Szerelem Párizs utcáin

LXXXVII.

A fejem zúgott, a szívem szabálytalanul lüktetett.
-Miss Moticelli? - halk, szinte nesztelen hangját alig érzékeltem. - Miss Moticelli? - szólított meg újból nagyobb hangerősséggel.
-Mr. Hunsford? - a mellettem ülő, zakóját kezében tartó úrra függesztettem lagymatag tekintetemet, ezzel megszakítva a folyamatos, végeláthatatlan szorongást, izgatottsággal kevert idegességet.
-Tisztában, van vele, hogy jómagam egy tapottat sem mozdul ön mellől, hogyha úgy kívánja.
-Köszönöm - halvány mosoly jelent meg a melegtől kipirult arcomon.
-Tart a találkozástól?
-Uram, egyszerűen képtelen vagyok szavakba foglalni, mit érzek - fakadtam ki. - Mindig is erre vágytam, egy rokonra, egy kapaszkodóra, a családomra, most pedig Isten megadta! Emellett viszont... A félelem is jelen van bennem, hiszen nem tudhatom, milyen a rokonom, a nagybátyám. Herceg, mindössze ezen tény áll rendelkezésemre, ebből azonban több mindenre is következtethetek. Lehetséges, hogy olyan, mint maga, vagyis nem a rang a legfontosabb számára, ellenben az ellenkezője is megtörténhet. És hogyha fennhéjázó? Talán nem fogadna szívesen, lehetséges, hogy gyermekkoromban vétettem ellene, továbbá... - mindeddig pusztán az autó belsejével foglalkoztam, mintha a bőrülésnek panaszkodtam volna, ám mikor szemem találkozott az úriemberével, a szó egyszerűen belém fagyott, arra sem emlékeztem, mit kívántam közölni a férfival. - Igaza van - csupán bazsalyogni tudtam.
-Igazam van? Miss Moticelli, hiszen semmit sem mondtam - nevette el magát.
-A szeme mindent elárult, Mr. Hunsford.
-Nos, mi lenne az a bizonyos minden?
-"Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik." Sajnálatos módon az igehellyel nem vagyok tisztában.
-Példabeszédek könyve, harmadik rész, hatodik vers - válaszolta egyszerűen.
-A szemébe nézek és ezt látom, Mr. Hunsford. Isten igéjét.
-Igazán így gondolja?
-Természetesen. Nem hazudok, uram - tekintete elkomorulni látszott. - Ahogyan most már maga sem. Én megbocsátottam, csak úgy, mint az Úr - mosolyogva pasztáztam. - Tudja, mit? Mindegy, hogy mi történik, mert az Ő kezében vagyok. Akár egy dölyfös, pökhendi rokonnal találom szembe magamat, akár egy becsületes, jólelkű, finom kedélyűvel.
-Megérkeztünk - szólalt meg a taxisofőr, amint befejeztem mondatomat.
Kitekintve az ablakon hatalmas tujafák jelölték a birtok kezdetét. A fű frissen öntözöttnek tűnt, a virágok nyíladoztak, a pálmafák magaslottak, kapu viszont egyáltalán nem volt látható.
-A herceg nem tart a betolakodóktól? - kérdezte a fiatalember, mikor már mindketten a jármű előtt ácsorogtunk, miközben a sofőr kezébe adta a papírpénz darabokat.
-Don Lantiorno senkitől sem fél, a rablókat ő maga állítaná meg, hogyha lennének, de ez egy csendes környék, mindenféle erőszaktól mentes.
-Hogyan juthatunk be? - kérdeztem a távolban előtűnő türkizkék tetős építményt vizsgálva.
-Haladjanak csak egyenesen, itt a fák mentén - adta ki az utasítást a növényekre mutatva.
Hallgattunk a férfi szavára, átvágtunk a fás szárúakon, majd leballagtunk a lejtő füves területén, melyhez közel álltak az égbe nyúló tujafák, a különbőző bokrok, tarka virágok, pálmák.
Kezdett egyre jobban kirajzolódni a kétszintes, világosbarna tetős, vászonfehér színű épület, mely ablakok számában bővelkedett.
-Álljanak meg, mit képzelnek maguk?! - a fekete frakkot viselő ötvenes éveiben járó férfi lassított le minket, kikerekedett szemével kényszerített megtorpanásra.
Legszívesebben eltoltam volna utunkból.
-Ez itt Adrian Lantiorno, Bologna és Liguria hercegének magán kezelésű birtoka! - hitetlenkedve ingatta fejét. - Túristák? Hess innen, ha mondom!
-Mielőbb szeretnénk találkozni Don Lantiorno-val - Mr. Hunsford mindössze ennyit felelt.
-Az lehetetlen, az képtelenség! Hogy merészeli...?! - kezdett vörösödni. - Ebben az órában senkit sem fogad! - szegte fel fejét.
-Márpedig fogadni fog minket - jelentette ki az úr.
-Rettentő fontos dolga akadt, ilyenkor nem lehet zavarni.
-Mondja meg, hogy Hunsford herceg keresteti, az ügy pedig nem vár halasztást.
-Ó... - hebegte. - Elnézését kérem, kegyelmes uram, nem tudtam, hogy...
-Menjen és mondja meg gazdájának - utasította, mire hajbókolva távozott.
Elkábított az egész. A tenger moraja, a kert káprázatos színpompája, a villa egyszerűsége, a virágillat... Végül egy zene, vagyis inkább csak kezdetleges zene ábrándított ki. Követtem a távozó alakját, amely nem túl messze, látó- és hallótávolságon belül állt meg.
-Kegyelmes uram - szólított meg valakit.
Valakit? Őt. Pusztán egy piszkosfehér panamakalapot, vászonmellényt, nadrágot, mész színű inget pillanthattam meg, ám számomra ez is elég volt. Kis faasztal előtt ácsorgott; amikor a komornyik megszólította, idegesen vakarta meg fejét kalapja alatt.
-Mit akarsz, Lucchetti? Nem megmondtam, hogy ne zavarjanak? Citerázom!
-Tudom, kegyelmes uram, tudom... Az van, hogy keresik.
-Keressenek máskor! - karjával elküldő mozdulatot imitált, majd újra megrezegtette a húrt.
-Kegyelmes uram, fontos lenne... - félénken szólította meg újra.
-Küldje el! - fel sem lesve folytatta tevékenységét.
-Kegyelmes uram...
-Elég, a kegyelmes uramozásból! Sírba viszel, Lucchetti!
-Egy herceg van itt - bökte ki a fa árnyékában szédelegve.
-Annál jobb! Megérti, hogy fontos elintéznivalóm akadt. Mondja meg, hogy jöjjön vissza máskor!
A komornyik nem mozdult helyéről.
-Talán megijesztett annak a hercegnek a látványa, Lucchetti? - értetlenkedett.
-Határozottnak tűnt...
-Mondjad csak a nevét, azt még nem említetted - egyedül a zenére figyelt.
-Hunsford, kegyelmes uram.
-Hunsford - ismételte továbbra is lefelé tekintve. - Hunsford?! - szinte azonnal ledobta a pengetőt. - Miért nem ezzel kezdted?! Mit akar? Hunsford? Az, akivel Eduardo akart beszélni? Hol van? - záporoztak a kérdések.
-Forduljon meg, kegyelmes uram és látni fogja - azonnal megpördült a tengelye körül, meghökkent szemével Mr. Hunsfordot figyelte.
A negyvenes éveiben járó, borostás, nagy homlokú, nyakig erő, durva szálú, sötétbarna hajú, tenger színével megáldott szemű férfi szaporázta meg lépteit felénk. Míg mi a füves domboldalon vesztegeltünk, addig ő könnyedén, fiatalosan baktatott felfelé, majdhogynem leejtve kalapját.
-Maga nem is az a Hunsford herceg - vette szemügyre a fiatalembert, amint felért hozzánk. - Félrevezetett volna?
-Üdvözlöm, Don Lantiorno. Megnyugtatom, félrevezetés egyáltalán nem történt. Talán atyámra számított helyettem.
-Áh, szóval maga a kis herceg, Friedrich, ugyebár.
-Így igaz, Friedrich Leopold Maximilian Xavier Hunsford, Écréhous hercege, South-Yorkshire várományosa.
-Adrian Domenico Jacopone Metrofane Lantiorno, Bologna és Liguria hercege - fogott kezet. - Magát akarták hozzáadni... Mindegy is. Minek köszönhetem látogatását?
-Valójában a hölgy miatt történt a vizit - fordult felém.
-Jó napot kívánok, kisasszony - emelte meg kalapját. - Igazán? Milyen érdekes! Éppen ide? A hölgy talán hitvese?
-Nem, egyelőre nem - felelte kimérten.
-Értem, értem. Hogyan jutottam eszükbe? Nem is értem, hiszen mostanság kizártam a hatalmas bálokat életemből. Nem való az már nekem, jobb szeretem magam eltölteni az időt... A kisasszony néma talán? Eddig egy szót sem szólt! Mondja csak, Friedrich - ugye szólíthatom így? -, hercegnő?
-De még mennyire - biztosította somolyogva.
-Honnan származik, hercegnő? Messzi tájakról, vagy talán a szomszédos országok egyikéből?
-Olaszországban születtem - teljesen kiszáradt torkomnak hála alig bírtam beszélni.
-Igazán? Melyik részén? Akkor bizonyára ismerem! Megtudhatnám a nevét is, esetleg?
-A hölgy... - kezdett bele Mr. Hunsford.
-Rosemary Maristella Josephine Marianne Moticelli vagyok, Genova hercegnője - a belsőm kiabálta nevemet, így kifelé sem lehetett túl csendes monológom.
A hatás nem maradt el. A férfin látszott, hogy azon nyomban remegni kezdett, amint kiejtettem nevemet.
-Az nem lehet - hátrált. - Képtelenség! Képtelenség! - ismételte fájdalomasan. - Lehetetlen! - rázta a fejét. - Senki sem... Senki sem jutott ki, kivéve engem! - szinte kiáltott.
Nem gondolkodtam; leoldottam nyakamról a megmaradt ékszert, a gyűrűt is leszántottam ujjamról, Adrian Lantiorno kezébe adtam.
-Maude csináltatta őket, mind az öten kaptatok - suttogta. - Óhaja volt, hogyha felnőttök is jó legyen rátok, hogy mindig magatokkal tudjátok vinni, akárhová mentek - szeme fátyolossá vált.
-Don... - kezdtem bele.
-Csak Adrian - folytotta belém a szót.
-Adrian bácsi? - szemem megtelt könnyel.
Ketten maradtunk. Az egész Moticelli-Lantiorno családból csak mi ketten.
-Rosa - nevem hallatára gondolkodás nélkül megöleltem.
Szorosan tartott, el sem akart engedni. Azt hiszem, mos már fel tudom fogni, mit értett Amanda az alatt, hogy vágyik édesapja ölelésére. Bár Adrian bácsi nem volt a Moticelli család tagja, nekem egyedül ő maradt; a reményem.
-Van családom - alig hallhatóan ejtettem ki a szavakat, mintha féltem volna, hogy netalántán a pillanat csak egy álomkép.
-Nem is akármilyen, Rosa. Nem is akármilyen - bágyadtan meredt a távolba, mintha visszaemlékezni kívánna.
-Soha többé nem akarok elválni tőled, Adrian bácsi. Soha többé - bódultan, boldogságtól reszketve maradtam karjaiban.
-Erről majd tárgyalunk, Rosa.
-Rosa? Így szólítottak itthon, igaz? Ó, Adrian bácsi, mindent el kell mesélned! Semmit sem tudok. Semmit sem tudok...
-Mindent elmondok, Rosa. Mindent.
-Nem akarom, hogy véget érjen - sajgó fájdalom váltotta fel a boldogságot.
-Itt maradhattok, ameddig csak kedvetek tartja - lassan távolodtunk el egymástól.
-Mr. Hunsford? - lestem fel az úriemberre.
-Meg sem fordult fejemben a gondolat, hogy egyelőre távozzunk. Miss Moticelli, magának Don Lantiorno-val kell maradnia, ameddig csak jónak látja.
-Friedrich, téged is szívesen látlak.
-Mivel megígértem Miss Moticellinek, hogy nem mozdulok el mellőle, nem utasíthatom vissza a meghívást.
-Bemutathatom a villát, közben pedig mesélek, mit szólsz, Rosa?
-Igen, kérlek, Adrian bácsi! Azt mondtad, ötünknek készített a mama ékszert... - amint kimondtam a szót, amint elhangzott, valószínűleg lefehéredtem.
-Rosa? Rosa, jól érzed magad?
-Emléke lehet - magyarázta az ebben jártasabb.
-Igen, én... Emlékszem valamire. Én sem akartam önhöz menni, Mr. Hunsford - kacagtam halkan. - A mama azt mondta, hogy a szerelem csodálatos érzés és kívánja, hogy én magam is átélhessem. Saját magát hozta fel példának a papával. Én ellenkeztem. Érveket soroltam fel, hogy sosem láttam azt a bizonyos herceget, hogy nem tudok angolul... A mama említette, hogy maga beszél olaszul - fordultam balra, az általam szeretett úr felé. - Makacskodtam, hogy sem akkor, sem máskor nem akarok magához menni feleségül. Tudja, sírva mondtam, hogy sosem fogom megszeretni és nem is akarom. Mama azt válaszolta, hogy maga jóravaló fiatalember, pontosan olyan, amilyennek egy férfinak lennie kell. Felsorolta erényeit. Tisztelettudó, kellőképp komoly, intelligens, becsületes, régimódi, tisztességes, védelmező. Azt... Azt is említette, hogy szerelmes tekintettel fürkész majd. Továbbá... "Hogyha a szíve Jézusé, akkor másra aligha van szükség." - hitetlenkedve mondtam ki a szavak sokaságát, így alkotva mondatokat. - Ő mondta a nevének jelentését is. Békés uralkodó. Édesanyám sosem találkozott magával, viszont Alessandro herceg leveleiből mindezeket leszűrte. Én... Én megkérdeztem tőle, hogy mi történik akkor, ha Isten nem akarja, hogy összeházasodjunk, a mama pedig azt válaszolta, hogy idővel úgyis kiderül, kívánja-e a frigyet, addig pedig imádkozhatok ez ügyben... Azt hiszem, le kell ülnöm - levetettem magamat az asztal mögötti fapadra, amelynél Adrian bácsi álldogált.
-Ezért kerestem végig magát. Belém nevelték, hogy önt keressem - gyámoltalanul tekintettem fel gesztenyebarnájába, ugyanis egyelőre nem foglalt helyet mellettem.
-Megtalált - felelte somolyogva.
-Maude a legjobbat akarta mindnyájótoknak, Rosa. Rosa, itthon csak így neveztünk. Egyedül Eduardo hívott Rosemary-nek, ugyanis ezt a nevet azért kaptad, mert apád már születésed előtt megállapodott a Hunsfordokkal.
-Erről tudok, hiszen Mr. Hunsford megmutatta a levelet, melyet a papa írt. Adrian bácsi, kérlek mondj el mindent.
-Öten voltatok testvérek. A bátyád, Tomasso, a nővéred, Flavia, te magad, a húgod, Aria és az öcséd, Leonardo. Tomasso nyolc évvel, Flavia négy évvel volt idősebb nálad, Aria két évvel, Leonardo hárommal mutatkozott fiatalabbnak. Eduardo szigorú apának tűnhetett, azonban a csintalanságon jól mulatott, mindnyájótokat nagyon szeretett és ezt ki is mutatta felétek. Maude gondoskodó, féltő szeretettel nevelt ötőtöket, szívesen töltötte minden szabad percét gyermekeivel. Tomasso igazi lovagnak készült, harcias viselkedésével, lázadó természetével sokszor meggyűlt Eduardo-nak a baja vele. Flavia hiú volt, a ruhák mennyisége számára sosem volt elég, élvezte, hogy mindenki körülrajongja, hogy szeretik. Aria cserfes kis énjével mindenkit levett a lábáról, míg Leonardo játékosságával is nehéz lett volna versengeni. Téged, Rosa, más kötött le. Nem a kardok, mint Tomasso-t, nem a ruhák, mint Flavia-t, nem a beszéd, mint Aria-t, nem a játékok, mint Leonardo-t. Inkább a festészet, a természet, mások boldoggá tétele. Olyan különleges képességed volt, hogy mindenben a jót láttad meg, mindenért hálás voltál. Maude-dal összeakadt a bajszotok, amikor a házasság jött szóba; először láttalak engedetlennek, csökönyösnek. Ekkor a nővérem engem is megkért, hogy beszéljek a fejeddel. Persze rám sem hallgattál. Muszáj volt beházasítaniuk a vagyon feldarabolódásának elkerülése érdekében. Edurado mindig figyelt a részletekre, hogy Flavia se költekezhessen túl, folyamatosan ezen elmélkedett. A Moticelli kastélyban, akárhányszor csak jártam, mindig hangzavar, az élet pozsgása látszott. Többször is összegyűltünk, mint nagy család. Én ekkor, huszonéves koromban diplomataként első éveimet az Elefántcsontpartnál töltöttem, így nehezebben szabadultam haza, látogattalak meg titeket. A Moticellik voltak az igazi családom; eleinte kételkedtem Maude és Eduardo házasságának sikerességében, azonban ezt ők tökéletesen megcáfolták. A Moticelliket tekintettem családomnak, nem pedig a Lantiorono-kat. A szüleim próbáltak hatni rám, próbáltak beházasítani, azonban nem hagytam, inkább tanultam külföldön. A szerelem általi házasságot nyilvánvalóan tiltották... Kétezer-egy augusztus huszonkettedikén, a szüleid tizenhatodik házassági évfordulóján viszont ott voltam - maga elé tekintett, mintha rettegett volna a folytatástól.
Az a bizonyos dátum. Kétezer-egy augusztus huszonkettedike, a nap, amikor történt. Amikor elvesztettem mindnyájukat.
-Megjelentem a szüleim felé irányuló haragom ellenére is. Huszonhét évesen nem tudhatja az ember, hogy az utolsó szúrós tekinteteket vetette szüleihez - sóhajtott. - Egészen pontosan tizenketten voltunk, vagyis az egész Moticelli és Lantiorno család. Senki sem hiányzott. A fogások természetesen kitűnőek voltak, a hangulat sem hagyott alább. A vacsora végén még egy utolsót akartunk koccintani. Nem ittam meg a pezsgőt. Méreg volt benne. Füstöt éreztem. A kastély égett. Egyszerre mindenki a padlón hevert, a lángok felcsaptak. Kardokkal jöttek, hogy kik, fogalmam sincs. A szemem láttára gyilkolták meg a családomat. Azt sem tudtam, kinek kellene segítenem; a gyerekeket sehol sem láttam, így Maude-hoz szaladtam, aki utolsó erőfeszítéseivel ösztönzött futásra. Nem akartam otthagyni őket, nem akartam megmenekülni, ám a nővérem utolsó szava megindította lábaimat. Minden ajtó zárva volt, a menekülés lehetetlennek tűnt. A Moticelli kastélyban létezett egy átjáró a hátsóajtó felé. Önkéntelenül is arra szaladtam. Hátam mögött az omladozó kastély romjai, előttem a feketeség. Ameddig bírtam, csak szedtem a lábamat, aztán egyszerűen összeestem. Lucchetti talált rám, akkor még nem ismertük egymást, annyit tudtam, hogy genovai állampolgár. Hálám jeléül mindenesemmé fogadtam. Nem bírtam az országban maradni. Az elmúlt években lettem Franciaország nagykövete, azonban ott is véget ért munkám, így nemrégiben visszavonultan élek csendes üdülőhelyeket keresgélve.
-Emlékszem arra a napra. Mi is menekültünk. Tomasso és én. Csak ketten voltunk. Felemelte az egyik kőlapot és betolt. Sötétben kúsztunk. Nem engedte, hogy megálljak. Egy erdőbe értünk ki. Tomasso vérzett, én pedig próbáltam támogatni. Elaludtunk a fák között. Reggel tovább indultunk, kiverekedtük magunkat az erdőből, itt talált ránk Antoine, a legjobb barátnőm édesapja. Tomasso rossz bőrben volt. Azt mondta, neki már nincsen sok hátra. Sírva váltam el tőle, az úton egy szót sem szóltam. Árvaházban nevelkedtem. Nem tudtam semmit, csak éppen a nevemet. Még azt is máshogy. Rose Moticelli voltam, egy tudatlan kislány. Egyedül éreztem magamat. Később Párizsba költöztem, mert ajánlatot kaptam egy újságírói cégnél. Ott ismerkedtem meg a barátaimmal. Négy évvel később találkoztam azzal a férfival, akivel az életemet szeretném leélni. Akadtak bonyodalmak, rengeteg. Most ennek ellenére itt vagyok, nem hontalanul, nem család nélkül. Köszönöm Mr. Hunsford, hogy itt van. Köszönöm Adrián bácsi, hogy itt vagy.