Szerelem Párizs utcáin

LXXX.

Párizs, kétezer-tizenkilenc, június tizenegyedike. Az életem egyhangú, értelmetlen, mivel a sokszor említett fiatalember már nem része annak. Mégis mi értelme a gyötrődésnek, a fájdalomnak? - Mindenki azt várja, hogy így gondolkodjak. A barátaim aggódnak értem, félnek netalántán kárt teszek magamban. Nem mondják ki, ám mindez érezhető jelenlétemben; az elhallgatott szavak, figyelő tekintetek, óvatos cselekedetek mind-mind erről árulkodnak. Mit is mondjak... Nem volt kedvem szomorúnak lenni! A nap sütött, tizenhét fokot mutathattak az időjárás előrejelzésben, az utcák megteltek emberekkel, akik zsongtak a nyár kezdetének köszönhetően... Ha mindez télen lett volna, a helyzet egészen máshogy alakul! Ennek ellenére, nyár van, mégha az eleje is, de nyár, a boldogság szakasza, a forróság térhódításának fénykora, a gondtalanság, felüdülés intervalluma! Hogyan is lehetnék letaglózott, csüggedt, hiszen nyár van! Rendben talán kissé elnyomom a fájdalmat, látni sem akarom, nem hagyom, hogy felülkerekedjen rajtam, hogy feltörjön, hogy átvegye az irányítást, viszont ez nem rossz dolog, igaz? Nem lehet rossz dolog az öröm. Persze, felvetül a kérdés, hogy igaz jókedv-e vagy csupán makacsság a gyötrelem elfojtása érdekében. Nem kötelező ezen agyalni, túlságosan is elgondolkodni a témán. Ahogy van, úgy van, úgy kell lennie.
Egyáltalán nem szegte kedvemet a reggel még kissé csípős levegő: a mangánbarna, hosszabb szoknya a hozzá tartozó, ugyanolyan színű, rövid kis boleróval kiváló hatást keltett, az alatta megbúvó fehér felső pedig vékony harisnyámhoz illeszkedett.
Nem volt szükség korán kelésre, mivel nem terveztem átlépni soha többé Café de Flour küszöbét. Mégsem voltam képes sokáig ágyamban pihenni; még nyolc óra előtt beértem a szerkesztőségbe. Természetesen Kevin de Blanc már ott volt, valószínűleg órák óta dolgozott.
-Szia - nyitottam be az irodájába. Barátom sietve pötyögött be egyre több karaktert számítógépébe. Már csuktam is vissza az ajtót, így a férfinak ideje sem maradt fellesni.
Hallottam, amint felpattant, ügyet sem vetve munkájára szaladt utánam, ennek köszönhetően még elért, mielőtt saját irodámba tértem volna be.
-Heló, Rose - fordulhattam is vissza, hogy találkozhasson tekintetünk.
-Nem fázol? Nincs még olyan meleg - szemléltem vékony pulóverét, rövidnadrágját.
-Nem igazán - vágta zsebre kezeit. - Tartozom egy bocsánatkéréssel.
-Igazán? - lepődtem meg.
-Bocs, ha úgy tűnt, nem is örültem annak, hogy visszajöttél. Nehezen versenghetek a többiekkel, de legalább annyira vártalak vissza mint ők. Sajnálom, ha nem ez jött le szavaimból.
-Eszembe sem jutott, hogy ezt feltételezzem, Kevin - halvány mosollyal nyugtáztam mondatait. - Én is boldog vagyok, hogy újra Párizsban lehetek, tényleg. Te pedig ember vagy a talpadon, hogy már legalább két órája dolgozol!
-Mégis honnan tudod? - zavarodott össze.
-Ismerlek - vontam vállat. - Nem is tudom, hogy bírod. Két állás, mellette Ami, ott van Marguerite is, a tudóstalálkozók, a banda, ha még megvan...
-Én vállaltam, az én felelősségem. Egyébként igen, a banda még megvan, csak René lépett ki belőle. Nem is láttuk azóta, hogy... Szóval tudod.
-Igen, emlékszem - gondoltam vissza arra a pillanatra, amikor René de Fontaine újabb cselével szétszakította Kevint és Amanda-t. - Még mindig fáj?
-Tessék? - mint aki nem érti, miről van szó, úgy kérdezett vissza.
-Pontosan tudod, mire értem.
-Ki mondta, hogy valaha fájt? Amanda?
-Kevin, nem vagyok vak, pontosan láttam, hogy éreztél, mit gondolhattál. Hiszen a legjobb barátod volt!
-Máskor majd jobban megválogatom a barátaimat. Második szerencsétlemségem. Még jó, hogy ti itt vagytok nekem!
-Ránk mindig számíthatsz, hiszen tudod.
-Te vigasztalsz engem, mikor ennek fordítva kéne történnie - motyogta orra alatt.
-Hogy vagytok Amival?
-Sose mond semmit, igaz? Egyébként meg jól... Aha, tök jól.
-Hagylak dolgozni, gondolom még rengeteg munkád van hátra - a magammal hozott kulcsot elfordítva a zárban eresztettem volna be magamat.
-Rose, te is bármit elmondhatsz. Félreteszem az egómat, a véleményemet és az egész lényemet. Ha akarsz beszélgetni, itt vagyok.
-Köszönöm, igazán, viszont... Nem kell. Meg tudom oldani - bátorító mosollyal köszöntem el tőle.