Szerelem Párizs utcáin

XXII.

Volna, az ajtóban ugyanis álltak.
Képtelen voltam megszólalni.
-Mr. Hunsford? - suttogtam, de a saját hangom is messzinek és kivehetetlennek tűnt.

-Hova hova, Rose? - kérdezte Kevin, aki az ajtóban állt.
-Ugye nem gondoltad komolyan, hogy kimész?! - kérdezte Amanda, mikor meglátott.
-Rose? - nézett rám Kevin összevont szemöldökkel. - Rose, jól vagy?

Csak távolodó fényeket és hangokat hallottam, majd minden elsötétedett, egyszerűen elvesztettem eszméletemet, összeestem.

-Rose! - kiabálta Kevin és beszaladt az ajtón.
Amandának földbe gyökerezett a lába, megmozdulni sem bírt.
-Ami! - fordult hátra Kevin.
A nő a férfi hangja hatására feleszmélt kábulatából és mellém rohant, aki ájultan a földre zuhant.
-Be tudod vinni? - kérdezte Amanda barátjától, mire Kevin felemelt és a karjaiba véve bevitt a lakásomba, majd lefektetett a kanapéra. Amanda követte a férfit, majd megállt a még mindig ájult testem mellett. Rátette kezét a homlokomra.
-Tűzforró a feje, a láza az egekben lehet! Mégis, hogy képzelte, hogy majd elmegy?! Annyira hülyék voltunk, nem lett volna szabad itt hagyni!
-Ami, csak nyugodj meg! - mondta Kevin miközben felvette az asztalról a lázmérőt és Amanda kezébe adta. - Tudnunk kell mennyi a láza - utalt a barátnőm kezébe adott tárgyra.
A lány bólintott, betette a hűmérőt, míg Kevin csak fel-alá járkált.
-Tudhattuk volna, hogy nem tágít, amíg nem csinál valami hülyeséget!

Erősen csipogó hang ütötte meg fülüket.
Amanda kivette a lázmérőt, ránézett.
-Mennyi? - kérdezte Kevin olyan gyorsan, amilyen gyorsan még soha sem beszélt.
Ami továbbra is csak a műszert nézte.
-Amanda, mennyi?! - emelte fel a hangját a férfi.
A nő végre felnézett rá.
-Negyven és fél - mondta alig hallhatóan.
-Tessék?
-Negyven és fél fokos láza van! - nézett Amanda Kevin szemébe.
-Be kell vinnünk a kórházba. Ha nem tesszük...
-Nem. Ne gondolj bele. Nincs ilyen lehetőség - rázta meg a fejét a nő.

A fény kezdett visszatérni.
-Mr...Mr...Hunsford? - kérdeztem, ám én magam sem értettem szavaimat.
-Rose! - hallottam továbbra is távolról barátnőm hangját.
-Ne beszélj - figyelmeztetett Kevin. - Most beviszünk a kórházba, de te csak maradj nyugodt, oké? Minden rendben lesz.
-Nem...érzem...jól...magam - nyögtem ki valahogy pár szót.
Csak azt éreztem, hogy felemelnek a díványról és valahova visznek, azonban nem sokkal később minden újra elsötétedett körülöttem.

                           ***

Erős monoton hangra keltem. Nem nyitottam ki a szememet, csupán hallgattam a zúgást. Első kézben rettenetesen távolinak tűnt, viszont az idő teltével egyre közelebb ért és már-már a testem fölött is uralkodott a hosszú, vontatott zörej. Mikor úgy éreztem, már képes vagyok rá, kinyitottam a szememet. A fény olyan hirtelen töltötte be érzékszervemet, hogy rögtön visszacsuktam. Erőt vettem magamon és lassan újra felnyitottam. Némileg jobban hatott mint az előző próbálkozásomkor, hiszen egyre több mindent láttam. A fények újból normálissá váltak, a mennyezet pedig kezdett kiélesedni előttem, végül teljesen láthatóvá vált.
Más hangot is hallottam.

-Egyszerűen nem normális! Hogy fért a fejébe, hogy még fessen is?! Nyitott ablaknál! Tudta, hogy beteg! - hallottam barátnőm hangját aki hevesen magyarázhatott valakinek. A plafonról rá irányult tekintetem.
-A...Ami? - kérdeztem nehezen, ám csak most érzékeltem a számra és orromra pontosan illeszkedő műszert, amely oxigénnel táplált, amíg nem voltam magamnál. A mély szippantástól köhögve lehúztam magamról ezt a maszkot, mire barátnőm észrevéve felkelésem, mellém rohant. A köhögésem csakhamar megszűnt.
-Rose! - rohant mellém Amanda és mikor már látta rajtam, hogy jobban vagyok felemelte a hangját. - MÉGIS HOGY KÉPZELED, HOGY TE MAJD ELMÉSZ AZ ISTEN TUDJA HOVA MIKOR BETEG VAGY?! ÉS KOMOLYAN A NYITOTT ABLAKNÁL FESTETTÉL?! TE NEM VAGY ÉP ESZŰ, ROSE! HALÁLRA AGGÓDTUK MIATTAD MAGUNKAT! AZT HITTÜK... - itt megállt egy pillanatra. Én kihasználva ezt a lehetőséget, a kezében tartott telefonjára néztem, abban a reményben, hogy majd Kevinnel - aki sokkal higgadtabb lehetett - is beszélhetek.
-Aki a vonalban van ezt végighallgatta, ugye tudod? - mosolyogtam el. - De...ugye feladtátok a levelet? - kérdeztem kicsit halkabban. - Na és kivel beszéltél telefonon? - jött a kérdések sora. Lett volna mit kérdeznem még, de barátnőm megszólalt, így belém folytotta a szót.
Először lenézett a kezében tartott eszközre, majd halvány mosoly ült ki az arcára és felém nyújtotta a telefont.
-Tessék - szólalt meg megakadályozva kérdéseim áradatát.

Nem igazán tudtam, mit is mondhatnék, nem is voltam teljesen biztos abban, hogy kivel beszélek. Így csak megköszörültem a torkomat.

-Miss Moticelli? - kérdezte egy hang. Egy hang, amelyet azóta hiányoltam, mióta elment.
Hiszen most ment el! - ötlött fel bennem.
-Mr...Mr. Hunsford? - kérdeztem vissza, mintha nem hinnék el, hogy tényleg ő az.
-Hölgyem, ha tudná mit éreztem, mikor Mlle Dupont felhívott!
-Sajnálom, ha talán aggódott értem; biztosíthatom, már igazán jobban vagyok. Nincs miért nyugtalankodnia.
-Csak két napja hagytam el Párizst és ön kórházba került! Vissza kellene mennem.
-Legyen nyugodt, Mr. Hunsford, jól leszek. Azt ígérte visszatér, ha meggyőzte apját a házassággal kapcsolatban. Tartsa magát ígéretéhez.
-Igaza van, jómagam nem olyan ember vagyok, ki megszegi a szavát, csakhogy, Miss Moticelli...ön nincs jól és szeretném éreztetni önnel, én minden pillanatban magával vagyok.
-Ez tiszteletre méltó Mr. Hunsford, köszönöm. Noha, talán egy kissé örülök annak, nincs itt, hiszen így nem láthat ilyesfajta állapotban.
-Biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban is lehengerlő csak úgy, mint mindig.

Elmosolyodtam és éreztem, elpirulok.
Amanda felvont szemöldökkel nézett rám én pedig csak szemforgatással válaszoltam.
A telefon másik végéről egy újabb, számomra ismeretlen hang szólalt meg. Nem értettem mit mondott, bár minden bizonnyal Mr. Hunsfordnak címezte szavait.

-Sajnos most újra el kell válnom öntől; kérem amíg távol maradok ne csináljon olyan dolgot, ami miatt meg kellene szegjem szavamat.
-Nem ígérhetek semmit - kacagtam.
-Nyitott ablaknál festett? Ezt azért ne ismételje meg ha kérhetem - mondta és éreztem, mosolyog.
-Tudja mit festettem? - kérdeztem érdeklődve.
-Mlle Dupont elküldte a képet - válaszolta halkabban.
-Talán nem tetszik? - kérdeztem félénken.

A néma csönd vette át a hatalmat egy pillanatra. Egy pillanatra, amely mintha örökké valóság lett volna.
-A festménye... - szólalt meg újra a férfi - a festménye csodálatos, elragadtató, káprázatos! Ha nem lett volna miatta csak betegebb, higgye el, még jobban tetszene.
-A legszebb napomat festettem le - válaszoltam alig hallhatóan. - A legszebb napom legszebb pillanatát.
-Biztosíthatom, egyben az én legszebb napom is volt. Habár véleményem szerint Mlle Dupont továbbra is azon az állásponton foglal helyet, miszerint egy bűnszövetkezet tagja vagyok - nevette el magát.
-Lehetséges - húztam mosolyra a számat.
-Azt hiszem, ha nem megyek rögtön, atyám esetleg büntetést is kihág reám - vette kicsit halkabbra a hangját a férfi.
-Az pedig nem lenne a legfényesebb - válaszoltam.
-Nem, tényleg nem... Viszlát hölgyem, és ne feledje mit ígért!
-Mr. Hunsford? - kérdeztem mielőtt véget vetett volna telefonhívásunknak.
-Miss Moticelli?
-Fog írni?
-A levele úton lehet, hölgyem - válaszolta, majd végleg letette a telefont.