Szerelem Párizs utcáin

LXXV.

A bálnak az ájulásommal vége szakadt, a hölgyek balszerencséjére nem folytatódott. Mr. Hunsford le se vette tekintetét rólam, szóltak hozzá, amint kifelé igyekeztünk, ám a fiatalember mintha révedésbe esett volna, meg sem hallotta az egészségem felől érdeklődni látszó urakat. Mindig nyugodtnak tűnő gesztenyebarna szeme most szinte magához láncolt, úgy tűnt, mintha sohasem kívánna elszegődni mellőlem. Egyenesen hálómba kísért, ellenkezést nem tűrően utasított pihenésre.
-Mr. Hunsford, nem az ön hibája - szólalatam meg, mielőtt betértem volna szobámba.
-Nem voltam ott, mikor szüksége lett volna rám. Ne is tagadja, hogy maga nem így gondolta - tekintete meglágyult, inkább szomorkásnak, mélabúsnak hatott.
-Ne érezzen bűntudatot, elvégre nem történt komoly bajom, a fűző volt az oka. Hogyha esetleg haldoklok majd, azért remélem mellettem lesz - halvány mosoly jelent meg fáradt arcomon.
-Reméljük erre egyelőre nem kerül sor - felelte kimérten.
Hajnali háromkor kerültem ágyba, így elvárható volt a késői kelés. A vendégek nagy része a de Fontaine kastélyban kutatott esti menedék után, így a legtöbb ember június negyedikén, kedden is maradt, akár csak Daniéle. Az egész keddi napot a társaság együtt töltötte; az urak vadászni mentek, míg a hölgyek leginkább Daniéle-t és engem becsméreltek. Daniéle jót mulatott rajtuk, megjegyezte, hogy akiknek van energiájuk erre, azoknak nem igazán lehet magánéletük.
Így telt el egy újabb nap a júniusból. Estefelé pedig a vendégek szivárogni kezdtek, már csak Mr. Hunsford, én, és - René nagy örömére - Konstantinos maradt. Fél kilenckor már újra ágyban tudhattam magamat; amikor felébredtem, úgy éreztem, borzasztóan korán van.
-Lawson? Mit keres itt? - az úr hangjába a fáradtság mellett értetlenkedés vegyült.
Nem a férfi hangjára keltem, az előtte lévő többszörösen fennhangzó, hangos kopogásokra nyitottam fel szememet.
-Elnézését kérem, kegyelmes uram - a sofőr lihegett, mely a sietség jele lehetett. - És jó reggelt kívánok - fűzte hozzá mellékesen.
-Mondja már, mi történt, Lawson! - parancsolt rá. - Atyámnak esett baja?
-Nem, a kegyelmes úr a legjobb egészségnek örvend, viszont váratlan esemény ütötte fel fejét, ezért küldött rögtön engem át ilyen korai órában.
-Ne húzza az időt, bökje már ki! - nem vesztette el a türelmét, mégis rápíritott a vezetőre.
-Az ascoti lóverseny, kegyelmes uram - jelentette be.
-A lóverseny? A Royal Enclosure? Hiszen az később lesz, a hónap közepe táján.
-Előrehozták; a mai napon veszi kezdetét.
-Előrehozták? - hitetlenkedve kérdezte. - Mégis milyen okból?
-Ezt pontosan nem tudom, a királynőhöz van valami köze.
-Értem, értem - érződött, merengett, gondolkodott. - Köszönöm, Lawson.
-A ruhákat is elhoztam, lent belenyomtam egy szolgáló kezébe, felülküldöm, ha óhajtja.
-Igen, kérem küldesse fel. Atyám biztosan nem hagyja ki...
-Azt üzente a kegyelmes úr, hogy valószínűleg a királyi család jelenlétében lesz, így nem valószínű, hogy összefutnak. Úgy kívánta, hogy a nagyméltóságú és a kegyelmes úr is kísérje el, természetesen a kisasszonnyal együtt.
-Küldje fel a ruhákat és mondja meg, hogy ébresszék fel az urakat és Miss Moticellit. Mennyi az idő?
-Öt óra lesz öt perc múlva - valószínűleg órájára pillantott.
Megdörzsölve érzékszerveimet keltem ki az ágyból. Nem teljesen fogtam fel a beszélgetést, melyet hallottam, annyit tudtam, hogy valahova megyünk és korán indulunk. Nem sokkal később a fiatal szobalány is megérkezett: meglepte, hogy már állva talált.
Alessandro herceg káprázatos ruhát küldött: anyaga vékony volt, akár csak a szellő maga, virágok fedték be, emellett pedig csillogott is.
-Szerény hosszúságú, több, mint három centiméter hosszú a pánt, tíz centiméter átmérőjű kalap: a lóverseny dress code-ja - magyarázta a cseléd.
Ilyen szigorú szabályokat kellene betartani?
Nem volt időnk reggelizni sem; egyenesen Lyonba siettünk. Nem Lawson vitt minket, neki még dolga akadt az országban, Gueguen kísért el minket.
Hogy mit viseltek a férfiak?
Mr. Hunsford szürke, René fekete, Konstantinos pedig tengerkék színű öltönyt viselt, alatta mellénnyel és hagyományos nyakkendővel. Ehhez csatlakozott a sötét cilinder és lakkcipő.
Mr. Hunsford nem hagyta, hogy Konstantinos és René kötözködjön; amellett, hogy minden figyelmét nekem szentelte, a barátait is szemmel tartotta.
Lyonból Lille-be, Lille-ből Calais-ba, Calais-ból Doverbe, Doverből Ascotba: ez volt az utunk. Az első távot repülővel, a másodikat kocsival, a harmadikat hajón, a negyediket újból automobillal tettük meg, így az út hossza öt óra negyvenöt perc volt.
Vártam, hogy Mr. Hunsford meséljen, legalább mondja el, hova tartunk, mit fogunk látni, ám a fiatalember szűkszavúan annyit beszélt el, hogy lóverseny lesz Ascotban, London közelében és, hogy minden évben részt vesz rajta általában barátaival.
Nem unatkoztam a hosszú út során, Konstantinos és René szinte versengtek kegyeimért. Olvasni és pihenni is maradt időm, így izgatottan várhattam az eseményt.
Gueguen végigkísért minket, egészen a versenypályáig, ahová csak úgy özönlöttek az emberek. Oldalt, egy épületben lehetett jegyet vásárolni, mellette pedig a kívülről modernnek és hatalmasnak tűnő létesítmény rostokolt, ezen keresztül juthattunk el a verseny helyszínéhez. Alig lehetett lépni; az angolok körében hatalmas érdeklődést tanúsított a megmérettetés, melynek kezdeti időpontja nem lehetett túl messze. Befelé menet mindenféle fehér, magasba tornyosuló sátrakat pillanthattunk meg, emellett frissen öntözött, zöld pázsitot, nem rég nyírt sövényeket. Az egyik ilyen liliom színű helyiség felé vezetett minket Mr. Hunsford, ami előtt őrök ácsorogtak morcos tekintettel; vonakodva engedtek be.
René de Fontaine nem jött velünk, kimentette magát, mintha tartott volna attól, ami a sátorban fogadja.
Elsőként Alessandro herceg alakját vettem észre, aki ugyancsak megfelelt a dress code-nak, ahogyan mindenki más is, mivel anélkül nem engedtek volna be a kapun.
A bent lévő székeken helyet foglaló egyének mind felkapták fejüket érkezésünkre. Amint elvittem tekintetemet az úriember atyjáról, a szám is tátva maradt, ugyanis nem mást láthattam ott, mint II. Erzsébet, angol királynőt.
Ezenkívül a királyi család zöme jelen volt, tiszteletét tette az eseményen. Mr. Hunsford azonnal meghajolt, köszöntötte az uralkodót - ekképpen cselekedett barátja is -, majd bemutatott engem, aki szinte remegő térdekkel, pukedlizve állt elé.
A udvarias szóváltás után távoztunk is a sátorból, kint pedig René de Fontaine zsebre dugott kézzel várt minket.
-Nos, Friedrich, idén kire szavaz? - fordult felé.
-Még meglátom, viszont valószínűleg Stradivarius-ra. Maga?
-Tavaly is rá szavazott, ha csak a távolból is, nagy összeget nyert, de hogy idén újra ő nyerné... Ki tudja? Bár maga, ha fogad, akkor diadalmaskodik, legjobb lenne önhöz hasonlóan tenni a téteket.
-Úgysem fogad maga Stradivarius-ra, René - szólt közbe Konstantinos. - Ha Friedrich-nek igaza van, akkor sem, mert maga folyton sajátjához ragaszkodik.
-Ön talán nem, Konstantinos? - vágott vissza René.
Mindenfelé angol zászlók, fess urak, csinos hölgyek, kisebb, pihenésre szolgáló székek, sátrak sátrak hátán, ahol ínycsiklandozó sütemények tárultak szemünk elé: így nézett ki a Royal Enclosure.
A lyoni huszonnyolc fok után az ascoti tizennyolc nem volt a legkellemesebb, szerencsére ennek ellenére sem mutatkozott hidegnek az idő, mivel a nap néha előbújt, hogy megvilágítsa a tömegeket.
A boxok felé vettük az irányt, ahol a versenylovak pihentek. Egytől-egyig angol telivérek, mindegyikük barna színű, karcsú teremtés volt.
-Friedrich, Konstantinos, René? - szólalt meg a hátunk mögül egy férfihang.
-Áh, Lanfranco! - üdvözölte kézfogással Mr. Hunsford a már tetőtől-talpig felszerelt zsokét. - Úgy terveztem, idén is Stradivarius-ra fogadok.
-Legjobb választás - a versenyző már nem mutatkozott fiatalnak, majdnem az ötvenet érhette el kora. - Stradivarius jó erőben van, gyorsan száguld, mint a villám! René, Konstantinos, kinek drukkolnak?
-Dee Ex Bee megér egy próbát - nyilatkozott a görög herceg.
-Master of Reality-re fogadok - szólt René.
-Nos, a pénzüknek máris annyi, uraim - hahotázott.
-Lanfranco, had mutassam be Rose Moticellit, aki hasonlóképpen Olaszországból származik.
-Örülök, hogy megismerhetem, hölgyem. Olaszország melyik tájékáról jött?
-Hasonlóképpen - biztosítottam. - Igazság szerint... Genovában születtem. És ön?
-A varázslatos Milánó hazám. Na, de lasan indulunk is megnyerni a versenyt - köszönt el, mire mi is elhagytuk a boxokat, ezt követően a férfiak megtették fogadásaikat és elfoglaltuk helyünket ott, ahonnan a legjobban lehetett látni, vagyis az indulás melletti helyen.
René és Konstantinos legalább tíz percet veszekedett azon, hogy eldöntsék, ki üljön mellettem.
-Máskor is szokott fogadni, Mr. Hunsford? - érdeklődtem.
-Nem igazán, javarészt csupán a lóversenyeken.
-Pedig ez benne van az angolok vérében! - szólalt meg a mellettem ülő Konstantinos. - Csak nézze meg Phileas Foggot!
-Konstantinos oda volt Vernéért - magyarázta az úriember. - Folyamatosan, egész gyermekkorában a könyveit bújta, mindig olyan akart lenni, mint Fogg, vagy Nemo kapitány.
-Kipróbáltam, hogy a Nyolcvan nap alatt a föld körül szerint utazom végig a világot, így, a huszonegyedik században, végig repülővel pedig alig három nap alatt megjártam! Nem lenyűgöző?
-Lenyűgöző, mi? - fűzte hozzá René.
-Mi bajod, de Fontaine? Ha egy rossz szót is szólsz Vernére én elevenen megnyúzlak!
-Konstantinos! - szólt rá Mr. Hunsford.
-Tessék? - kérdezett vissza angyali hangon.
-Mondana valamit arról, amit látni fogunk, uram?
-Az angol emberek mindig is odáig voltak a lóversenyekért. Ezerhétszáztizenegyben nyílt meg az Ascot pályája, melyet csupán ezernyolcszázhétben avattak fel, III. György király és Charlotte királyné jelenlétében; ekkor történt az Arany Kupa első futama is. Két mérföld, három furlong és kétszáztíz yard az össztávolsága. Három napig tart a versengés, mi éppenséggel az Arany Kupa címért vetélkedőket fogjuk látni. Ezernyolcszáznegyvennégyben I. Miklós cár látogatott ide Viktória királynő és Albert herceg vendégeként, aki szintén élvezte az itt történt eseményeket. Mark Twainhez is kapcsolódik egy történet Ascothoz kötődően, ugyanis, mikor az író angol földre ért, a Times a következőt írta, amin az alkotó jót mulatott:
Mark Twain arrives.
Ascot Gold Cup stolen.
Ugyanis ekkor, ezerkilencszázhétben, ténylegesen lába kelt a díjnak, ellopták azt. A verseny minden évben megrendezésre kerül, a legtöbb ember pedig alig várja, hogy újra itt lehessen. Ez a Stayers' Triple Crown első mérkőzése, ezt követi a Goodwood és a Doncaster Kupa.
-Köszönöm, hogy megosztotta velem ezeket, igazán érdekesnek találom az új információkat.
A lovak zsokéikkal együtt már felsorakoztak a pályán, rajtra készen állva, megfeszülve. A lovasok furcsa, előrehajoló pózt vettek fel, mikor a verseny elkezdődött, a paripák száguldásba kezdtek.
A férfiak mind nekifeszülve figyelték azt a táltost, amelyikre pénzüket tették fel. Nem tudtam, közbeszólhatok -e, beszélhetek -e. Nem mintha nem érdekelt volna az esemény, sőt a rendezvény, a hangulata, a csődörök vágtattak, ahogy elől jártak, eltűntek távlatunkból. Mikor ez megtörtént a felhevült Konstantinos - aki mindeközben már fel is pattant, majd kiesett a versenypályára -, visszahuppant helyére, kényelmesen hátradőlt.
-René, menjen arrébb - szólt rá a mellette helyet foglaló férfira.
-Nem tudna esetleg még jobban szétterpeszkedni? - vágott vissza.
-Nem kívánok rosszat, de azért levegőt se - zúgolódott a másik.
-Eddig mindig legyőztem párbajban - kérkedett.
-Maga a vérző orrát győzelemnek nevezi? Talán nem volt elég a tegnapi? Szívesen adok még!
-Konstantinos, maga herceg - szóltam közbe.
-Így van! Magasabb rangú vagyok, mint ez a hitvány gróf...
René már rá sem figyelt, összpontosított valamire, hátrafelé lesett, mintha jeleket várna.
-Minden herceg olyan jól tájékozott a történelem szintjén, mint Mr. Hunsford?
-Friedrichnek könnyű, a naplók miatt. Sajnos, az én felmenőim nem voltak olyan eszesek, mint a Hunsfordok. Azért mégis büszke vagyok a görögökre, akadt pár igen éleslátású, elmés. Időszámításunk előtti második évezredben kerültek a mostani Görögország területére lakói, ezek között pedig bízvást mondhatom, ott voltunk mi is, az Economopoulos-ok.
A görög történelmet Krisztus előtt hétszázhetvenhattól számítjuk, vagyis az első olimpiai játékoktól. Tuti, hogy részt vettünk olimpiákon, mert látszik rajtam, hogy az őseim ilyeneken ott voltak.
-Nagyon látszik - forgatta szemét René, akinek hajtincsei a cilinderből kilógva szemébe lógtak.
-Hogyha egy idegesitő nagyméltóságú úrral kevesebben lennénk, a hangulat is jobb lenne... Tehát a klasszikus görög civilizációt az időszámításunk előtti hatodik századtól számítjuk, ennek a korszaknak pedig Nagy Sándor halála vetett véget...
-Amely Krisztus előtt háromszázharmincháromban történt - kapcsolódott be a beszélgetésbe Mr. Hunsford is.
-Meg sem lepődnék, ha azt mondaná, annyit tud Konstantinos őseiről, mint ő maga - csóváltam fejemet.
-Erre kiképezték Estringtonban!
Az úriember hahotázással válaszolt.
-A hellenisztikus korszak elég nagy hatással volt a következő korokra, művészetekre. Nagy Sándor halála után hadvezérei a földeket három államra osztották fel; a görög és makedónok államára - ahol az Antegonidák ragadták magukhoz a hatalmat -, a Szebukida Birodalomra és Egyiptomra. A görög tartományban, keleten ekkor fellendült a gazdaság, az árutermelés, a kereskedelem, az ipar, rengeteg ember ebből élt meg. Hogy hogyan lettünk arisztokraták? Valószínűleg azt állítottuk - ki tudja, talán úgy is volt -, hogy törzsfők leszármazottai vagyunk és mivel polgárjoggal rendelkeztünk és a földtulajdon is a kezünkben volt, emellett pedig tisztviselők, polisz irányítók is voltunk, nem kérdés, hogy hogyan kerültünk ebbe a rétegbe. Feltehetőleg az arkhónba nem játszottunk szerepet, viszont az areopagoszi tanácsban annál inkább. Drákón korában pedig az ötszáz mérősökhöz tartoztunk. A türanniszt nem támogattuk, egyértelműen az számunkra sem volt jó, így Peiszisztrátosz sem lehetett a kedvencünk. Végül időszámításunk előtt száznyolcvanhét és százhuszonhárom között Görögország fokozatosan a Római Birodalom részévé vált, ennek ellenére a városokban a helyi közigazgatás, politikai, struktúrai változás nem történt. A Nyugatrómai Birodalomba olvadtunk be, aholis Nagy Konstantin és I. Justinianus bevezették a kereszténységet. Folyamatos támadások érték országunkat a longobárdok, avarok, szlovákok által, akik belső területeket foglaltak el, ekkor alakult át az ország, ugyanis egyre több katonai birtok terjedt el. A nyolcadik század során sikerült visszafoglalni Görögországot, ezzel egy időben görög telepeseket hoztak be, a kilencedik század közepére pedig úgymond újból görög lett az ország, fejlődés ütötte fel fejét. Mint a zenében a tételek, úgy válogatták egymást a virágzások és pusztulások: míg a tizedik század válságos időszaknak számított, a tizenegy-tizenkettedik században I. Alexiosz, II. János, I. Mánuel uralkodása alatt újra bőségben érezhette magát az ország, a népesség pedig ezzel egy időben gyarapodott. Késő középkori államnak mutatkozott az Epiruszi Despotátus is, mely része volt a negyedik keresztes hadjárat következtében összeomlott Bizánci Birodalom romjain létrejött kisebb államoknak. Ennek elöljárói között biztosan mondhatja családom, ott volt. Ez ezerkétszázöt és ezernégyszázhetvenkilenc között állt fenn, ekkor szivárogtak be a feudalizmus elemei is a bizánci életbe. A despotátusnak az oszmán hódítások vetették véget, ugyanis II. Mohamed ezernégyszázötvenháromban bevette Konstantinápolyt, ekkor kezdődött meg az oszmán-török uralom. Ennek ellenére, szerencsénkre, a törökök nem tudták uralmuk alá vonni az egész területet, inkább klánok jöttek létre. Az oszmán uralom egészen a tizenkilencedik századig tartott. Ezernyolcszázhuszonegyben ugyanis szabadságharc tört ki, mely igazság szerint csupán ezernyolcszázhuszonkilencre járt sikerrel. A csatában például Lord Byron is részt vett, igaz Friedrich?
-Tudja, mit gondolok Byronról - fűzte hozzá.
-Magának mindenről olyan különleges véleménye van... Jogos kérdés, hogy vajon mikor is ismerkedtek meg családjaink. A törökök majdnem teljesen vérbe fojtották a felkelést, de az angol-francia-orosz intervenciónak hála nem tették meg. Ekkor barátkozott össze a három dinasztia: az Economopoulos-ok, a Hunsfordok - és sajnos - a de Fontaine-ek. Ezután köztársaság alakult meg országunkban, a köztársaságból pedig monarchia lett. Az első király Bajorországból érkezett, a második meg Dániából. Az első világháború során az antant hatalmak oldalán álltunk, ezerkilencszáznegyvenhétben értük el jelenlegi határainkat, a második háború alatt a szövetségesek oldalán harcolunk. Aztán Hitler elfoglalta, Krétán háborúztunk, itt a britek segítettek a védelemben, mégis rengetegen meghaltak, koncentrációs táborokba jutottak, éheztek. A felszabadulás után a gazdaság romokban hevert, véres polgárháború tört ki a kommunisták és köztünk, a királypártiak között, mely ezerkilencszáznegyvenkilencig tartott. A mi területünk, Epirus az ország északnyugati részén terül el, fővárosa Joánia, egy olyan hely, ahol mindig zajlik az élet. Epirus római provincia volt az első századtól a késő ókorig, már ekkor is ezen a térségen lehettek őseim. Nero egyébként szeretett minket, görgöket, ezért szabaddá nyilvánította a városokat és a római államigazgatást is megszűntette. Az Alecaid dinasztia uralta, aztán pedig a Despotátus, végül pedig mi, amikor - elég későn -, I. Ottó a Wittelsbach házból megadta a hercegi címet nekünk.
-Igen, valószínűleg minden herceg annyit tud a felemenőiről, mint Mr. Hunsford - nevettem. - Köszönöm, Konstantinos, hogy ezt a rengeteg információt megosztotta velem.
-Bármikor, signorina - ajándékozott meg szétterülő mosolyával.
-Nem csak a hercegek vannak tisztában a családjuk történelmével - mormogta René.
-Ez esetben lássuk, hogyan állnak a grófok - egyenesen éjfekete szemébe tekintettem.
-Maga már úgyis mindent tud Franciaországról - vont vállat.
-Honnan tudja? - ráncoltam össze homlokomat.
-Ott él - vagy élt -, szereti a francia írokat, költőket, az országot. És biztosan Friedrich is kellőképpen elbeszélte a fontosabb adatokat.
-Csak mentegetőzik, nem tud ő semmit - súgta nem túl csendesen Konstantinos.
-Tudok annyit, amennyit tudnom kell - felelte unottan.
-René, biztosan nem közöltem minden információt Miss Moticellivel, hogyha pedig érdekli a téma, ne vonakodjék - győzködte Mr. Hunsford.
-Nos, mint tudja, Rhône-Alpes grófja vagyok, így ésszerű lenne előbb e térséget bemutatnom. Először a Római Birodalom része volt, majd a karolingok, merovingok államba tartozott. A történelem korai szakaszában már királyi birtoknak tekintették, kulturális, politikai és gazdasági fejlődése párhuzamos volt Franciaország egészével. Országunk a gallok az Alapokon túli területeinek számított, több tartomány jött létre ebben az időben, így például Lyon is Lugdunum néven, ahol százhetvenhétben Marcus Aurelius kivégeztetett több vértanút is; ahogyan ismerem a családomat, biztosan végignézték a kivégzést. A harmadik századtól germánok megnövekedett hadi jelentősége miatt folyamatosak voltak a betörések, ezért állomásozó katonaságot állították fel, a helyi arisztokrácia - ebbe már mi is beletartoztunk - aktívan beleavatkozott a katonacsászárok trónviszályaiba és ekkor a britanniai légiókkal közösen gyakran galliai seregek is kikiáltották a saját uralkodójukat, így kerekedtek ki az ellencsászárok. Az ötödik század elején a frankok telepedtek le a Rajna pártjánál, így lett négyszáznyolcvanégyben Meroving-dinasztia sarja, Klodvig a harcias törzs királya; uralma alatt nagy államot hozott létre, a királyi hatalom viszont meggyengült - az arisztokraták boldogságára -, az ország több részre szakadt, mint Austrasia, Neustria, Aquitania, Burgundia. A nyolcadik század végére a hatalom a királyi udvartartást vezető majordomusok kezébe került, ilyen volt Martell Károly is, aki Poitiers-nél megállította az arabok betörését. Kis Pipinnel hétszázötvenegyben ki is halt a Meroving-dinasztia, őket a Karolingok uralma követte. Az egységes Frank Birodalom kereken nyolcszázban jött létre, ezután pedig negyvenhárom évvel Nagy Károly unokái egymás között felosztották a Frank Birodalmat. Egészen kilencszázhetvennyolcig tartott a karoling uralom, ekkor már a birtokait eladományozó király hatalma is meggyengült, hűbéresei befolyása alá került. A dinasztia kihalása után az ország legnagyobb birtokosát, Paris grófot koronázták meg Capet Hugo néven, az ő leszármazottai lettek a Capetingek, akik ezerháromszázhuszonnyolcig maradtak hatalmon. Az arisztokraták - ahogyan a de Fontaine-ek is -, sokszor fegyveres harcokba keveredtek, mert nem akarták elfogadni a korona hatalmát. Nem minden család volt olyan behódoló, mint a Hunsfordok, akik egyedül a királyt szolgálták. Sokszor kerültünk szembe az Angol Királysággal, például Fülöp Ágost korában is, a területszerzések végett. Hivatalosan IV. Fülöptől kaptuk meg ezerháromszázkilencben a grófi címet, ő vetette meg a francia rendőrség alapjait is. A százéves háborúban találkoztunk a Hunsfordokkal, ellenségekből barátokká váltunk. A francia sereget ekkor folyamatos kudarcok érték, nagy vereségek voltak Sluys-ban és Poitiers-nél is. Végül ezernégyszázötvenháromra sikerült kiűzni mindenhonnan az angolokat, kivéve Calais-t. XI. Lajos korában a főnemesség rovására a központi hatalom erősödött, állandó zsoldoshadsereget állított fel, az arisztokraták magánhadseregét pedig betiltotta, ami sokaknak nem tetszett a talláros nemesség létrehozásával együtt. XII. Lajos Itália területén hadakozott, ez idő tájt bontakozott ki a reformáció is, így Franciaországban a főnemesi pártok kettéosztódtak, harcok zajlottak a római katolikusok és a hugenották között. A de Fontaine-ek természetesen az előbbibe vettek részt, így a Valois család támogatását élvezték. XIII. Lajos visszaszorította a rendeket, ezerhatszáztizennégy után egyáltalán nem hívta össze a rendi gyűlést. XIV. Lajos kegyeibe pedig egyedül úgy kerülhetett be az ember, hogy Versailles-ban élt, a király körül lebzselt, őt imádta. Saint-Simon jól mondta: "Ha nem tartózkodtak az udvarban, vagy ritkán mutatkoztak, elvesztették megbecsülésüket." Aki nem volt az udvarban, az XIV. Lajos számára senki volt. Így ezerhatszázhatvanegy után a független arisztokrácia teljes mértékben a királyi hatalom alá volt rendelve, mely sokaknak nem tetszett. XV. Lajos bár ne lett volna inkább király; nem szívesen politizált, volt, hogy szeretői kormányzták az országot. XIV. Lajosnak reformtörekvései folyton elbuktak, a minisztereire hárította a felelősséget, a társadalmi feszültségek miatt pedig a megnövekedett létszámú nép forrongott, főleg az aránytalan birtokelosztás miatt. Most nem állok neki ecsetelni a francia forradalmat, azt bizonyára minden egyes ember kívülről fújja, a lényeg annyi, hogy erre az időre, főleg, mikor megkezdődött az arisztokraták fejének elválasztása a testüktől, a családom úgy határozott, kívül tágasabb, így inkább a Hunsfordoknál maradtunk, amíg létre nem jött a Direktórium, csupán akkor, ezerhétszázkilencvenötben tértünk vissza Franciaországba. Napóleonnal tartottunk legtöbb háborújába, bár eleinte a hadvezér nem igazán bízott bennünk... Részt vettünk az egyiptomi expedícióban is, ahol az angolok ellen újból vereséget szenvedtünk. A hadvezérből császár lett, a de Fontaine-ek meg maradtak grófok... Amikor a Bourbonok ezernyolcszáztizennégyben visszajöttek és üldözték a bonapartistákat meg a forradalmárokat, mi könnyedén kimagyaráztuk magunkat; XVIII. Lajos könnyedén megbocsátott nekünk. A száz napos uralom alatt Napóleon mellett álltunk, a Bourbonok visszatértével a király oldalán. Ezernyolcszáztizenhat és húsz között liberálisok felé nyíló párt vette kezébe az uralmat, majd X. Károly, Artois grófja is hatalomra került, bár ő hamar elvesztette népszerűségét a nép körében, mivel az ultraroyalisták feje volt. Több királyunk menekült Angliába, így volt ez X. Károllyal és Lajos Fülöppel is. Aztán megalakult a Második Francia Köztársaság, majd Charles Louis Napóleon Bonaparte került hatalomra, aki főleg barátait állította nagyobb tisztségek élére. A Harmadik Császárság következett III. Napóleon uralmával, ekkor a gazdaság fejlődött, ugyanakkor a világ minden táján francia harcok dúltak. Ezernyolcszázötvenhárom és ötvenhat között jött létre francia-brit szövetség a krími háborút követően. Megalakult a párizsi Kommün a Harmadik Köztársasággal együtt. Az országban ezernyolcszázhetvenben újra alkotmányos monarchiát akartak, ám ezt a lehetőséget jelölt, Chambord grófja visszautasította, ennek következtében ezernyolcszáznyolcvanötben a koronaékszereket széttörték, eladták, ez szimbolizálta a királyság végét. Ezerkilencszáznégyben újabb brit-francia megegyezés született, az Entente cordiak. Az első és második világháborúban pedig nagyhatalomnak számítottunk, egyértelmű, hogy melyik oldalon álltunk.
-René de Fontaine mégis vette a fáradságot, hogy mindezt elmondja. Ki hitte volna! Biztosan csak maga miatt tette, Rose - gúnyolódott Konstantinos.
-Nem is ön miatt - felelte unottan.
Az utolsó kör vágta következett, itt dőlt el, ki nyeri a versenyt. A férfiak szeme majd kigúvadt, szurkoltak, René és Konstantinos őrjöngtek, míg Mr. Hunsford megfontoltan vette szemügyre a versenyző lovakat - talán éppenséggel a valószínűséget látolgatta, vagy a sebességet számolta - . Az első nem más lett, mint Stradivarius, a második Konstantinos jelöltje, Dee Ex Bee lett, a harmadik pedig Master of Reality, a ló, amelyikre René fogadott.
-Nem sokon múlt - dobta vissza magát Konstantinos.
Amikor Frankie Dettori beért, mögötte a többi paripával, üdvrivalgás fogadta, egészen addig, amíg Stradivarius el nem terült zsokéjával együtt a földön. A tömeg - vele együtt pedig mi is - értetlenül figyeltük a helyzetet: ekkor láttam meg, hogy a ló nem megbotlott valamiben: egyik lábából hosszú nyílvessző állt ki. Az emberek zúgoldódtak, hatalmas zűrzavar kerekedett, mindenki kereste, honnan érkezhetett a nyílvessző, ki lehetett az, aki kilőtte. Ebben a pillanatban hangos pisztolylövés hallatszott, mindenki rémüldözve fordult a hang irányába, ám a tettest nem láttuk. Mindeközben az emberek felpattantak helyükről, így mi is, Mr. Hunsford már bement a pályára a földről feltápászkodó lovashoz, Konstantinos engem kísért, René de Fontaine-t pedig a rengeteg ember között egyáltalán nem vehettem észre. Mielőtt eldördült volna a fegyver, mi már a pályán voltunk, Mr. Hunsford éppenséggel felhúzta Frankie-t a fűről, ekkor érkeztek meg a Scotland Yard rendőrei is, akik egyből rengeteg kérdést intéztek felénk, hogy merre ültünk, mit láttunk, honnan ismerjük a zsokét, és hasonlókat. Ezután hallottuk a hangos pisztolylövést a királyi család helye felől. Egy merénylet szem- és fültanúi lettünk. Mr. Hunsford rohanni kezdett a lövés irányába, a rengeteg ember között kiverekedte magát a tömegből; én próbáltam tartani a lépést, Konstantinos pedig hátulról figyelt rám, hogy ne essen bántódásom. Hirtelen megtorpantam. Végzetes felismerés jött rám.
-Mi történt? - kérdezte azonnal Konstantinos.
-Semmi, minden... minden rendben - indultam tovább.
Nyílvessző. René eltűnése. Adelyn hirtelen kámforrá válása. Lövés a király család ülőhelye felől.
Mr. Hunsford említette, hogy a legjobb barátjának a húga - aki nem mellesleg kitűnően lőtt nyíllal célba - eltűnt és az ő saját hiábájának érezte, viszont a barátjának a családja könnyen túltette magát az eseten. Amanda azt mondta, Adelyn már kisebb koruk óta náluk nevelkedett, így vált Hugo kedvencévé. Ezek szerint... Valamiért a de Fontaine-ek - bármilyen ésszerűtlenül is hangzik -, eljátszották Adelyn halálát, elvitték, hogy Marseille-ben nőjön fel. Hogy ezzel mi céljuk volt, az számomra rejtély, de az biztos, hogy Adelyn de Fontaine itt van, itt van ebben a pillanatban Ascotban, a lóversenyen és ő lőtte meg Stradivariust figyelemelterelésképp. René eltűnése pedig egyet jelent... Hogy ő követte el a merényletet valószínűleg a királynő ellen! Talán nem igaz, mégis... Mi más történhetett? Az okokkal nem vagyok tisztában, talán egyelőre nem is leszek...
Abban a pillanatban csak remélni tudtam, ha a feltételezésem helyes, René de Fontaine nem olyan jól céloz, mint húga.
Elértük a királyi nézőteret, ahol már hemzsegtek a Scotland Yard rendőrei, a testőrök és természetesen a kíváncsi szemek, na meg az újságírók. A királynőt ott láttam, kissé zavart volt, az igaz, viszont nem látszott, hogy baja esett volna. Egy férfi, viszont megsebzett vállához szorította kezét, úgy üldögélt egyhelyben.
-Ne álljanak már itt, a merénylőt kapják el! - hallatszott az úr hangja, aki ülve maradt, vagyis Alessandro Hunsfordé.
-Atyám? - Mr. Hunsfordnak szinte tátva maradt a szája, mindössze ennyit tudott kinyögni.
-Alessandro herceg? - kérdeztük egyszerre álmélkodva Konstantinos-szal.
Míg Mr. Hunsford megkereste az ajtót, amin keresztül bejuthattunk a nézőtérbe, addig Konstantinos egyszerűen árugrotta a fehér kaput.
-Örök hálával tartozom önnek, Alessandro herceg - szólalt meg a királynő. - Megmentette az életemet.
-Jókor voltam jó helyen, felség - nevetett.
-Atyám, hiszen vérzik!
-Mivel bennem van egy golyó, igen, vérzem, fiam - közölte.
-Azonnal hívjanak orvos a kegyelmes úrhoz! - parancsolta a királynő.
-Mire kiverekedtem magamat a tömegből! - jelent meg René de Fontaine úgy, mintha kutya szájából tépték volna ki ruháit: fekete öltönye szétnyitva, ráncokban hullt alá, haja össze-vissza állt, amin levette róla a cilindert.
-Eddig se volt szép, de most... - Konstantinos-nak közbe kellett szólnia.
-Esküszöm, hogy elevenen eléget...
-Csönd! - Mr. Hunsford ellentmondást nem tűrő hangjára azonnal elhallgatott.