Szerelem Párizs utcáin

LXXVIII.

Nem voltam olyannyira józan, hogy gondolkodni tudjak szavaim erősségén, súllyán. Hatalmas hibát követtem el: csak magamra koncentráltam. Arra, hogy mivel bántottak meg, hogy hogyan csaptak be mindvégig. Abban a pillanatban eszembe sem jutott más szemszögből meglesni az események sokaságát.
Csak ácsorogtam a békés, idilli környezetben, utoljára tekintve fel Friedrich Hunsford bűnbánó, kétségbeesett arcára; a herceg figyelme rám irányult, várta - talán pontosan tudta - cselekedeteimet. Fejemet ráztam, miközben szemünk összefonódva mélyedt egymásba; elmém zúgott rengeteg gondolattól, szívem hevesen dobogott, hajam összekuszálódott a heves felpattanás következtében, arcomra a könnycseppek rászáradtak.
"Ó, mert a te Friedrich-ed annyira tökéletes!" - jutott eszembe René de Fontaine figyelmeztetése. A gróf végig tudta. Úgy látszik, itt mindenki mindennel tisztában volt, rajtam kívül.
Egyszerre mutatkoztam csüggedtnek, búskomornak.
Felvetül a kérdés, hogy mi a jobb: a naiv tudatlanság vagy a szívettépő igazság?
Se szó, se beszéd; egyszerűen hátat fordítottam az úrnak. Annak a fiatalembernek, akit magasra becsültem, tiszteletem, aki iránt mély érzéseket tápláltam. Vissza sem nézve kerültem egyre messzebb; éreztem, ahogyan szemlél, ameddig el nem tűnök látóköréből.
A pillanat hevében nem jutott időm megcsodálni a nyíladozó rózsák hadát, a lágy gyepet, a kéklő eget; államat felszegtem, egyenesen előre tekintettem. Ennek következtében meglepetésként ért, amikor Lawson rámköszönt. Hirtelen nem is tudatosult bennem jelenléte, csupán másodpercekkel később pördültem meg, szóltam a fütyörésző alak után.
-Lawson, várjon! - futottam utána.
-Kisasszony? - hagyta abba a dudorászást.
-Azonnal álljon elő a kocsival - utasítottam. - Kérem - fűztem hozzá.
-Kinek a parancsára? - kérdezett vissza. - Tudtommal a kegyelmes urak sehova sem mennek.
-Az én parancsomra - feleltem elszántan. - Siessen, ha lehet.
-Ha így kívánja - vont vállat nugát színű, kockás mellényében, hozzá illő kalapjában, nadrágjában, fehér ingében.
Folytattam utamat a kastély mentén. Már a lépcsőn lépkedtem volna fel, mikor megláttam Alessandro herceget kijönni a kastélyból, megtorpanni a friss napsütésben.
-Áh, Signorina Moticelli! - ráncokkal fedett arcán mosoly jelent meg, mely által láthatóvá váltak makulátlan, fehér fogai.
-Maga! - emeltem fel hangomat a grádics aljából. - Hogy tehette ezt?! - szegeztem neki a kérdést.
-Pardon? - értetlenül meredt rám. - Nem értem, miről beszél, signorina.
-Tudta, mindvégig tudta! Sosem szeretett, nem táplált irányomba kellemes érzéseket, nem voltam az ön számára szimpatikusabb, mint Elsie Clay! Hazudott a fiával együtt! - váltottam át olaszra. A mondatokat olyan gyorsan pörgettem le, hogy ha az ember nem összpontosított tudatosan rá, nem értette meg mondanivalómat. - De maga még Mr. Hunsfordon is túltett! Eljátszotta a kegyes atyát, kinek utolsó kívánsága fiának megházasítása, mindeközben pedig rútul átvert mindenkit! Ahogy megérkeztem, elhitette velem, hogy öregkora miatt már semmi másban nem leli kedvét, mint egyetlen fiában; mindenképpen, a lehető leghamarabb révbe akarja juttatni. Az esküvőt szervezte, amióta csak átléptem e kastély kapuit, sőt még előtte is: amióta megismerkedtem Mr. Hunsforddal! És én még titokban igazat is adtam magának: persze, miért ne adhatnánk meg, amit kíván? - hadonásztam, kezemet használva imitáltam hangulatomat. - Pontosan tudta, mivel jár az eljegyzés, az esküvő, az együttlét! Pontosan tudta! Ennyire megkeserítette a felesége elvesztése, hogy ugyanezt a sorsot szánja másodszorra is fiának? Tisztában volt a következményekkel, ezek ellenére mégis, megkérdőjelezés nélkül folytatta a szervezést! Mi volt ezzel a célja? Ön nem tekintett embernek, Alessandro herceg, maga egy gépezetnek, egy tárgynak tartott, amely egyedül arra szolgál, hogy utódot nemzen! Mindegy, hogyha meghal, mit számít az? A halála járulékos veszteség, sokszor megtörtént már a Hunsfordoknál. Eggyel több, vagy kevesebb, már mindegy - így gondolkodott, ne is merje tagadni!
A hosszú monológom közepette a magára hagyott fiatalember is megérkezett, felkapaszkodott a lépcsőkön, apja mellé szegődött.
-Mindez kinek a hibája? Nyilvánvalóan az enyém, Rose Moticellié, amiért nem hercegnő, ezáltal pedig nem felel meg a maguk elvárásainak! - a hangom magas frekvenciát érhetett el.
Hallottam, amint az előrendelt automobil megérkezik, megáll a hátam mögött, azonban nem fordultam meg.
-Tudja mit, Alessandro herceg? Én nem leszek az ön bábja, nem leszek az ön tárgya, gépezete, melyet úgy irányít, ahogyan csak kíván. Kétlem, hogy magában van empátia, mivel ha lett volna, most biztosan nem álldogálnánk itt. Maga... könyörtelen, embertelen, ádáz, kíméletlen! Maga... cruel! - fejeztem be.
A herceg mindvégig állta tekintetemet, mint aki felvállja tetteit, arcizmai meg sem rezzentek, békésen, komoran viszonozta felhevült viselkedésemet.
-Lawson, mehetünk - feleltem megpördülve tengelyem körül.
-Nem viszi el - nem csak én voltam hajthatatlan, Alessandro Hunsford is annak bizonyult.
Lawson gazdájának utasítására egy helyben rostokolt.
-Hagyja elmenni, atyám - szólalt meg a mellette időző. - Hogyha ez az akarata - vándorolt gesztenyebarnája borúsan rám.
-Most akkor mi legyen? - tette fel a kérdést Lawson. - Szobrozzak itt, vagy beülhetek?
Az ősz úr fiát mustrálta, végül egy egyszerű "tűnjön a szemem elől" kézmozdulattal intett a sofőrnek, mire az kinyitotta számomra a sötét, régimódi autó ajtaját.
Nem terveztem visszanézni a hercegekre; tekintetem megvonásával is büntetni óhajtottam őket. Ez egészen addig így volt, mígnem önkéntelenül is az induló jármű ablakán ki nem bámultam. A két alak nem beszélt, csendesnek látszott; mindaz, amit tettek, a szemlélés volt.
-Ezt jól megmondta - szólalt meg a vezető, mikor már Estrington kapuhoz értünk.
Fogom látni valaha újra ezt a helyet? Akkor, ott, talán soha többé nem kívántam a kastély csillogását, fényét, pompáját.
-Sajnos az elejéről lemaradtam, de szórakoztató volt. Nem bánja, ha fütyörészek, ugye? Hova is viszem kegyedet?
-Londonba, a vasútállomásra - szűkszavúan válaszoltam. - Mi is a teljes neve?
-Oscar Lawson, szolgálatára - mosolygott a visszapillantó tükörbe.