Szerelem Párizs utcáin

XXXVII.

Mr. Hunsford kinyitotta a kávézó ajtaját, majd megvárta míg kilépek rajta, csak aztán követett.

A férfi, mint már említettem, öltönyt viselt. Felette sötét szövetkabát volt rajta, kezén óra. Abban a pillanatban, ahogy az utcára értünk feltette kalapját, amelyre csak most figyeltem fel. Végignéztem eme folyamatot, miközben a Saint-Germain-on kezdtük meg utunkat.
Mr. Hunsford észrevette, hogy tekintetemet le sem vettem róla; halványan elmosolyodott.
-Remekül illik önhöz - szólaltam meg csendesen.
-Köszönöm, Miss Moticelli.
-Hiszen csak az igazat ecseteltem. Ön mindig ilyen...- kerestem a megfelelő szavakat.
-Milyen? - kérdezte érdeklődően.
-Ilyen ünnepélyesen öltözködik? Mindig ilyen kedves, figyelmes, gyengéd, udvarias? Mindig ilyen...tökéletes?
-Úgy beszél, mintha önre ezen tulajdonságok nem lennének igazak - kacagott. - Az öltözködésemet illetően, a válaszom nemleges, mivel hazámban nem ennyire komfortos ruhákat viselek. Remélem nincs ellenvetése döntésemet illetően.
-Nem, dehogy! Azt vesz fel, amit csak szeretne és nem is ez az igazán fontos. Ezek önnek kényelmesek?
-Igen, azok - bólintott. - Második kérdésére így felelnék: természetesen. Erre a viselkedési formára neveltek, bár eleinte próbáltam ellenszegülni, végül mégis csak megtartottam tanításokat. Az ön jelenlétében pedig egyáltalán nem is szeretnék máshogy viselkedni. Bár a gyengéd jelzővel van némi ellenvetésem; nem látott még harc közben - nevetett.
-Igazán tiszteletre méltó. Karddal történő harcmodorra céloz?
-Így igaz. Rengeteg alkalmam adódott fejleszteni tudásomat a három hónap alatt.
-Csak ne essen baja.
-Értékelem, hogy aggódik, ámbár tizenhárom éves koromtól kezdve intenzíven folytatom a sportot.
-Értem, viszont...attól még baja eshet.
-Eh bien, ez nem kizárt. Pár sebnél több azonban nem valószínű. - pillantott rám meggyőző tekintettel. - És nos...Harmadik kérdésére felelve, egyáltalán nem vagyok tökéletes. Valóban törekszem, hogy minnél jobban annak lásson, ám nem lehetek, hiszen...
-Ön is ember. Egyikünk sem hibátlan.
-Pontosan - felelte egyetértően.
Pár percnyi csönd állt, be aztán szólaltam csak meg.
-Tudja...nem tudtam aludni - vallottam be lesütött szemmel.
-Mégis miért nem?
-Nem írt. Azt hittem, baja történt. Csak forgolódtam. Bár talán így kellett történnie. Ön sem volt képes lehunyni szemét, mikor nem éreztem jól magam.
-Elnézését kell kérnem ebben az esetben. Meg szerettem volna lepni, ezért sem írtam. Bizonyosan arra gondolhatott, hogy elfeljtkezdtem magáról, ámbár ez igazán rossz feltételezés. Nem feküdtem le és nem keltem fel anélkül, hogy ne gondoltam volna önre.
-Küldtem újabb levelet. Még ma.
-Talán atyám fogja megkapni helyettem.
-Sebaj, boldogabb vagyok, hogy itt van... A levelei nem volt pecsét - morfondíroztam.
-Azt várta, lesz?
-Nem, pusztán eszembe jutott.
-Nem állt szándékomban kérkedni rangommal, mint mondtam, ugyanolyan ember vagyok, akár csak ön.
Halványan elmosolyodtam.
-Említette, hogy három évig nem járt Angliában - jutott eszembe. - Mit csinált ezidőtájt?
-Utaztam - válaszolta szemembe nézve.
-Merrefelé?
-Mindenfelé.
-Az ön szerteágazó nyelvtudásával nem is csodálom.
-Rengeteg helyen jártam, belértve az összes kontinenst. Hazámból indultam Észak-Amerika felé. Bár számomra túlságosan is...
-Modern volt?
-Nevezzük inkább szokatlannak - helyesbített.
-Az Egyesült Államokban is járt?
-Valóban, azt sem hagytam ki.
-Hogyan bírta ki az ételeket? Úgy hallottam, az európai emberek számára borzalmas.
-Ezért sem töltöttem túl sok időt azon a helyen - húzta ajkait mosolyra.
-Melyik volt a kedvenc térsége?
-Nos, mindegyik más kultúrát tartalmazott, így nehéz egyet is kiemelni.
-Megértem - bólintottam. - És... - kezdtem, ám megbántam gondolatomat.
A férfi felfigyelt rá; kutató tekintetével találtam szembe magamat.
-Nem szeretné folytatni?
-Talán a kérdés nem lenne helyénvaló. Úgy tűnne, mintha nem bíznék magában, amely persze hibás feltételezés.
-Mostmár igazán kíváncsivá tett.
-Ön...egyedül utazott?

Mr. Hunsford elnézett egy pillanatra, csak aztán tekintett újra rám.
-Igen - szólt hirtelen. - Ekkor, főleg az első évben, nem is igazán vágytam társaságra.
-Értem - konstatáltam a helyzetet. - Párizs is csak egy úticélja lett volna?
-Ahogy mondja. Lett volna.
Kijelentésére arcomba szökött a vér.
-Nem bánja?
-Hogy találkoztam önnel, ennek köszönhetően nem térek vissza házamba, legalábbis egyelőre? Mégis hogyan bánhatnám?
-Ennek igazán örülök.
-Elnézését kell kérnem.
-Mégis mi okból?
-Kitértem kérdése elől. Netalán még mást feltételezne. Az ok, amiért nem szerettem volna beszélni önnek arról, mit is csináltam szülőföldemen, mivel nem akartam, hogy atyámat szívtelennek higgye.
-Ezt, hogy érti?
-Apám nem óhajtott visszaengedni Párizsba.
-Miattam? - döbbentem le.
Az apja már nem szívlel?
-Nem, nem maga tehet róla. Ő csupán...nem volt biztos az érzéseimben.
-És ön...ön biztos bennük?
-Teljes mértékben.
-De...édesapja nem a házasságot kívánta?
-A házasságot abban az esetben, hogyha igazán szeretem magát. Talán csak azt hitte, magányos vagyok. Természetesen ez nem igaz, nem véletlenül utaztam egyedül - sötétedett el arca.
-Értem...
-Leginkább a birtok ügyeivel foglalkoztam, segíteni próbáltam, olvastam, visszaszoktam az udvari életbe, atyám bált is rendezett tiszteletemre.
-Bált? - ámuldoztam.
-Nos, igen. Nem állt szándékomban táncolni, viszont jóformán a saját bálomnak volt tekinthető, ekképpen...
-Ne szabadkozzon, teljes mértékben megértem. A bálok igazán csodálatosak lehetnek.
-Azok is. Főleg abban az esetben, ha velünk van az, akit szeretünk.
-Kérdezhetek valamit?
-Csak tessék.
-Mikor szeretett belém?
A férfi elmosolyodott.
-Ez egy igazán jó kérdés, Miss Moticelli. Az első pillanat, mikor megszólalt, az indította el a folyamatot. Ámbár nem gondolom, hogy ebben a pillanatban történt. Ahogy egyre többet társalogtunk, mikor egyre jobban megismertem önt, akkor erősödött meg bennem az a szándék, amely akkor vezérelt, midőn először...
-Megcsókolt - fejeztem be mondatát, mire a férfi helyeslően bólintott. - Ez igazán káprázatos, Mr. Hunsford. Úgy hiszem, én magam is ugyanígy érzek ezzel kapcsolatban. Mikor először megszólalt, sőt mikor csak megszólal...annyi tisztelet van mondandójában. Lehengerlő.
-Ön felé? Ez magától értetődő.

Megláttam a magas toronyházat. Máris a Rue Saint-Dominique-en jártunk, a szerkesztőség előtt.
-Köszönöm, hogy elkísért - álltam meg, mire az úriember szembe fordult velem.
-Ez csak természetes. Hiányoltam - vallotta be.
-Ahogy én is. Uram, kérhetnék valamit?
-Amit csak óhajt.
-Holnap...az estéje szabad?
-Igen, teljes mértékben. Miért kér... - jött rá, mit is szeretnék. - Ó! Hölgyem, bocsásson meg nekem, hogy...
-Hogy még egyszer sem hívott randevúra? Ugyan, Mr. Hunsford! Hiszen itt sem volt három hónapon keresztül, miután bevallotta érzelmeit irántam! Annyit szerettem volna mondani, hogy ha lenne kedve...tölthetnénk együtt az estét - feleltem bizakodva, mikor a férfi kérdő tekintetével találtam szemben magamat, mire zavarba jöttem.
- Sétálhatnánk a városban a lámpák fényénél, beszélgethetnénk - folytattam, Mr. Hunsford arcán megvilágosodás tükröződött. - Szeretném megismerni a másik oldalát. Nem csak azt, amelyet bármelyik másik ember lát. Tudni szeretnék a hibáiról.
-Ez egy pompás ötlet, szívesen tölteném együtt az estét önnel ebben az esetben.
-Mindössze ennyire gondoltam.
-Ha nem siet, elkésik - lesett rám sötétbarna szemével, amelyek gondoskodást tükröztek.
-Igaz...Annyira örülök, hogy visszatért, Mr. Hunsford. Igazán, nálam boldogabb ember nem is létezik ebben a pillanatban.
-Talán csak én magam. Szintén örvendek, hogy itt lehetek ismét. Miss Moticelli, ez a három hónap rádöbbentett, rendkívül fontos számomra, fontosabb, mint hittem. Igazán szeretem magát, ehhez kétség sem férhet - hajolt közelebb, s gyengéden megcsókolt.