szoba közepén egy komód állt, alatta a megszokott motívum, előtte tükör, mely három részesnek bizonyult; kinyitva állt. Körülöttünk mindenhol barokk stílusú gardróbok hevertek ugyanolyan színben. Az ember azt hinné ugyanazokat a minták terültek el rajtuk, ám mégis mind máshogy hatott. A plafonról kristálycsillár függeszkedett.
-A...ruhatáram? - kételkedtem.
-Igen, bár a szabó már ma délutánra bejelentette magát, hogy levehesse méreteit, ahogy a suszter is. Természetesen nem biztos, hogy ezen ruhák önre illenek, ám megpróbálhatja.
-Szívesen tenném! - és vágyakozó szemekkel nyitottam ki az első ruhásszekrényt, melyről lelógtak a különböző méretű darabok. - A herceg, illetve a család, a reggelihez mennyire szokott kiöltözni?
-A reggeli után nem igazán öltöznek át, kivéve, hogyha vendég érkezik.
-Melyiket ajánlaná a reggelihez, Kaitlyn? - kérdeztem kedvesen.
Egy selyem, akvamarinkék ruhát húzott elő. Felső részénél nem túl mélyen V ablakban volt kivágva, alatta gyöngyből kirakott díszítés vette körül. Ujjai hosszúak voltak.
Nem túl díszes, éppen tökéletes.
A hajadon felesegítette a ruhadarabot: kifinomultan, varázslatosan passzolt hozzám, mintha csak rám szabták volna, s ezt a szobalány is megjegyezte.
-Lenyűgözően áll önön, kisasszony - ámuldozott, mire megköszönve kutattam tovább.
A másik gardrób cipőket, a harmadik fűzőket tartalmazott.
Egyből ki is választottam a ruhához illőket: valamilyen fortélyosság következtében mindegyik illet rám.
Hogyha viszont a ruhák itt voltak és rám passzoltak...Ez azt jelenti, hogy Mr. Hunsfordnak nem az első...szóval ő, ő más hölgyet is hozott már ide, nem igaz? Ez után viszont nem akartam kíváncsiskodni, mivel nem éreztem helyén valónak, hogy a férfi régi szerelmi ügyeit bolygassam; hogyha el szeretné mesélni, úgyis elfogja. Mr. Hunsford a múltban teljesen más volt, így lehet, hogy azóta a hölgy, ki életében szerepet kapottakkor, már nem létezik szemében, nem foglalkozik vele többé esetleg valami megromlott köztük. Bár Mr. Hunsford pontosan nem olyan embernek tűnik, aki ilyesfajta dolgot tenne. Tőle azt várná az ember, hogy amint megismeri, azonnal meg is kéri a kezét. Mr. Hunsford viszont említette, hogy fájdalmakat sora ébresztette rá, mennyire borzalmas életet is élt. Bármi is történt a múltjában, mostmár megváltozott, teljesen más - elmondása szerint -, és teljes szívéből szeret engem.
Kaitlyn segített teljesen elkészülni; ragaszkodtam hozzá, hogy fűzőt is magamra ölthessek. Nem az alakom miatt, azzal tökéletesen meg voltam elégedve, hiszen mások biztosan irigyeltem is volna érte. Egyszerűen a remény miatt, a remény miatt, hogy olyan életet élhessek, mint amilyet az előző évszázadokban éltek előttem, csak éppen ebben a modern korban. Nem akartam elmenekülni az új világ elől, nem voltam teljesen ellene, hiszen rengeteg mindenben segített, olyasmiket hoztak létre az emberek, melyekről álmodni sem mertek volna azelőtt. A múltba való visszatérés mégis oly kecsegtetőnek hangzott. Talán akkor, ott nem lett volna jó; járványok, pénzhiány, zsarnokság. Mégis az ember mindig arra vágyik, amit nem kaphat meg, nincs igazam?
Egy szintén akvamarinkék magassarkút - melynek nem is volt igazán magas sarka - válaszoltam. Végezetül már csak az utolsó simítások maradtak hátra: ékszerek, hajviselet. Nem kértem Kaitlyn, hogy különlegeset csináljon nekem, inkább csak készséggel kifésülte vastag szálú hajamat, mely vállamra omlott. A halvány, szinte láthatatlan smink elkészítésében is segédkezett.
Eltettem az emlék medálomat, gyűrűmet, s a fésülködőasztal egyik fiókjába helyeztem. Itt valami új kezdődik - merengtem. - Valami új, még meg nem tapasztalt.
-Mit gondol, hogyan festek? - kérdeztem már teljes pompámban. Semmi sem hiányzott.
-Varázslatosan, kisasszony - ismerte el.
-Köszönöm, hogy végig segített, igazán hálás vagyok.
-Hiszen ez a feladatom - mosolygott félszegen.
-Azt hiszem mostmár elmehet, pihenjen hogyha van ideje.
A lány pukedlizve hagyott ott.
Még körülbelül tizenöt percem maradt a reggeliig, ezt az időt pedig javarészt olvasással töltöttem. Nem Giuseppe Tomassi di Lampedusa Párducát folytattam, az Amanda által vett vékony kis magazint bújtam.
Öt perccel reggeli előtt álltam fel ágyamból, ám még nem vonultam le; az egyik ablakhoz sétáltam és kitekintettem. Nem hittem, hogy a szobámnál fogok látni elbűvölőbb dolgot életemben, azonban ez is legalább annyira lenyűgözött.
Először a bokrokból képzett virágmintát vettem észre, mely ezen távlatból remekül látszott. Kettő is volt, s ez a kettő közrevett egy téglalap alakú kiskertet (amely biztos vagyok benne, nem volt olyan kicsi), közepén egy három szintes nem túlzsúfolt szökőkúttal. Ezt négy bokor rombusz formában zárta közre. Közötte virágok, fű, belül is, kívül is. A bokrok téglalap alakban csoportosultak, közöttük pedig néhol fellelhetőek voltak még az évszakra jellemző növények is. A legközelebb hozzám mégis a kavicsos út volt, mely U alakban helyezkedett el belsejében a kerttel, végében a hosszú kapuval, mely a kastélytól már csak homályosan látszódott.
Észbe kaptam; nem szeretnék rossz benyomást kelteni Mr. Hunsford édesapjában, azzal, hogy elkésem, így máris a bejárat felé baktattam, szinte loholva szedtem lábaimat.
Egy hosszú folyosóra léptem ki, melynek elején volt az én hálóm; jobbra tekintve több szoba is sorakozott mindkét oldalon. Balra tekintve is ugyanez volt a helyzet. A két rész egy korláttal vált el, lépcsőkorláttal. Hogyha felértünk a két grádicson az egy területté vált, onnan tudtunk vagy jobbra, vagy balra fordulni. Én viszont ebben a pillanatban nem felfelé, hanem lefelé vettem utamat a közelebbi le-fel járásra szolgáló eszközön, melynek karcsú, fehér korlátjába kapaszkodva méregettem díszítését, mely a korlát alatt terült el: arannyal borított kacskaringózó minták. A grádicsot éppenséggel márvány borította.
Leértem egy szinttel lejjebb. Teljesen jogos kérdés, hogy mégis merre tartok, ám Kaitlyn hosszan elmagyarázta, merre is szokta elfogyasztani reggelijét a család.
Az első emeleten a lépcső mellett közvetlenül egy ajtó volt látható. Ezen kívül még kettőt figyeltem meg, melyek velem szembem helyezkedtek el; még egyet érzékelhetett szemem a folyosó végén. Már elhagyni készültem ezt a szintet is - ugyanis a folyosóról lefelé vezető újabb grádics szinte egyből az előzőek mellett foglalt helyet -, mikor egy bejárat bezárásának hangját hallhattam meg hátam mögül. Az első ajtó, melyet még nemrégiben vizslattam, annak zaja volt. Megfordultam; Mr. Hunsford épp a folyosóról lépett volna le a márványra, mikor megpillantott.
-Miss Moticelli - arcáról meglepődöttség tükröződött. - Jó reggelt kívánok! - mért végig.
-Mr. Hunsford, úgyszintén, bon matin - válaszoltam, ám a férfi szuggerálása, mely ruhámra irányult, nem kerülte el figyelmemet.
Aztán eszméltem csak rá, mi van őrajta. Szinte beleolvadt a kastély motívumaiba; hosszú - majdnem combjáig érő - fehér ruhát viselt; vállánál, csuklójánál aranyszegéllyekkel volt borítva, ahogyan a nyaka körül is, két szár pedig az előbb említett testrészét védte, mivel felfelé állt; köztük vékony liliom színű anyag, rajta szintén aranyozott brossal, mely a napot ábrázolta. Lefelé gombok tarkították, a megszokott színűek. Alatta sötét nadrág lapult, lábán lakkcipő.
-Remélem nem bánja, hogy magamra öltöttem - szólaltam meg először, mivel Mr. Hunsford továbbá is darabomat vizslattam.
-Nem - sikerült kierőszakolnia a szót, végül erőt vett magán és tovább beszélt. - Nem, dehogy. Elkápráztat szépségével - vallotta be, azonban nem mosolygott, nem is mozdult.
-Köszönöm - az apró bíborszínek már kezdtek megjelenni arcomon. - Ön is... felülmúlhatatlan mutat ebben az öltözékben.
Az úriembernek sikerült megmoccania, mellém lépett, így vonultunk le a már széles márványon.
Egy hatalmas helyiségbe nyerhettem bepillantást, mivel az bizonyára a hall lehetett, így ajtó sem helyezkedett el benne. Mr. Hunsford ellenben gyorsan lépkedett, így nem maradt időm megcsodálni. Balra is csupán egy pillantást vethettem, arra hatalmas kapukat szemlélhettem meg. A folyosó legvégébe mentünk, ahova könnyedén bejutottam Mr. Hunsford vezetésével. Még két helyiséget láttam az előbb említetthez közvetlen közel.
A teremben - melybe beléptünk -, a falikárpit a barack színében pompázott; közepén kerek asztal hevert megterítve különböző finomságokkal ellátva. Mindenhol barokk bútorok hevertek, mégsem volt túlságosan zsúfoltnak mondható a hely. Egy másik átjáró is nyílt belőle, mely tőlem srégen jobbra volt található. Azzal szemben egy díszes kandalló állt, rajta különböző vázákkal, s egy díszes órával; felette tükör. Gyertyatartók halma terítette be a szobát. Nem volt túl nagy helyiség, az asztalhoz négy szék kapcsolódott. Velem szemben két ablakon keresztül szűrődött be a temérdek fény - mégsem volt melegnek mondható az
időjárás -.
Egyetlen ember ácsorgott a szobában, a kandallónak dőlve. Mikor megérkeztünk, a férfi felkapta tekintetét. Tekintetét, mely ugyanolyan gesztenyebarna volt, mint azé az emberé, akit annyira szerettem. Haja, borostája őszen virított, néhol szürkés tövekkel. Magassága kettő-három centivel lehetett kevesebb, mint fiáé. Testalkatuk ugyanolyannak hatott: vékony, de nem cingár, izmos, ám nem élsportoló stílusú. Arcán ráncok hada sorakozott. E testrésze arról árulkodott, egyszer legalább olyan jóképűen mutatott, mint fia most.
Már láttam, festményen. Az is kellőképpen bemutatta, holott a teljes valósághoz nem tudta hasonlítani. A művön meggyötörtnek mutatkozott. Élőben...nem is tudom. Amint meglátta fiát, egyáltalán nem tűnt annak.
Feszültség járta át testemet, gyomrom szinte görcsbe rándult, mint a régi szép időkben oly sokszor az iskolában.
-Maximilian, jó reggelt! - franciául szólalt meg.
Maximilian? Hiszen...Nem Friedrich a neve?
-Jó reggelt kívánok, atyám - hajolt meg teljes testével. - Hadd mutassam be Miss Moticellit, a hölgyet, kinek bája felülmúl minden földi szépségét.
Az úr bókjára szinte izzott arcom, aztán észbe kaptam és - ahogy azt az Amanda által adott könyv írta -, pukedlit vetettem.
A két férfi ámulva tekintették cselekedetemet. Talán valamit elrontottam?
-Alessandro Leopold Richard Dietrich Hunsford - mutatkozott be teljes nevén, amin természetesen eltátottam számat. Mármint nem abban a pillanatban - ott nem mertem volna -, inkább csak agyam mély zugaiban.
-Üdvözlöm otthonunkban, hölgyem. Remélem elnyeri majd tetszését - és legnagyobb meglepetésemre kezet csókolt.
Már nem éreztem azt az idegességet, sokkal nyugodtabbá váltam.
-Ez csak természetes - szóltam azért még mindig félénken. - Gyönyörű.
-Látom kissé meg van illetődve, noha nyugodt lehet, szívesen látjuk. Jómagam pedig csak örülni tudok, hogyha a fiam boldog - mondta az utolsó mondatot olaszul, mintha azt akarná, hogy Mr. Hunsford ne értse. A fiatalabb úr viszont elmosolyodott, és bár próbálta leplezni, én mégis észrevettem.
Helyet foglaltunk a kerek asztalnál. Valahogy mégsem éreztem helyénvalónak, hiszen...A kerek asztal arra szolgált, hogy az egyenlőséget fejezze ki. Mint emberek, egyenlőek vagyunk, ám a hercegek mindenképpen felettem állnak a ranglétrán.
Mindenféle finomság terítette be az asztalt, minden, mi szem-szájnak ingere. A tipikus angol reggeli összetevői pihentek az anilinkék terítőn; tükörtojás, szalonna, kolbász, gomba, sült bab. Előttem már a csésze kávét tartalmazott.
A család mindkét tagja mielőtt hozzáfogott volna az evéshez, megdöntötte fejét, összekulcsolta a kezét, valamit mormogott, s újra feltekintett. Már láttam egyszer efféle rítust Mr. Hunsfordtól, sőt belegondolva nem is egyszer. Minden alkalommal, mikor együtt étkeztünk - melynek száma eddig nem volt túl sok -, az étkezés előtt és után is végrehajtotta. Nem tudtam mire vélni, bár sosem kérdeztem utána. Az angol királyi családról szóló könyvben sem szerepelt ilyen szabály.
Síri csöndben fogyasztottuk el a reggelit; az evőeszközök csattogása is alig hallatszódott. Talán meg sem kell említenem a finom porcelán tányérok és a nemesfém eszcájgok cirádáit.
Inasok hada hordta ki a tálcákat betöltő maradék ételeket, melyeket lehetetlenség volt mind megenni. Gyöngy színű libériájukon fentről lefelé, belülről kifelé aranyos egyenes vonalak húzódtak, melyek gombokkal végződtek. Alatta faggyúsárga mellény; nyakrésznél az ing és sálszerűség látszott ki; a hollófekete pantalló pedig bokáig ért.
-Javaslom vonuljunk át a társalgóba - húzott elő Alessandro Hunsford egy láncon csüngő órát belső zsebéből és fel is állt.
Mindketten követtük példáját. A férfi az ebédlőtől balra lévő bejáraton keresztül jutott be a társalgóba, ahogy mi is. A csodálatom nem lankadt: rengeteg vérvörös szék, kanapé helyezkedett el a tágas teremben, melyek néhol közrefogtak kerek faasztalokat, néhol egymagukban toporogtak. Különböző rajzolatú, színű vázák hevertek egy komódon; mellette ingaóra. A helyiség végében kandalló állt - nagyobb mint az ebédlőben lévő -, felette óriási tükör. Számtalan kristálycsillárt láthattam; ha felnéztem, a szoba közepén pillanthattam meg a legnagyobbat, még Versailles-ban sem vehettem szemügyre ekkora méretűt. Mindent beborított az arany, a csillogás, a díszítés. A mennyezetet freskó borította kiterített henger alakban; harci sérülteket, embereket, angyalokat ábrázolt. Nem igazán volt időm tovább vizslatni, bár szívesen elemeztem volna ki a festményt, ám Mr. Hunsford atyja már hellyel is kínált a kandalló melletti karosszékek egyikére mutatva.
-Hogyan aludt, signorina? - szólított meg beszélgetést kezdeményezve.
-Remekül, köszönöm a kérdést. Olyannyira kifárasztott az út, hogy alig telt el fél perc lefekvésem után, az álom leküzdve minden értelmet megnyerte testemmel vívott csatát. Ön, illetve önöknek kellemesen telt az éjszaka?
-Örömömre szolgál - mosolyodott el. - Sokat utazik? Elképesztően fogalmazott, szeret olvasni? Esetleg ír is? A családunkban bevett szokás naplóbejegyzéseket készíteni, hogyha a fiam még nem említette volna. Egyébiránt remekül hajtottam álomra fejemet. Minden éjjel sétálni indulok, bolyongok a kertben, esetleg a közeli mezőkön, erdőkben járok. Maximilian, te hogyan aludtál?
Az úriembert kizökkentette gondolataiból a kérdés; most lestem rá - mivel eddig édesapját tiszteletem figyelmemmel -, így csupán most vettem észre, végig engem fürkészett.
Mr. Darcy - volt máris képe előttem a film megnézése következtében.
-Kiválóan pihentem. Sajnálatos módon nem sikerült felkelnem a nappal egy időben.
Apja pusztán bólintással fejezte ki megértését, aztán engem mustrált.
-Nem utazom sokat. Életemben egyszer ültem repülőn és most nemrégiben hajón.
-Kétszer volt hajón - szúrt közbe Mr. Hunsford. Mármint a fiatalabbik.
-Igen, igaza van - jöttem zavarba.
-Az első alkalom mikor adatott meg? - kérdezte az idősebbik Hunsford.
-Az egyik ismerősöm yachtján voltunk a barátaimmal.
Ez a téma nyugtalanná tett. René de Fontaine...
-Yachtunk az nincsen - ismerte be az ősz herceg. - Ám szigettel rendelkezünk - mellékesen mondta.
-Szigettel? - kérdeztem vissza meghökkenve.
-Franciaország mellett található - magyarázta. - A Riviérától nincsen túl messze. Écréhous, ez a neve.
-Erről sosem mesélt nekem - fordultam Mr. Hunsford felé.
-Nem, tényleg nem.
-Nem igazán látogatjuk mostanság. Visszatérve a tárgyra, szeret olvasni?
-Igen, igen - bizonygattam.
-Milyen műfajban?
-Leginkább a romantikus regényeket kedvelem. Legutoljára Giuseppe Tomassi di Lampadusa-tól olvastam A párduc című művet.
-Örök klasszikus. Először talán tizenkettő évesen került kezeim közé, ámbár azóta többször is tú. Ír is?
-Igazság szerint újságíróként dolgozom - jegyeztem meg.
-Igazán érdekfeszítő! - Mr. Hunsford édesapja nem úgy reagált, mint hittem. Nem nézett le, nem tett szemrehányást. Nem voltak előítéleteim az úr felé, csupán az ember mindig számít valamire. - Mióta jártas ebben a szakmában?
-Immár ötödik éve. Szíves örömest tanultam volna tovább egyetemen, ám megkaptam ezt az állást és e következtében inkább a munkát választottam.
-Pontosan honnan származik Olaszországon belül?
-Veronában születtem, akár csak Catullus.
-Az édesanyám Firenzéből jött, a Mediciek városából.
-Biztosan káprázatos lehetett ott élni. Kifejezetten híres a dóm, melynek kupolájának befejezését Cosimo de Medici szorgalmaztatta.
-Kedveli a történelmet?
-Igen, azonban meg kell hagyni rengeteg mindent nem tudok a világ történelméről. A versailles-i utazásunkkor jöttem rá - címeztem szavaimat Mr. Hunsfordnak.
-Mindig van hova fejlődni. Mindenkinek - nyomatékosította, ezzel megértetve velem, hogy ez ugyanúgy a férfire is vonatkozik.
-A történelem...káprázatos - bólogattam.
-Káprázatos?
-Még nem olvasta családi naplóinkat - magyarázta Mr. Hunsford.
-"Bűz, mocsok, sikolyok...Akár csak Dante poklában. Ilyen a világ, zord, kegyetlen." - idézett az idősebbik. - Most viszont ideje mennem - húzta elő újra óráját felállva, mire mi is felegyenesedtünk. - Maximilian, megtennéd, hogy átnézed a nap folyamán a számadásokat?
-Már megtettem, atyám.
-Ó, igen? Pompás! Köszönöm, fiam - nézett őszintén az idősebbik a fiatalabbik szemébe.
-Hiszen ez a dolgom - mosolyodott el halványan.
Az ősz herceg magunkra hagyott.
-Lenne kedve megtekinteni a kertet? - indult el Mr. Hunsford az egyik üvegablak felé, mely láthatóan ajtóként is szolgált.
-Természetesen - követtem.
Kilépve balra fordultunk. Kissé kikanyarodtunk a kastély mellől, így nem közvetlenül a fal mellett sétálgattunk. Hortenzia bokrok ölelték körbe lépteinket, különböző színeik harmóniájában. Mögöttük különböző díszkertek, frissre nyírt bokrokkal, a hónapra jellemző virágokkal. Messzebb egy kis üvegkupola látszott ki, ám lépteink nem arra vittek. Elhaladtunk az épület háta mögött, majd jobbra fordulva folytattuk utunkat a kastély melletti kis ösvényen.
-Reménykedtem, szimpatikusnak találja majd atyámat - törte meg a csendet.
-Teljes mértékben annak találom - feleltem meggyőző tekintettel.
-Örül, hogy itt vendégeskedik. Ahogyan jómagam is.
-A versailles-i utazásunk után, azt hittem már szebb palotát életemben nem vehetek szemügyre. Tévedtem. Ez a legkáprázatosabb építmény, melyet valaha láttam!
-Még a versailles-i palotánál is jobban tetszik önnek? - hitetlenkedett.
-Ó, igen - tekintettem körbe. - Sokkal jobban.
Mr. Hunsfordot meglepte ez a vélemény nyilvánítás.
-Talán ön nem szívleli?
-De, igen, nagyon is. Hiszen itt nőttem fel. Pusztán elcsodálkoztam, ennyi az egész.
-Itt nőtt fel?
-Családom több kastéllyal, kúriával is rendelkezik, ugyanakkor mégis ez vált otthonomá. És természetesen ez az egyetlen barokk - és kezdetleges rokokó - stílusú.
-Természetesen?
-Talán majd később errről is szót ejtek, azonban pillanatnyilag a kertben gyalogolunk, így arról mesélnék inkább. Hogyha érdekli, természetesen csak abban az esetben.
-Már vártam, mikor kezd el lenyűgözni történelem tudásával - kacagtam, mire az úriember is bazsalyogva pillantott rám.
A zöld gyepen lépkedve, különböző ornamentumú sövényeket szemlélve hallgattam Mr. Hunsfordot. A távolban egy erdő kezdete nyilvánult meg.
-Angliában szokás volt minden háznak, kastélynak nevet adni - kezdett bele.
-Ezt éppenséggel tudom. Longbourn - emlékeztettem a Büszkeség és balítéletre. - Honnan máshonnan tudnám? - tettem fel költői kérdést nevetve. - Kérem, folytassa nyugodtan.
-A miénk neve így Estringtonná vált, bár hogy milyen úton-módon szállt ez rá, nem tudjuk. Talán éppen csak összeraktak különböző szavakat, az akkoriban elő felmenőm ugyanis rajongott az ilyesfajta dolgok iránt. Naplójából tudom, melyet nagy becsben őrzünk. Sajnálatos módon nem az eredeti, csupán egy átírás - vetette közbe. - A terület harminckettő hektáron terül el. Ezerhétszázhuszonháromban kezdték meg építését és ezerhétszázhuszonhétben már be is fejezték. A kertnek Dominique Girard készítette alaprajzát; káprázatosan meg is valósította terveit. Akkoriban húsz kertész dolgozott rajta, míg most hét. Első és hátsó kerttel rendelkezünk - szeme szinte kényszerítette enyémet, hogy róla az elülső kertre vethessem tekintetemet, melyet már ablakomból megszemlélhettem -, ezenkívül tartozik hozzá kupola, üvegház, tó - egy kis szigettel -, istálló, gépkocsiszín, erdő és mező egyaránt.
Megcsodáltuk a hatalmas első udvart, ezután fordultunk vissza, a hátulsó lugas megtekintése céljából. Utunkat a gépkocsitároló felé kezdtük meg.
-Ez a tér nyilván nem az ezerhétszázas évek alatt épült meg. Igaz, előtte is állt itt egy úgymond kocsiszín, ám azt a hintók tárolására használták. Lebontották, újjáépítették. Tudatosan távolabb eső helyre tervezték - ezért is található itt, az erdő és legelő között -, hiszen egyáltalán nem illik a kastélyhoz. A huszadik század első felében - mikor egyre inkább automobilokkal kezdtek közlekedni az emberek -, akkor határoztak úgy, megépíttetik. Hiszen nem igazán volt hova tenni a gépjárműveket.
A gépkocsiszín teljesen visszaadta a huszadik századot, éppen úgy, ahogy a palota a tizenhét-tizennyolcadikat. Legalább három automobil állt benne, noha többre tervezték. Egyik sem volt olyan jármű, melyet az utcán pillanthattunk meg, mindegyik a múlt századból maradt.
-Szorgalmaztam a járművek elárverezését itt is. Eredetileg több állt bent.
Mr. Hunsford most egy rózsakert felé vezetett. Nem is igazán vezetett, mivel amint kijöttünk az autók pihenőhelyéről, fejünk felett félkör alakú rózsakapuk sora ívelt át, s ez folytatódott, amerre csak a szem ellátott, nem is vehettük észre a végét.
-Ez... káprázatos - csodálkoztam a különböző színű, mágikus illatú növényeken. A kapun kívül is végig a virág bokra hajladozott.
-Biztos voltam benne, ez lesz a kedvence - hahotázott. - Innen hoztam magának a visszatérésemkor - lépett közelebb és letépett egy szálat.
-Nem fogja megszúrni a kezét?
-Nem aggódom emiatt - felelte felegyenesedve és átnyújtotta a kezében tartott virágot.
-Nincsen rózsa tövis nélkül - ismertem el óvatosan átvéve. - Olyan fenséges illat van ezen a helyen!
-Rose - azt hittem, az én nevemet ejti ki, mely annyira nagyon meglepett, hogy egy lépést hátráltam. - Így van a rózsa angolul - magyarázta meg.
-Ó! - nevettem és zavaromban lehajtottam fejemet.
-Ön is ugyanolyan üde, friss, ámulatba ejtő, akár csak ezen növények - erre már felkaptam főmet és éreztem, el is pirulok.
-Köszönöm - suttogtam.
-Hiszen ez az igazság - válaszoltam, mintha egyértelmű lenne.
Tovább indultunk a végeláthatlan félkörökkel magunk felett.
-Maximilian? - ejtettem ki, mikor eszembe jutott. - Azt hittem Friedrich a neve.
-Nos, igen. Mindkettő az, hogy pontosak legyünk. Friedrich Leopold Maximilian Xavier Hunsford.
-Ez...magával ragadó. Senki sem rendelkezett még ilyen fényűző névvel!
-Bevett szokás, hogy több nevet adunk, s az elsőnek az eredetét mindig a feleség származásából választjuk ki. A többit pedig rendszerint hangzás alapján döntjük el.
-Ezek szerint anyja német - vontam le a következtetést, ám Mr. Hunsford arca elsötétülni látszott.
-Igen - nyögte ki nagy nehezen.
-Atyja mégis a harmadik nevén hívja.
-Az elsőt nem használja, mióta... - nyelt nagyot. - Nem használja. A második az övében is szerepel, így a soron következőt választotta.
Mennyi megválaszolatlan kérdést hagy maga után Mr. Hunsford!
Semmi sem tart örökké, ahogy a rózsakert sem tartott: egyenesen magas tujafák közötti bejáratnál ért véget. A tuják félkörökben álltak a sarkokon, köztük különböző virágok: a látvány felülnézetből rendkívülien hathatott, ugyanakkor innen is esztétikus volt. Befelé a füvön haladtunk, melyet nem régen locsolhattak.
-Játszott gyermekként itt? Vagy egyáltalán nem is játszott?
-Nem mindig voltam olyannyira komoly, mint most - kacagott. - Játszottam, igen. Itt éppenséggel nem, inkább a mezőn párbajoztunk barátommal, vagy az erdőben töltöttem szabadidőmet.
-Párbajozott barátjával?
-Ó, igen - nosztalgiázott. - Vigyáztunk, hogy egyikőnk se sérüljön meg - nyugtatott. - A nyertes mindig leterítette a vesztest és a feje mellé szúrta a kardot - merengett.
-Ön nyert? - somolyogtam, mivel láttam a férfit elérzékenyülni.
-Természetesen. Általában az arány fele-fele volt; hol ő nyert, hol én.
-Egyszer bemutathatná nekem ezt a fiatalembert, biztosan kedvelném, mivel az ön legjobb barátja.
-Il y a un temps pour tout. Egyszer viszont mindenképpen meg kell ismernie.
Azt a kupolát pillantottam meg, melynek tetejét kilépve a kertbe láthattam. Üvegezettnek mutatkozott, felül körbe ablakok helyezkedtek el, legalul oszlopokon álló magas kapuk nyíltak. A kupola alatti résznek aljában, a kapuk felett kékes színekben díszítő minták uralták az épületet.
-Ezen a helyen tartjuk a polgári szertartásokat, amióta ez lehetséges. Előtte az építmény leginkább dísznek, elvonulási célra volt alkalmas.
Az épület másik oldalát jártuk be, újabb rózsáskert felé fordulva, melynek végében az istálló állt.
-Sajnos nincs nálam a telefonom. Talán majd egy másik alkalommal lefotózom Mia-nak - törtem fejemet.
A herceg bevezetett a helyre, melynek boxaiban lovak hada állt.
-Nyilvánvalóan a kastély terveiben szerepelt az istálló is, hiszen lovakkal közlekedtek az emberek. Most kilenc jószágot tartunk, akkoriban ennek legalább a kétszeresét tudhatták tulajdonukban felmenőim.
-Mindegyik állatnak van neve? Ön is lovagol, igaz? Melyik a kedvence?
-Igen, mindegyiknek van neve. És szinte mindegyiküket én nevezhetem el - fordult máris a legközelebb eső box felé. - Artax - mutatta be a hollófekete lovat. - Musztáng. Leginkább őt használom, még gyermekkoromban kaptam - megfordult, a szemben lévő felé oldalgott. - Fuego - sárgás színe volt, sörénye barnán virított. - Amerikai ügető ló. - Továbbment. - Maximus - sötétbarna, fekete sörénnyel. - Orlov ügető. Spirit - fekete-fehér foltokkal díszített, sörénye fekete volt. - Angol telivér. Emerald - teljesen fehér. - Arab telivér. Ezen állatok mindegyike csődör. Most következnek a kancák. Dreamer - teljesen fehér. - American Cream a fajtája. Blossom - barna-fehér foltos fehér sörénnyel. - Kinsky. Starlight - sárgás színű, fekete sörénnyel. - Akhal tekini. Ez volt az utolsó, illetve... Ó! - torpant meg.
-Mi történt? - kérdeztem hol a férfit, hol az imént fejét kitevő jószágot nézve, mely a szén színéhez hasonlított.
-Új szerzemény. Hogy lehetséges, hogy nem láttam még? - gondolkodott el.
-Szokott kancán is lovagolni?
-Nem, nem igazán.
-Akkor ezért nem látta - nevettem.
-Meglehet - derült. - Fríz, ebben biztos vagyok. Ez esetben még nincsen neve. Hogyha szeretne, adhat neki ön.
-Komolyan mondja?
-A lehető legkomolyabban - biztosított.
-Bármilyen nevet adhatok neki?
-Teljes mértékben önre bízom.
-Megtisztelő - meredtem gondolataimba. Körülbelül egy-két percig törtem a fejemet. - Hogy van angolul az éjfél?
-Midnight - válaszolta készségesen a herceg.
-Ez esetben, legyen a neve Midnight.
-Remek választás.
-Megígérte, hogy egy nap megtanít lovagolni - emlékeztettem.
-Be is tartom szavamat, csupán nem a ma.
-A mai nap a feltérképezésről szól.
-Pontosan - értett egyet.
Egyenesen mentünk tovább. Jobbra a különböző motívumokkal borított lugas, balra a virágoktól tarka mező foglalt helyet. A mai napon már rengeteget gyalogolunk, de úgy éreztem, még legalább ennyit fogunk. Nem bántam, mivel Mr. Hunsford társaságában az egyhangú sem lehetett egyhangú - nem minthogyha ez az lett volna, dehogy! -, mindez lenyűgözött.
Végül egy tóhoz értünk; körülötte több ülésre szolgáló pad is elhelyezkedett. A közepén kis sziget terült el, melyre híd vezetett.
-A tavat annak idején nem használták fürdőzési célora, inkább a látványosság miatt jöttek ide. A sziget remek pihenési lehetőséget nyújt; egy apró nyitott kis üdülő kápolna - mely nem is igazán az; nyitott kupola alakú tetejét oszlopok erősítik lentről fölfelé, a két rész között vékony egyenes réteg húzódik. Helyet lehet foglalni benne; a víz halk moraja, a természet idillikus hangulata érezhető. Ezt most nem mutatnám meg magának, talán egy másik alkalommal. Mire visszaérünk, csoda, hogy nem késünk le az ebédről.
Az állóvíz mentén jutottunk el utolsó állomásunkhoz, az üvegházhoz. Harmadik állomás, mely kupolát vont magába.
-Ezt is később, a tizenkilencedik század során építették hozzá. Számtalan trópusi növény található bent - nyitott be.
Igaza volt: a fülledt, szinte levegő nélküli helyiségben pálmáktól elkezdve, banánfákon át megannyi különleges növény virított. Kisebb tavat is láthattam, melynek felszínét tündérrózsa borította.
-Ideje visszatérnünk - a lágy hang hátam mögül szólt.
-Varázslatos ez az egész. Annyira örülök, hogy itt lehet, Mr. Hunsford!
-Boldogsággal tölt el, hogy tetszik önnek, Miss Moticelli.
-Hiszen az otthona, hogyan is tölthetne el más érzéssel?
Visszaindultunk a finom gyepen keresztül egészen a kastély elejéig. Először vehettem szemügyre kívülről az épületet (mialatt az első kertben jártunk, inkább a parkot, s Mr. Hunsfordot figyeltem). Magas, három emeletes építménnyel találtam szemben magamat. A főépülethez - mely kintebb állt, mint a mellette álló objektum - félkör alakban márványlépcsők sora kapcsolódott. Korallkék-alabástromfehér színekben pompázott, legalul három üvegezett ajtóval rendelkezett, a másik két szinten ugyanilyen anyagú ablakokkal. Az ablakok felett szintén félköríves díszítés jelent meg, felette aranyos mintával, melyet elefántcsontfehér alakzatok fontak magukba. A létesítmény legtetején, felcsapó hullámra emlékeztető - s azon árnyalatokban pompázó - figurák jelentek meg, közre fogva a kimagasló, aranyozott címert. Az ingatlan beljebb álló két része teljes kékben virított, a nyílászárók sem változtak. Végül újabb kiálló részek következtek - egy-egy mindkét oldalt -, ezek már kagylófehérek voltak, tetejük háromszögű.
Szerettem volna jobban érzékszerveimbe vésni az aranyozott címert, ám Mr. Hunsford sietni látszott, így nem szerettem volna feltartani; szaporán követtem, szedtem lábaimat. A középső bejáraton keresztül nyertünk bejutást a palotába. A hatalmas, lélegzetelállító hall került szemünk elé. A mennyezetet freskók terítették be - több is volt, így nem vesződnék mindegyik részletes bemutatásával és elemzésével -. Kristálycsillárok hada villogott a plafonról, magától értetődően a díszítések sem maradtak el. A padlólapot gyémántfehér márvány borította, a tér hatalmas volt. Két kisebb ajtót figyeltem meg, melyek oldalra nyíltak, így ezeket meg is említettem a férfi előtt.
-Jobbra egy gardrób szoba található, télen javarészt itt helyezik el a vendégek által levetett kabátokat. Balra pedig a személyzet által használt mosókonyha, mellette pedig egy kamra.
Elhagytuk a lebilincselő termet; az étkezőbe hatoltunk be a káprázatos folyosón át.
Elfogyasztottuk az ebédet; szintén halotti csönd járta át a szobát.
Mr. Hunsford nem hagyott fel a körbevezetéssel.
-Hogyha vacsorára invitálunk egy széles körű társaságot, azt ide rendezzük.
Hosszú asztal nyúlt végig, székekkel körülvéve. A padlón szőnyeg, a födémen újabb freskó, mely valamilyen égi világot jelenített meg. A fényforrások gyertyákkal telítve csünggtek lefelé. A helyiség végében kandalló állt. Kifelé nyíló ajtók is voltak, melyek által kiléphettünk a kertbe. A herceg viszont egy másik bejárón keresztül irányított, mely oldalról vezetett be a már ismert társalgóba. Itt nem is vesztegeltünk sokat, egy oldalajtón keresztül máris egy újabb színre léptünk.
-A szalon. A vendégek fogadására használták, mostanság nem igazán vesszük hasznát - a tükrökkel, várakozó kanapékkal, aloeverazöld kárpittal teli szobán is túlhaladtunk.
Vissza, ki a folyósóra. Mindeddig úgy tűnt, ezen területek a lépcső mögötti részén helyezkedtek el.
A hatalmas porcelánfehér bejárót - mely reggeli megjelenésemkor már magához ragadott - oldotta ki Mr. Hunsford, ezzel beljebb engedve.
A tér rendkívül nagynak látszott, csupán most vettem észre, hogy több ajtó is vezet be. Sokkal monumentálisabb volt, mint maga a hall!
-A bálterem - szólalt meg a hátam mögül.
Levendulakék kárpit, díszítés mindenhol, legkecsesebb márvány, néhány kisebb asztal, a zenekar helye, a tancosoké: ez volt a bálterem.
-A legelképesztőbb dolog, amit valaha láttam - állt el a lélegzetem is.
-Fogadni mernék egy-két nap elteltével atyám bált fog rendezni - bazsalyogott.
-Ez...remek - inkább visszahúzódva mondtam.