Szerelem Párizs utcáin

X.

Egész este csak forgolódtam, semmit sem tudtam aludni. A gondolataim ide-oda zakatoltak. Csak feküdtem az ágyban és a plafont bámultam. Mindent átgondolva végül magamnak adtam igazat. Nekem is van jogom a szerelemhez, bár talán még nem ismerem annyira Mr. Hunsfordot, tudom, hogy szeretem.
Kimondtam, nincs visszaút.
És azzal is tisztában vagyok, sosem bántana. Talán nehéz ezt elfogadni, de én hiszek abban, hogy léteznem még kedves és udvarias emberek.

-Ennek semmi értelme! - sóhajtottam fel hajnali háromkor. - Úgysem fogok aludni! - ültem fel az ágyban.

Kitekintetve az ablakon az Eiffel-toronyra vetődött pillantásom, amely már nem világított, hiszen elmúlt egy óra.
Hirtelen az az ötletem támadt, hogy dolgozhatnék. Ha most megcsinálom az összes holnapi (azaz mai) munkámat, akkor be se kell mennem, így nem találtkozhatok se Kevinnel, se Amandával.
Előkaptam a gépemet és egészen reggel hatig intéztem ügyeimet.
Mikor befejeztem, fáradtan letettem a gépet, elsétáltam a tükör előtt, a konyhába vezetett volna utam,, viszont visszamentem a tükör elé. A szemeim alatt nagy fekete karikák lappangtak.

-Ezt valahogy el kéne tüntetni - motyogtam magamban és bementem az étkező helyiségbe.
Kiöntöttem egy tálba a tejet, majd ásítva bele a müzlit. Fáradtan kanalazgatni kezdtem. Egy emlék jutott eszembe, amely körülbelül egy éve történt.

-Ez így nem, jó, Rose! Előbb a müzli, aztán a tej! - magyarázta Amanda.
-Van ennek valami jelentősége? - ráncoltam homlokomat.
-Persze, hogy van!

Hamar elhesegettem a hirtelen feltört relikviát.
-Ma is találkozom Mr. Hunsforddal - jutott eszembe és önkéntelenül is elmosolyodtam. A fél éjszakán át gondolataim csak a férfi körül forogtak, így volt okom somolyogni.
-Így tuti nem megyek elé - jutott eszembe. - Bár, azt hiszem, ő még így is csodálatosnak tartana.

Kipakoltam a mai ruháimat. Egy hosszú barna anyag nadrágot akartam viselni blúzzal.
Kivasaltam és felvettem őket. Következett a smink. Muszáj volt eltüntetnem a karikákat. Mellé pedig egy egyszerű natúr sminket vittem fel. Semmi különleges. Megfésültem a hajamat és kiengedve hagytam, majd feltettem a nyakláncomat, az órámat és a gyűrűmet. Végül felkaptam a kabátomat, felvettem a csizmámat és elindultam.
K

orán volt még, viszont a kávézó felé vettem az irányt. Előbb azonban elidőztem az Eiffel-torony előtt. Ilyenkor, reggel különösen szépnek bizonyult.
Ezután már tényleg egyenesen a kávézóba mentem. Nem voltam késésben, viszont amikor bementem az ajtón, Mr. Hunsford már ott ült egy újságot nézegetve.
Mikor az ajtó kinyitódott, felé nézett, letette az újságot és felállt.

-Jó reggelt, hölgyem - mondta a szemembe nézve.
-Jó reggelt Mr. Hunsford - válaszoltam mosolyogva és miután kihúzta a székemet, leültem. -Bocsánatot szeretnék kérni a tegnapi miatt. Én...szóval fogalmam sincs mi üthetett Kevinbe.
-Önnek nincs miért bocsánatot kérnie. Csak az lepett meg mikor a mai napra céloztam.
-Én azt hittem...azt hittem mindent elrontott - feleltem csendesebben.
-Miféle mindent? - kérdezte a férfi.

Hirtelen leblokkoltam. Az asztalt néztem, mikor is a pincér kijött. Mindketten rendeltünk egy-egy csésze kávét, aztán a pincér otthagyott.

-Mifelé mindenre célzott? - kérdezte újra.
Nem mertem felnézni.
-Én azt hittem...úgy értem... - motyogtam össze-vissza.
Nem szeret. Nem szeret, igaz? De akkor mégis miért csinálja ezt? Ezt az egészet? - Nem annyira fontos - zártam le az ügyet.

Még mindig nem néztem rá.
Megdörzsöltem a szememet és azt kívántam bárcsak az a kávé hamarabb itt lenne.

-Jól van? - kérdezte és én végre felnéztem rá.
-Igen, csak fáradt vagyok. Hol van az a kávé? - lestem körbe.
-Fáradt? - méregetett szemével.
-Nem igazán tudtam aludni - magyaráztam.
-Pontosan hány órát is pihent?
-Nem olyan keveset lássuk csak...azt hiszem nem igazán aludtam...semmit. Vagyis...biztosan csak nem emlékszem rá...
-Le kell pihennie.
-Tessék?
-Hölgyem, ön bizonyára nincs jól és nem szeretném ha rosszul érezné magát velem.
-Önnel...önnel nem tudom rosszul érezni magamat - szóltam halkan.
-Itt a rendelt kávé - hozta ki a pincér az italokat.
-Köszönjük - vágtuk rá egyszerre.
-Sajnálom, de ezt nem engedhetem - tette rá a kezét a kezemre mikor a kávés pohárért nyúltam.

A gyomrom megremegett. Felnéztem rá és láttam, hogy egyenesen rám tekint. A kezét nem vette le a kezemről.

-Nem vagyok annyira fáradt...
-Haza kell mennie - felelte - és ebből nem engedek.
-Jelentek önnek valamit? - kérdeztem hirtelen.
-Tessék? - a férfi meglepődött és elvette a kezét a kezemről, de pillantásával nem engedte, hogy elvegyem a kávés csészét.
-Nem tudom mit érez, nem tudom ki maga és azt sem egyáltalán hogyan lehetek itt. Szóval mondja, jelentek önnek valamit? Akármit? A nevét sem tudom! Nekem ön mégis... - itt abbahagytam a mondatot és máris megbántam, hogy egyáltalán megszólaltam. Lehajtottam a fejemet.
-Természetesen, hölgyem - kijelentésére felnéztem. - Ön sokat jelent nekem, nagyon sokat. Az érzelmek kifejezése kissé...talán nehéz számomra. Sajnálom ha más érzéseket keltettem, mint amilyeneket akartam. Kérdezzen azt amit szeretne, Miss Moticelli. Akkor kérdez és azt amit csak óhajt. Ha a teljes nevemre kíváncsi az Friedrich Hunsford. De nem igazán értem miért ennyire fontos ez...
-Én...sajnálom, biztosan csak a fáradság beszél belőlem, azt hiszem jobb lesz ha hazamegyek - álltam fel.
-Hazakísérem - tett ugyanúgy a férfi, majd gyorsan belekortyolt a kávéba.
Fehér inget viselt, fekete zakót és nadrágot.
-Milyen nap van ma? - kérdeztem végignézve rajta.
-Hétfő - válaszolta a férfi.
-Úgy értem...ön öltönyben van.
-Ó - mosolyodott el Mr. Hunsford -, sokszor hordok ilyen viseletet hétköznapokon.
Elmosolyodtam és bólintottam.
-Jól áll önnek - mondtam csendesen.
-Köszönöm - válaszolta a szemembe nézve. - Önnek hiába mondani, hogy gyönyörű, hiszen minden nap az. Netalántán minden nap elismételhetném.

Elpirultam, bár fogalmam sem volt mi is van akkor most kettőnk között.
Kimentünk a kávézóból és a lakásom felé vettük az irányt.
-Friedrich? - kérdeztem. - Gyönyörű neve van.
A férfi elmosolyodott.
-Köszönöm hölgyem, lekötelez.
-Ez csak az igazság. Német név, igaz? Jelentése békés uralkodó. Ha jól emlékszem.
Mr. Hunsford érdeklődve nézett rám.
-Fogalmam sincs, hogy honnan tudom - nevettem el magamat. - Azt...azt elmondja, hogy mit dolgozik?
-Nem kevés tanulmánnyal rendelkezem, hogy melyiket használom fel éppen, az a helyzettől és a helytől függ. Sokat utazom, illetve utaztam. Ha netalántán pedig szülőföldemre térek vissza, atyámnak segítek különböző teendőiben. És ön?
-A szerkesztőségben dolgozom, újságíróként. Abba az újságba írok, amelyet folyton olvas reggelente...
-Ó, ez meglep. Mint mondtam korábban is, az újság remek és élvezet olvasni.
-Örülök, hogy így gondolja.
-Miért nem tudott aludni? - kérdezte kicsit halkabban a második részt.
-Leginkább Kevin miatt. Nem váltunk el túl jól...összevesztünk és nem hiszem, hogy ki fogunk békülni.
-Összevesztek...miattam?
-Nem. Vagyis igen, de nem...Úgy értem... - nevettem el magamat. - Valami hasonló. Ne érezze magát hibásnak, ez kettőnk ügye.
-Ha nem békülnek ki, nem fog tudni pihenni.
-Nem olyan nagy baj, legalább tudok festeni - vontam meg a vállamat.
-Hölgyem, velem is konfrontációba szeretne keveredni?
Felnevettem.
-Nem, nem azt nem szeretném. Így is a két legközelebbi emberrel kerültem konfliktusba.
-Kettő?
-A legjobb barátnőm is. Akivel az előtt voltam, mikor elkéstem - hangsúlyoztam.
A férfi elmosolyodott.
-Ő is benne volt, úgy értem egyetért Kevinnel. Amanda mindig egyetért Kevinnel.
-És nem szeretne bocsánatot kérni tőlük? - kérdezte mikor már a kapuhoz értünk.
-Nekik kellene bocsánatot kérniük! Ők csak képtelenek elfogadni, hogy nem minden ember gonosz és... Mindegy is. Majd biztos kibékülünk. Ha pedig nem... Azt hiszem itt vagyunk.
-Igen, itt - válaszolta és végignézett az épületen.
-Festettem új képet hajnali három körül. Bár még nem fejeztem be. Szeretné látni?
A férfi visszanézett rám, elmosolyodott és bólintott.
Kinyitottam a kaput és bementem rajta, Mr. Hunsford pedig követett.