Szerelem Párizs utcáin

XIV.

Miután Mr. Hunsford is távozott csak ledőltem a kanapéra, de nyomban el is aludtam.
Minden napom a férfival telt el és minnél több idő haldt, annál jobban beleszerettem. Hetek múltak el, azonban a férfi még mindig nem lépett, így nem tudtam, mit is érez, megkérdezni pedig nem mertem.

Újabb nap, amit Mr. Hunsforddal kezdhettem. Reggel korán keltem fel. Lezuhanyoztam, felöltöztem, megcsináltam a sminkemet és mivel még túl korán volt, úgy döntöttem befejezem a képemet. A képemet, amelyet azóta nem volt időm folytatni, hiszen a férfi annyira lefoglalta minden gondolatomat, hogy festésre sem jutott időm. Ilyen lenne a szerelem?
Nem volt a legjobb ötlet felöltözve festeni, hiszen így össze kenhettem volna a ruhámat, de
szerencsére ez nem történt meg.

Mikor már úgy láttam, hogy elindulhatok, felvettem a kabátomat és a csizmámat, majd kiléptem a házból.
Ma egy könnyed kockás ruhát viseltem, viszont kiérve nem tűnt túl jó választásnak. A szél fújt és hideg levegő áramlott át a tüdőmön.
Már nem fordultam vissza, amilyen gyorsan csak tudtam a kávézó felé sétáltam. Ott mindig meleg volt.
A kávézó gyalog körülbelül negyven percre lehetett, a  Saint-Germain-án helyezkedett el és igen kellemes hangulatot árasztott önmagából. Rengeteg kávézó található Párizsban, mégis ezt kedvelem a legjobban. Amikor reggel belépsz erre a helyre olyan melegség fog el, amely átjárja egész tested és mintha nem is ezen a könyörületet nem ismerő világban járnál.

Csakhamar meg is érkeztem. Pontban nyolc órára. Ma szabadnapot vettem ki, mert pihenni szerettem volna, így nyugodtan beléptem a kávézóba. A szokásos asztalunk felé néztem, ugyanakkor Mr. Hunsfordot nem találtam ott.
Vajon hol lehet? Ilyenkor általában már itt szokott lenni. Talán megbántottam? Talán soha többé nem akar velem találkozni?
Inkább csak leültem a szokásos helyemre és vártam. Vártam öt percet, vártam tíz percet, vártam tizenötöt és harmincat is. De Mr. Hunsford csak nem jött.

Igen, biztos, hogy elrontottam. Ha megmondta volna, hogy szeret... Vagy ha nem is, jól fogadtam volna. De így...
Felálltam és indulni készültem. Már az ajtónál tartottam, lehajtott fejjel, mikor a kis csengő - amely azt jelezte, bejött egy ember - megszólalt, azonban mivel én nem érzékeltem, úgy gondolataimba merültem, nekimentem.

-Ellné... - kezdtem, de ekkor megláttam kibe ütköztem bele. - Mr. Hunsford? - kérdeztem felnézve rá kissé halkabban.
-Miss Moticelli? Sajnálom, mérőben sajnálom késésemet - ránézett az órájára. - Megértem, hogy éppen indulni készült.
-Én...nem... szívesen maradok önnel.
-Bizonyára ki nem állhat. Elnézését kérem, hogy megvárattam.
-Uram, igazán semmi probléma. Ma szabadnapom van, így nem kések el sehonnan sem.
-Szabadnapja van? Nincs kedve...nincs kedve elmenni valahova? - kérdezte a férfi.
-Nem szeretném feltartani - feleltem csendesen.

Azt hiszem a férfi ezt vissza utasításként vette, mert nem.
szólalt meg.
-Ám szívesen mennék bárhová - szóltam végül.
A férfi elmosolyodott.

-És hova szeretne menni? - kérdezte.
-Nem is tudom. Önnek nincs ötlete?
-Van egy gyönyörű kúria nem túl messze a várostól. Ha van kedve...
-És látogatható?
-Igen, ha jól tudom.
-Szívesen mennék - mosolyodtam el.
A férfi csak kinyitotta az ajtót, mire a hideg szélbe kilépve követtem.