Szerelem Párizs utcáin

LXXXIX.

"Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek." Máté evangéliuma, hetedik rész, hetedik vers.
Ó, milyen hihetetlen! Amire gyermekkorom óta sóvárogtam, azt most megkaptam! Hogyha csak az utolsó aranyágacskát is, de kapaszkodóval ajándékozott meg az Úr. Egyetlen ember, aki negyvenes éveiben jár, látszatra kissé bogaras, megvannak a maga szokásai, egy herceg, aki odáig van a citerákért: Adrian Lantiorno. Nekem mégsem kell más, hiszen ő is elég. A szüleimet pedig hiszem, hogy viszont fogom látni, a testvéreimmel együtt. Öt gyermek egy házban! Micsoda zsivaj lehetett! Úgy vágyom, hogy minél többet tudjak róluk, hogy Adrian bácsi csak meséljen és meséljen... Akár a csillagos ég alatt, akár a tenger mellett, vagy a pázsiton ülve, akárhol, csak szaporítsa a szót, nyilatkozzék még, még, még! Sose elég, sosem lehetek tisztában minden mozzanattal.
Bámultam, el sem bírtam mozdítani róla tekintetemet; miután Amanda-val abbahagytam a hívást, lassan sétáltam az urak mellé, akik mindeközben valamit megvitattak, felegyenesedtek.
A nap közel sem volt lenyugvóban, az ég tetején trónolt eltaszigálva a felhőket maga elől, az egyedüli uralkodás érdekében.
-Nos? - a nagybátyám szeme érdeklődést tükrözött, mikor visszatértem hozzájuk.
-Elmondtam Aminak, aki kitörő lelkesedéssel fogadta. A többiek reakcióját pedig majd ő kezeli - kacagtam. - Várom, hogy újra láthassam őket, azonban most a lehető legtöbb időt veled szeretném tölteni, Adrian bácsi.
-Addig maradtok, amíg csak jól esik. Szobalánnyal vagy inssal nem szolgálhatok, mivel csak Lucchetti van nekem, ezen kívül viszont minden rendelkezésetekre áll.
-A komornyikja az egyedüli szolgálója? - döbbent le Mr. Hunsford.
-Még szép! - bólogatott. - Lucchetti a mindenes. Igazán jó kosztot főz. Minek is más, hiszen mindeddig egyedül éltem és egyetlen embert könnyebb mozgatni, mint egy egész szolgálói gárdát - vonta meg vállát.
-Mit tesz, mikor elutazik? Ki őrzi a villát? - érdeklődött az úriember.
-Senki - felelte kurtán. - A környéken tartanak tőlem, nem is értem miért. Rendben, egyszer véletlenül szarvasvadászatból embervadászat lett... Nem láttam messzire - nevetett. Riadt tekintetemet látva megnyugtatott. - Nem lőttem le az embert, mellé ment, pedig igen jól célzok. Azóta javult a látásom - bizonygatta.
-Adrian bácsi, megígérted, hogy bemutatod a villádat - emlékeztettem.
-Milyen igaz! Jó, hogy emlékeztetsz Rosa, kezdek amnéziás lenni. Lucchetti folyton felidegesít és kiver mindent a fejemből! Na, de akkor menjünk is - mikor én magam jobb oldalára, Mr. Hunsford pedig bal oldalára került, a herceg kezével kísérte hátunkat, amelyet megveregetett. - Szedjétek a lábatokat, fiatalok, a lassú tempó itt, Olaszországban nem járja!
Elölről sem volt fellelhető túldíszítettség a kertet szemlélve; a villa előtt négy sövény fogott közre egy középen elhelyezkedő vizet vezető szobrot, amely egy kisebb, szabálytalan kör alakú medencében állt, melyet szinte teljes egészében befedtek a tavirózsa levelek. Körülötte érdekes, különféle mintájú fűből kivágott alakzatok területek el, ezeket virágokkal tarkították. A többi területen apró kavics érhette a cipőtalpakat. A tengertől egyetlen mészfehér, letisztult, hatalmas duplaajtós kapu választotta el a villát.
A világosbarnás tetős, magas épület zsalui - melyek szemüket nyitva tartották -, tökéletes harmóniában álltak a víz színével, az építmény lemeszelt, fehér falai főépületre és két melléképületre bontották azt, mégsem érte el a Hunsford kúria méretét sem; két szinttel rendelkezett.
-A ogni uccello il suo nido é bello - újabb közmondás bukott ki belőle. - Utazgatni szoktam a villák között, mikor, hol vagyok, viszont ez az egyik személyes kedvencem. Mindig ott éreztem otthon magamat, ahol Maude volt, így az utóbbi időben csak tenglődtem, viszont most már itt vagy nekem te, Rosa. El sem hiszem, hogy ugyanaz a kisgyermek áll előttem, aki tizenhét évvel ezelőtt - sóhajtott, ám mosolyát nem vetette le.
Az épület nem rendelkezett lépcsővel, így könnyedén benyithattunk az egyik üveges bejáraton. Amint beléptünk, egy nem túl nagy méretű hall fogadott minket (a Hunsford kastélyhoz képest semminek látszott), melynek csempéi fehérlettek, akár csak a falak, azonban találkozásuknál sárga négyzet jelent meg, az apró hall közepén pedig ugyanezzel a színnel egy fényes napot raktak ki a készítők.
-Látja, Mr. Hunsford? - a fiatalember elmozdította lakcipőjét az égitest közepéről és szemügyre vette azt. - Isten ragyog, az apró négyzetek pedig mi vagyunk, mint lámpások a világban - bazsalyogva szemléltem továbbra is a kövezetet.
Mr. Hunsford nem szólalt meg; tekintete szokásosan elégnek mutatkozott, nem volt szükség szavakra: halvány mosoly jelent meg megfontolt arcán, szabályos vonásait áthúzva; szeméből isteni békesség áradt, teste nyugodtságáról árulkodott.
A hallban jobbra fordulva antik asztal feküdt, rajta vázával, szobrokkal, növénnyel, mellette a falból lámpa nyúlt ki. Ezen kívül, hogyha abba az irányba fordultunk a terem közepéről, díszül heverőt pillanthattunk meg, fölötte aranykeretes festménnyel. Hogyha az ember felnézett, a belmagasság nagy volt, mivel a hall fölött nem terült el szoba, ezért is övezte vaskos korlát a szobák felőli részben. Nem látszódott túlságosan nyakatekertnek, a letisztultság dominált. Egyenesen menve három fokos lépcsőbe ütközhettünk, mely között tartóoszlopok álltak: ez vezetett a szalonba. A kandallós, több foteles, kicsiny dohányzóasztalos, hatalmas függönyökkel teli terembe vitt lábunk.
A szalonból az étkezőbe tértünk át, melynek különlegességeként egyetlen kerekasztalhoz kapcsolódó hat szék foglalt helyet, ezt pedig úgy alakították ki, hogy ötszögben terüljön el így mindenfelől üvegezett ablakok vették körül, ennek köszönhetően az ételek elfogyasztása közben is meg lehetett csodálni a természet szépségét. Csupán egy bejárat nem mutatkozott üvegezettnek, ez ugyanis a konyhába vezetett, viszont abba az irányba nem nyertünk betekintést. Az ötszögből a középen dohányzóasztalhoz kapcsolódó fotelekhez, mögöttük egy komódon két gyertyatartó között képhez és a friss virágok hajladozásához jutottunk, melyeknek illata terítette be a szobát.
A mellette lévő könyvtárban folytattuk utunkat; a szürkés polcokon régi-új művek jelentek meg, az olvasósarok pedig kifejezetten tökéletesnek tűnt az elvonulásra, egyedüllétre.
-Alakítgattam át dolgokat Lucchettivel - vallotta be Adrian bácsi. - Az alapot meghagytam, bár több mindent képtelen voltam elviselni, így megszabadultam tőlük.
Amint kiléptünk a könyvtárszobából, visszatérhettünk a hallba, csupán a bal oldalára. Egyből lépcsőt érhetett szemünk; a vaskos, zömök kőből készült helyett felújított, falécek helyezkedtek el az emeletre vezető, szürke szőnyeggel terített grádicson.
-Egy kép sincsen rólunk, Adrian bácsi? - érdeklődtem halkan. - Festmény? Esetleg a kastélyunkról alaprajz?
-Haragomban nem gondolkodtam, rengeteg mindent bocsátottam árverésre, vagy dobtam a lángok közé, viszont biztos vagyok benne, hogy találunk családi képet, Rosa, bár igaz, ami igaz, minden irat a leégett kastélyban volt, azonban másolatokat keresgélhetünk.
-Nem túl nagy ez a villa - említettem meg.
-Pont ezért szeretem. Nekem való, meg Luccettinek.
-Nem értem, hogyan férhettünk el benne mindnyájan?
-Ó, ez csak afféle apró üdülő volt, pusztán tengerparti nyaraló, nem sokat tartózkodtatok itt, Eduardo ragaszkodott a kastélyhoz, nyáron egyszer-egyszer tértetek be erre a helyre.
Az emeleten pusztán szobák helyezkedtek el. A nagybátyám megemlítette, hogy hálója mellett citeraszoba is található, melyet ő maga alakított ki erre a célra. A herceg megmutatta pihenőhelyeinket, arra mentünk, amerre vezetett. A korlát menti tér volt a főhajó, az egyik szárnyban Mr. Hunsfordot, míg a másikban engem szállásolt el.
A nap lemenőben volt, negyed tíz felé járt az idő, emiatt is döntöttem a pihenés mellett. Egyáltalán nem éreztem szükségét a vacsorának, bár Mr. Hunsford próbált meggyőzni annak elfogyasztása kapcsán.
-Miss Moticelli, hiszen alig evett a nap folyamán - csóválta fejét.
-Tudja, Mr. Hunsford, olyan boldog vagyok, hogy nincs is szükségem rá. Ön nyugodt szívvel menjen, vacsorázzon nagybátyámmal, hogy nehogy megsérsük, ám én vissza kívánnék vonulni - a megmutatott háló ajtajában ácsorogva társalogtam az úrral.
-Hogyha úgy kívánja, szíves örömest töltök időt Don Adrian társaságában - nyugtázta kérésemet.
-Ó, Mr. Hunsford, köszönöm! - szemem csillogott.
-Miss Moticelli, hiszen egy nem túl bonyolult étkezésről van szó, ezért igazán nem szükséges háláját kifejeznie.
-Nem, nem emiatt mondtam - nevettem a félreértésen. - Maga azonnal, gondolkodás nélkül úgy határozott, hogy Olaszországba kell jönnünk. Ezt köszönöm, hogy nem tétovázott, hogy szilárd és rendíthetetlennek mutatkozott.
-Tisztában voltam vele, mennyire fontos magának, hogy minél többet tudjon meg családjáról. A megtalált papiros reményt ébresztettem mind magában, mind jómagamban.
-Mr. Hunsford... - kezdtem bele, viszont elkaptam tekintetemet, ugyanis a gondolat talán nem a legjobbkor köszöntött.
-Miss Moticelli? Kérem, ha belekezdett, biztosan kíván ki is jelenteni valamit, vagy talán nevemet próbálgatta? - elszakadt a zsinór, újból felüdülté váltam.
-Tudatában vagyok annak, hogy a maga fejében meg sem fordult a házasság, amióta kijelentette, fontosabb a helyzetem, mint az.
-Igen, Miss Moticelli, így van. Azt sem kívántam, hogy a gondolat belehasítson elmémbe, teljes mértékben kizártam.
-Én szeretem magát, Mr. Hunsford. Várhatunk akármennyit, ez nem fog megváltozni.
-A szerelem nem elég a házassághoz - csöndesen felelte, tekintete kerülte mogyoróbarnámat.
Elsie-re gondolt, ehhez kétség sem fért.
-A szerelem nem elég a házassághoz - ismételtem. - Viszont Isten igen - két szem, két mosoly egybeforrt.