Szerelem Párizs utcáin

LX.

Az utazás annyira kifárasztott, mint a legutóbbi alkalommal, így nem igazán maradt meg egyetlen emlékem sem az estéből. Azzal tisztában voltam, hogy Mr. Hunsford és Lawson elém jött a London-Gatwick repülőtérre, innen pedig még két órába telt eljutni Bradfieldig. Így körülbelül - az időeltolódásnak köszönhetően - fél kilenckor-kilenckor értünk be a kastélyba. Nem sokat társalgtunk a herceggel; láthatta rajtam a férfi, mennyire ki voltam merülve. Hosszú nap volt. Marguerite, Théodore, Amanda, Kevin, René...
Kissé meglepődtem, mikor reggel a jól ismert korall szín baldachint pillantottam meg fejem fölött, ám hamar ráeszméltem, hogy Angliában vagyok, South-Yorkshire területén. Arra is következtethettem, hogy vasárnap van, mely azt jelenti...Az első napom, amikor istentiszteletet láthatok! Az órámra lestem - melyet tegnap a tőlem bal oldalra lévő kis komódra helyeztem -, ez negyed hetet mutatott. Egy héttel ezelőtt, a hercegek fél nyolckor indultak el, valószínűleg ez most is így lesz.
Csengettem Kaitlynért, aki készségesen segített a ruhaválasztásban. Ő tudta, mit illik felvenni a templomba, mit nem, miben tudok lovagolni - hogyha esetleg úgy mennénk -, mibe nem. Így egy fehér blúzt választottam, melynek közepén fodrok sokasága és egy masniba köthető éjfekete szalag terült el. Ujjai ugyanúgy buggyokban végződtek; az anyag akár csak az üde szellő, mely megcsiklandozza az ember testrészeit sétálás közben. Ez alá egy hosszú, szürke-világoskék kockás szoknyát kaptam, melynek felső része egyben fűzőként is szolgált. Az időjárás miatt ezenkívül kikészítettem magamnak egy hosszú, sötét, gombokkal teli elegáns kabátkát is.
-Olyan hálás vagyok magáért Kaitlyn! - áradoztam.
-Igazán örülök ennek, kisasszony, de nincs miért halálkodnia - apró mosoly jelent meg fiatal arcán. - Ezért tartanak itt, az udvarban.
-Rengeteg munkája lehet! Segíthetnék esetleg valamiben? Szívesen tenném!
-Kisasszony, rendkívül figyelmes, azonban köszönöm, a Hunsford család kegyes, a feladataim egyáltalán nem mondhatóak megterhelőnek.
-Mindenki ennyire szereti a Hunsford családot? Nem mintha nem érteném miért...
-Javarészt igen, hiszen a kegyelmes uraknál jobb gazdákat el sem lehet képzelni! - zengett dicshimnuszt a hercegek tiszteletére.
-A templomban...Ön járt már, ugye?
-Ó, természetesen! Minden vasárnap mi is elmegyünk, alkalmazottak, csupán nem a legkorábbira. A kegyelmes urak a nyolckor kezdődő istentiszteleten vesznek részt, míg mi a tizenegykor kezdődőn. Ekkorra mindegyikünk kimenőt kap a templom látogatása céljából.
-És... Nem valószínű, hogy megértem mindazt, ami el fog hangozni, igaz?
-Hogyha az alap szavakat megtanulja, nem lehet probléma. A fiatalabb kegyelmes úr pedig az alkalom után bizonyára szívesen magyarázza majd el kegyednek mindazt, mit elbeszéltek.
-Igen, ez igaz. Meg tudná esetleg említeni az alapszavakat?
Kaitlyn elbeszélte az összes olyan mondatot, melyek a leggyakrabban elhangozhatnak. Felkészültebbnek éreztem magamat, így vonultam le az étkezőbe, ahol már mindkét herceg megjelent.
Ezt követően léptünk be a freskós mennyezettel teli társalgóba, ahol a kandalló mellett foglaltunk helyet.
-Signorina Moticelli, kellemesen utazott? - a világos nadrágos, fehér, buggyos inges, arany mellényes hercegtől származott a kérdés.
-Igen, felettébb kellemesen, köszönöm a kérdést, uram. A repülővel való utazás másodszorra is legalább annyira elragadott, mint először.
-Párizsban feltöltődött? - valószínűleg tudott emlékemről. - Hamar itthagyott minket - fűzte hozzá.
Lehet, hogy mégsem tudja?
-Igen, mindenképpen feltöltődtem, a barátaim remekül gondomat viselték, egyhangúnak nem igen lehetett mondani a velük töltött időt. Én magam is sajnáltam hirtelen távozásomat, viszont ugyebár olyannyira felkavart az emlék, ami eszembe jutott...
Ó, az emlék! Mennyire elfeledtem, míg Franciaországban tartózkodtam! És most, egyszerre újból láthattam magam előtt a középkorú férfit, amint nevetve táncol velem, arra a bizonyos zenére...
-Mr. Hunsford, mesélt róla édesapjának? - fordultam a férfi felé, ki mindeddig csendben vizslatta hol egyikünket, hol másikukat. Csontfehér ingének felső részén akvamarinkék piciny bross csillogott, mely teljes összhangban volt az ugyanilyen színű felsővel, mely mellénye fölött terült el.
-Nem említettem. Nem állt szándékomban az ön tudta nélkül átadni bizalmas információkat. Akkor sem, hogyha egyenesen atyámmal kellett volna közölnöm.
-Köszönöm, hogy ilyen figyelmes - szuggeráltam halvány mosollyal, de szomorú szívvel. - Ez esetben nekem kell feltárnom az igazságot, az okot, amiért annyira visszavágytam Párizsba - vittem vissza tekintetemet Alessandro Hunsfordra. - A tánc közben egy emlékem tört fel, mely mindeddig mélyen szunnyadni látszott. Az édesapámmal táncoltam az emlékben éppen arra a zenére, melyre én és Mr. Hunsford keringőztünk. Emlékszem az arcára - meredtem magam elé. - Úgy hittem, ez lehetetlen, hisz olyan régen történt... - gondoltam vissza. - Mr. Hunsford - szólítottam meg a fiatalembert.
-Állok rendelkezésére, hölgyem - válaszolta egyenes háttal, melyet a fotelnek döntött.
-Említette...Azt mondta, hogy megkeresi... A szüleimről megtud mindent...
-Ez így igaz. Megígértem - felelte egyértelműen.
-Én megértem, hogyha sok volt a dolga az elmúlt napokban és nem tudott időt szakítani...
-Megígértem, és meg is tartottam szavamat - felelte komolyan.
-Nem talált semmit sem? - kérdeztem félve.
-Úgy óhajtja, hogy most adjam tudtára?
-Igen, kérem.
-Elmentem Veronába - kezdte.
-Maga Veronában járt? - csodálatom a tető fokára hágott. A férfi annyira szeret, hogy elment csak azért Észak-Olaszországba, hogy találjon valamit szüleimről?
-Pontosan. Az árvaházba, ahol nevelkedett. Az intézmény igazgatója eleinte szívesen fogadott. Elmagyaráztam a fennálló helyzetet, azonban azt hangsúlyozta Signora Vatifionalli, hogy nem adhat ki kezéből személyes iratokat, nem mondhat el nekem az ön családjáról semmit sem. Kiállt határozata mellett, kemény diónak bizonyult, ám végül sikerült megtörnöm. Közöltem, amíg nem tudom meg az igazat, minden egyes nap eljövök. Tegnap tértem vissza. Még így is kevés mindaz, mit megtudtam, ám legalább már tisztában lehetünk helyzetével. A szülei, Miss Moticelli... - látszólag húzódzkodott kimondani az igazságot. - A szülei autóbalesetet szenvedtek. Veronában született, ezerkilencszázkilencvenhatban. A nevüket nem bízták rám. A baleset után önt is kórházba szállították, ugyanis sérülésekkel találkozhatott az ütközés következtében. Ennek a hatalmas traumának is köszönhető, hogy olyan csendes volt, szinte sohasem beszélt, emlékeit elfeledte. Egyetlen rokonáról sem tudtak, emiatt került az árvaházba. Édesapja és édesanyja tisztességes emberek voltak, nagyon szerették magát. Testvére nem született, egyedüli gyermekként élt.
Próbáltam visszaemlékezni, visszaemlékezni arra a bizonyos balesetre, noha egyszerűen lehetetlennek bizonyult.
-Igen, bizonyosan így kellett lennie - borult el arcom. - Léteznek maradandó sérüléseim, ezek biztosan akkor következtek be.
Nem igazán említettem meg senkinek sem, hogy az oldalamon égési seb égtelenkedett, s ezt még sohasem látta senki sem rajtam kívül.
Biztosan lángolt is az autó, én pedig beszorultam. Ennek lehetett a következménye a seb - merengtem.
-Mr. Hunsford én...köszönöm - suttogtam őszintén. - Nehéz lehetett mindezt kideríteni, Signora Vatifionalli pedig tényleg kemény dió - kacagtam, mert visszaemlékeztem miként szídott, szapult gyermekeket, kik nem követték szabályait. - Én annyira hálás vagyok - a borús tekintetemen félszeg mosoly emelkedett.
-Nem állt szándékomban ezzel elkeseríteni korán reggel - bánkódott.
-Hiszen én kértem, hogy mondja el. És boldog vagyok, hogy megtette.
Csönd honolt köztünk pár pillanat erelyéig.
-Signorina Moticelli, a fiam említette, hogy el szeretne minket kísérni a templomba.
-Igen, így van! Ezért is ragaszkodtam annyira a visszatértemhez.
-A szülei is reformátusok voltak - szólt közbe Mr. Hunsford. - Amely elég furcsán hangzik, hiszen Olaszországban van a pápa székhelye, nagy mértékben katolikus ország. Bár a huszonegyedik században talán nem kellene ezen csodálkozni, ugyanis az országnak csupán harmincöt százaléka vallja vallását. Mindenesetre megkeresztelték és az árvaház segítségével később le is konfirmált.
-Tényleg? - lepődtem meg.
-Talán nem tudja, milyen is a konfirmáció, ezért nem képes feleleveníteni.
-Hány évesen történt ez?
-Tizennégy-tizenöt éves lehetett.
-Hiszen arra mindenképpen emlékeznem kellene.
-Hogyha beszélek róla, talán majd eszébe jut. Most viszont, valószínűleg indulnunk kellene. Atyám?
-Igen, igazad van fiam - húzta elő láncon csüngő óráját. - Ideje indulni.
Felegyenesedve lépkedtünk a kertbe vezető ajtó felé.
-Lóháton megyünk? - érdeklődtem csillogó szemmel.
-Talán megint le kíván esni? - somolygott az ifjabbik herceg, amint előreengedett apjával egyetemben a bejáratnál.
-Az pusztán azért történt meg, mert ön, Mr. Hunsford, megijesztett! - korholtam mellé szegődve.
Alessandro Hunsford ment elől, őt követtük mi ketten.
-Elbűvölően vágtázott. Atyám, mit gondol, mehetnénk lóháton is?
-Miért is ne, az idő nem áll esőre - lesett az ég felé és a lovarda irányába fordult.
-Kérem, Mr. Hunsford, beszéljen el mindent a konfirmálásról - szólítottam meg.
-Nos, rendben. Az esemény alkalmával a Heidelbergi Káté tételeit, pontjait kell megtanulni, a gyülekezet előtt a templomban elmondani. Ezt követően történik az első úrvacsoravétel, melyen rendszerint kenyeret és bort fogyaszt az ember, mely Jézus Krisztus testének, vérének szimbóluma.
-Így már valamivel világosabb előttem a szó fogalma - agyam lázasan keresgetett az emlék után. - Sajnálom, egyelőre sajnos nem emlékszem rá. Pedig, hogyha ez történt nem lehetett jelentéktelen olyannyira, hogy elfelejtkezzek róla!
-A mai nap folyamán is úrvacsorát vehetünk a bűnbánati hét alkalmából.
-Akkor...én is?
-Hogyha úgy óhajtja, igen. Továbbra sem kötelezem semmire sem, Miss Moticelli - nyomatékosította.
-Tisztában vagyok vele, de... Ki ne akarná közelebbről megismerni a Mindenhatót aki a világot alkotta, mikor lehetősége adatik rá?
-Rengetegen a létezésében sem hisznek - közölte.
-Megmentette magát.
-Ahogyan magát is, ezt ne feledje. Hogyha igazán, őszintén elfogadja, hogy Krisztus feláldozta az életét önért, maga is üdvözülhet.
-Én szeretném, viszont...Ó, Mr. Hunsford, olyan nehéz! - sóhajtottam megtörtnek hangzóan.
-Micsoda? - kutakodó, megértő tekintetet vetett rám.
-Keresztyének lenni - vallottam be. - Bár még csak most ismertem meg mindezt közelről, így is nehéz...
Az úriember halványan elmosolyodott.
-Egyetértek, természetesen nem könnyű. Ám az Úrból meríthetünk erőt. "Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít." Pál Filippiekhez írott levelében található a negyedik fejezet tizenharmadik versében.
-Így igaz, ebben nem is kételkedem. Csupán... Tudja a szeretteimet féltem. Akik nem hisznek. A barátaimat. Mi lesz velük a halál után? Nem akarom, hogy a pokolra kerüljenek - fájdalmasan lestem fel a hercegre.
-Pontosan tudom, mit is érez. Nekem is vannak barátaim, akik nem az igaz utat járják. Véleményem szerint, minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy hirdessük az Igét, ugyanakkor mindenkor lesznek olyan emberek, akik ezt nem fogják komolyan venni, talán gúnyt is űznek hitünkből, saját igazukat bizonygatják földi kincsekkel. Erre a Bibliában is rengetegszer volt példa; magát Jézus Krisztust sem fogadta el sok ember, nem hitték, hogy ő valóságosan a Megváltó, hiszen nem ilyen királyra számítottak. Tudja, Miss Moticelli, az Úr minden embernek megadta a szabad döntés jogát. Megtehetjük, hogy mellette döntünk és azt is, hogy mindezt visszautasítjuk. Annál viszont nincsen csodálatosabb dolog, hogyha beengedjük az egy igaz elő Istent a szívünkbe. Cselekedhetjük a jót Nélküle is, természetesen, azonban, Érte tenni mindezt mindent felülmúló érzés.
-Én úgy érzem, mintha ezt mindig is tudtam volna, bennem lett volna. Tudtam volna - ismételtem -, hogy ez az Isten létezik, szeret. Ezért is olyan egyszerű az egész. Talán a szüleim reformátusként neveltek és templomba is jártunk öt éves koromig.
-Ez sok mindent megmagyarázna.
A sövényen keresztül eljutottunk az istálló bejáratáig, s már a boxokhoz is bejutást nyerhettünk.
-Atyám, válasszon ön előbb - ajánlotta Mr. Hunsford.
-Elviszem Maximust - döntött kis gondolkodás után a sötétbarna színű, fekete sörényű jószág mellett, melynek fajtája Angol ügető volt.
-Emerald megfelelne számomra - tekintete a teljesen fehér arab telivéren állapodott meg. -Miss Moticelli?
-Bármelyiket választhatom? - a kérdésemet a herceg fejbólintása követte. - Legyen Midnight, hiszen én nevezhetem el - a tetőtől talpig sötét frízt vezette ki a lovászfiú az istállóból, majd nyergelte fel. Így tett a két herceg is, ám ők már olyannyira jártasak voltak mindebben, hogy nem szorultak segítségre.
Lassan indultunk el, elöl Alessandro Hunsford, mögötte pedig mi.
-Emlékszik arra, mit kérdezett novemberben a kúriában? - lesett rám.
-Nem is tudom... - merengtem, majd lovára szegeztem szemem. - Ó! - kacagtam. - Igen, már emlékszem.
-Láthatja, van fehér jószágunk is - húzta mosolyra ajkait, mire én magam is ugyanígy tettem.
-Meddig tart az istentisztelet?
-Rendszerint kilenc-negyed tíz közé esik a vége.
-Sokan járnak templomba?
-Háromszor is tartanak istentiszteletet vasárnap, reggel, délelőtt, majd este. A reggelin nincsen tele a templom, ám vannak elegen. Az alkalom után pedig meg szeretnék valamit mutatni önnek.
-Igazán? És mi lenne az?
-Majd meglátja - felelte előre nézve.
A kantár megrántásával gyorsítottunk a lovak mozgásán sarkallta őket ha nem is a vágtára, legalább az ügetésre.
-Kellemesen éreztem magamat Párizsban - söpörtem ki egy tincset arcomból.
-Örömömre szolgál - bizonygatta a szürke szövetkabátot viselő úr.
-Ugyanakkor... Mr. Hunsford, én... Említettem a barátaimnak, hogy mi az oka a visszatértemnek.
Lassan bólintott.
-A barátai...hogyan álltak hozzá?
-Egyikük sem...
-Támogatta?
-Egyikük sem járja ezt az utat - fejeztem be. - És...Nem valószínű, hogy járni fogják - feleltem sajnálkozva. - Amanda azt mondta, ha szeretnék, beszélhetek róla erről a tárgyról, de ez tőle távol áll. Kevin teljesen istentagadó, Mia az asztrológiában hisz Marguerite pedig a sorsban.
-Nem szívesen engedték vissza?
-Dehogynem. Érezték, hogy nekem ez fontos... Remélem, nem úgy gondolták, naivságomnak köszönhető mindez. Tisztában vagyok vele, rendelkezem ezzel a nívótlan tulajdonsággal, ezért sem én vagyok a legjobb példa, hogy valaki megtérjen a keresztyén hitre.
-Jómagam talán jobb példa? Szinte elvártnak tűnik a keresztyénség egy hercegnél. A megtérésem pedig menekülés volt. Menekülés a bűn, s annak következményei elől. "Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat." Ez az igeszakasz jellemzi megtérésemet. Tudja, meglehet, nem mi vagyunk a legjobb példák, ám, abban az esetben, mikor egy ember úgy dönt, az Úrnak ajánlja mindenét, az ettől függetlenül lehet - úgymond - a mi érdemünk, hozzásegíthetjük az embert ehhez a folyamathoz. Nem mindegy, hogy milyen istenképet állítunk fel az emberekben, sokan félreértésekbe eshetnek, nekünk kell megmutatnunk, milyen az Urunk, ezt pedig a cselekedeteinkkel, beszédünkkel elősegíthetjük.
-Bárcsak... Bárcsak az egész világon mindenki elfogadná ezt az igaz utat! Olyan nehéz belenyugodni, hogy nem mindenki fog üdvözülni! - sóhajtottam.
-Ön megtérítené az összes embert, ha lehetséges lenne - somolygott halványan.
-Nyomasztó érzés, hogy nem tehetem meg. Senkire sem szeretném ráerószakolni a vallást, hiszen ahogy mondta is, az nem lenne igaz hit.
-A középkort hoznám fel példának. Ugyebár ez a túlvilágközpontúság időszaka volt, mikor nem fejlődtek a tudományok, pusztán Istenhez szóló művek keletkeztek. Itt sem volt minden ember keresztyén, természetesen. Mégis... Az akkori embereknek csekély százaléka értette meg igazán, miről is szól az Istenhez tartozni, milyen kapcsolatot lehet létesíteni vele. Többnyire a szertartások részvételével le is tudták ügyüket, bűneiket megbánták, pokolra nem akartak kerülni, hittek a Biblia szentségében... Nem volt meg azonban a lényeg, a lényeg, vagyis az a bensőséges kapcsolat a Megváltóval, mely nélkül nem éri meg a világra jönni. Hogy honnan tudom, mit gondoltak a középkori emberek? Tucat átiratos Hunsford napló maradt hátra ebből a korból is.
-Rengetegszer kitért a válaszadás elől, mikor hitéről kérdeztem. Emlékszem a café de flore-i beszélgetésünkre... - pirultam el.
-Kíméletlenül otthagyott - hahotázott. - Nem mintha nem érdemeltem volna meg - vallotta be. - Igen, igaza van, sokszor tértem ki kérdései elől ez ügyben. A megfelelő alkalomra vártam, csakhogy ráébredtem: nem volt megfelelő alkalom. Biztosan nem véletlen, hogy éppen a kis szigeten magyaráztam meg magának mindazt, miután annyiszor kérdezett.
-Félt elmondani? Kívülről bizonytalannak tűnt.
-Bevallom, igaza van, bizonytalan voltam, talán félelem is maradhatott bennem. Tudatában voltam, ha ön azt mondja, egyáltalán nem fogadja el ezt az Istent, létezésében sem hisz, az jómagam részéről gátat vetett volna közénk.
-Ennek ellenére mégis próbált elbizonytalanítani a döntés kapcsán.
-Így van. Hirtelen, egyértelműen döntött, melyet pusztán úgy tudtam magyarázni, hogy miattam teszi, azt hiszi, ezzel boldoggá tesz majd.
-Kételkedett bennem? - szemtelenkedtem.
-Jómagam... Nem józan döntésében kételkedem, hanem a belém vetett szeretetében. Értem kiállna bármilyen akadályt, megtenne akármit, amit csak kívánok.
-Azt hiszi ennyire szeretem? - tettem fel komiszul a kérdést.
-Talán nincs igazam? - kérdezett vissza kimérten, ám szeme mosolygott.
-Nos...Talán. Ne higgye mégse, hogy annyira rendkívüli módon túlbecsülöm. Fejlődtem október óta! - hívtam fel figyelmét.
-Ebben kételkedni sem mertem. Tudja, nem áll szándékomban olyasfajta dolgot kívánni öntől, melyet nem szívesen tesz meg.
-Igazán nemes gondolat.
-Nemes gondolat? Nem. Minden férfi embernek így kellene nyilatkoznia a tárgyról, ahogyan minden nőnek is.
A tekintetünk beszélt pár percig, mely hol egymást, hol a friss gyepet, hol pedig a fekete-fehér lovakat vizslatta.
-Milyen programokban volt része?
-Mint levelemben is leírtam, Kevin együttesében töltöttem sok időt. Továbbá Mia bemutatta Marco-t - nem tudom, emlékszik -e rá -, Marguerite-et pedig Théodore vitte el egy vendéglőbe, ahol én játszottam a titkos megfigyelő szerepét.
Megemlíthettem volna René de Fontaine esetét is, de jobbnak láttam hallgatni. Mit tehetne Mr. Hunsford?
-Egyértelműen emlékszem a kedves Sr. Ferreira nevének említésére, hogyan is felejtettem volna el? - gondolataim visszavezéreltek arra a napra, mikor bemutattam Mia-t Chase klubjában.
-Maga semmit sem felejt el, ezt is hozzá fűzhetné.
-Elmémben mégsem marad meg minden. Több gyermekkori emléket nem vagyok képes feleleveníteni. Szerencsém, hogy vagy atyám, vagy jómagam leírtam.
-Hány évesen tanult meg írni?
-Négy, ekkortól számíthatóak naplóbejegyzéseim.
-Ön ennyi évesen már naplót vezetett? - ámultam.
-A fontosabb emlékeket valahová le kellett jegyzetelnem. Gondolataimat, véleményemet is.
-Mennyi naplót vett ez igénybe azóta?
-Nem minden cselekedetemet vésem papírra, így eddig összesen hét naplóm telt be.
-Újra szokta olvasni őket?
-Ha nem tenném, valószínűleg nem lennének kristálytisztán előttem az egyes jelenetek.
-Szóval...ön újra átéli mindazt, mit leírt?
-Lényegében, igen.
-Nem mindegyik oldalt olvassa újra, igaz? - kérdeztem csendesen.
-Némelyikre nem óhajtok emlékezni, noha ez nem választás kérdése - komorodott el.
Már a messziségben látszott a kis falu két templomának tornya.
-Mr de Blanc-t és Mlle Dupont-t jó egészségben hagyta ott?
-Az egészségükkel semmi probléma sincsen, azonban... Egymással már annál inkább - fújtam ki a levegőt tüdőmből.
Mr. Hunsford kutató tekintettel meredt rám.
-Összevesztek - mondtam ki. - Amely természetesen náluk szinte mindennapi... Mármint nem minden nap veszekedtek, csak Amanda... Ő nehezen reagál arra, hogy szeretik, így szinte hagyni sem hagyja, hogy ezt megtegyék vele az emberek. Már nem fognak veszekedni, egyelőre nem. Ők...szeretik egymást mégsem lesznek együtt, szóra sem méltatják a másikat. Kevinnek összetört a szíve, mindeközben Amanda a saját szívével teszi ugyanezt. Kevin legjobb barátja éppen akkor csókolta meg Amanda-t, mikor én és Kevin láttuk. A férfi bevallotta neki érzelmeit, majd gondolkodás nélkül cselekedett. Amanda pedig úgy tett, mintha nem bánta volna, ugyanakkor én tisztában vagyok vele, ez nem így van. Amanda születésnapja huszonhetedikén lesz, arra vissza kell majd érnem, ekkora megpróbálom kibékíteni őket. Talán ez a kis idő, míg távol vagyok éppen jó hatással lesz rájuk és kibékülnek maguktól.
-Sajnálattal hallom mindezt - osztozott fájdalmamban.