Szerelem Párizs utcáin

XXIV.

Az orvosok úgy döntöttek, még egy napig bent tartanak a kórházban csak, hogy megbizonyosodjanak róla, tényleg jól vagyok -e.
Mivel már majdnem teljesen felépültem, a következő napon elhagyhattam a klinikát.
Amanda és Kevin kísértek haza, hogy véletlenül se veszítsenek szem elől.

-Nem kell folyton a nyakamon lógnotok! - akadtam ki, mikor már a taxiban ültünk.
-Ha valami bajod történik... - kezdte Amanda.
-Ami, nem a te hibád! Én mondtam, hogy menjetek el ketten és nem is bántam meg! Nem hagytatok cserben!
-Ha bármi bajod történne nem bocsátanánk meg magunknak - felelte Kevin.
-Felnőtt ember vagyok! - érveltem.
-Aki olyan hülye volt, hogy festett nyitott ablaknál, levelet írt és negyven fokos lázzal mászkált össze vissza! - akadt ki a barátnőm.
-Attól még tudok vigyázni magamra, nem kell folyton itt lennetek! Nem akarom, hogy minden csak rólam szóljon, legyetek már együtt is!
-Rose, mi nem vagyunk te és Mr. Hunsford - emlékeztetett Kevin.
-Ez igaz, de szeretitek egymást!
Egyikük sem szólalt meg.
-Vagy nem? - kérdeztem elbizonytalanodva.
-De - szólaltak meg egyszerre én pedig elmosolyodtam.
-Megérkeztünk - szólt a sofőr és megállt a Rue de Buenos Aires 11 előtt.

Amanda ült mellettem, Kevin pedig elől. Azonnal kipattantam a kocsiból és beszívtam tüdőmbe a friss, csípős levegőt. A nap gyéren világította meg lakásomat. Felnéztem a világossárga kőépületre, amely ha húsz lépésre volt az Eiffel toronytól, akkor sokat mondok. Az építmény mellett egy kis kávézó terült el, amely előtt - mint általában - emberek sorakoztak.
Ha a Castel Cafe-ba jártam volna minden reggel, soha sem lett volna szerencsém megismerni Mr. Hunsfordot.

-Mi jár a fejemben? - kérdezte Amanda mellém szegődve, ezzel kizökkentve gondolataimból.
-Semmi - kaptam el a tekintetemet a kávézóról és közelebb léptem a kapu felé, majd a kulcsot beillesztve kitártam a kaput.
Mind a hárman beljebb léptünk. A földszinten helyezkedtek el a posta ládák. Azonnal a sajátomhoz siettem és felnyitottam. Két levelet tartalmazott, mindkettő borítóján ugyanaz látszott.

Rose Moticelli
11 Rue de Buenos Aires
75007 Párizs, Franciaország

Friedrich Hunsford
13 Bank Side St.
35660 Sheffield, Anglia

Viszont a másodikon sokkal sietősebb írás virított.
-Jött leveled? - kérdezte Kevin hátam mögül.
-Igen, jött - mosolyogtam el megfordulva, mire Amanda csak szemforgatással felelt.
Felbaktattunk a lépcsőn, majd be a lakásba, amely olyan elhagyatottnak látszott, mintha hónapokat lettem volna távol. Én is így éreztem magamat, ezért is töltött el varázslatos érzéssel újra itthon lenni. Párizst tekintettem igazi otthonomnak, nem pedig Genova-t. Hiszen itt adatott meg mindaz, amiről valaha csak álmodni mertem.
Bementünk a nappaliba én pedig felbontottam a leveleket. Először a szép, rendezett írásmódút.

Tisztelt Miss Moticelli,

Ez csak természetes, hiszen erre kért, így kötelességemnek éreztem e levelek megírását. Bár nem tagadom, élvezem ezen az időtöltést.
Az időjárás esősre változott, - bár ez szülőföldemen nem meglepő -, viszont ez természetesen nem vette el hazám szépségét.
Köszönöm kérdését, igen remekül érzem magamat, de csak számolni tudom a napokat, mikor visszatértek önhöz.
Midőn épp nem atyámmal próbálok beszélni - aki folyton eltereli a témát -, különféle kötelezettségeimnek teszek eleget. Természetesen szórakozára is van időm néhanapján, mint például a lovaglás, az íjászat, a vadászat, az olvasás vagy esetleg a vívás.
Igyekszem visszatérni Franciaországba, önhöz, amikor ez lehetségessé válik.
Hogy érti, hogy nincsen jól? Miss Moticelli kérem ahogy megkapja válaszoljon, mert aggódok magáért. Nem történt baja?
Visszajelzését várom,