Szerelem Párizs utcáin

XLII.

Miután véget ért a csoportos beszélgetés, Mr. Hunsford hazavitt mindkettőnket. Nem kérdezett, nem is beszélt igazán, Mia csevegése töltötte be a járművet.
-Azok a srácok jól néztek ki, majd mesélek róluk Marguerite-nek!
Előbb Mia-t szállította haza a férfi, azt követően pedig engem.
-Pihenjen le - szólaltam meg, mikor szemben vesztegeltem a fiatalemberrel. - Elgyötörtnek tűnik. Talán nem kellett volna eljönnie. Nem túl kimerült a vezetéshez?
-Nem lehet, milliónyi teendővel rendelkezem - magyarázta.
-Mr. Hunsford - tekintettem szemébe -, alvásra van szüksége. Nem fogadok el kifogást.
A férfi felkacagott.
-Szívesen vettem részt a programban, amelyet Mlle Canonnak szánt.
Elmosolyodtam, ezzel tisztázva, örülök neki.
-Későre jár, indulnom kell - lesett karórájára.
-Vigyázzon magára - szóltam halkan.
-Holnap reggel? - kérdezte mielőtt hátat fordított volna.
-A Café de Flore-ban? Természetesen - bólintottam; az úriember távozott.

Másnap hajnalban Amanda üzenete fogadott.
Egy képet küldött a saját- és Marguerite körméről.
Az övé lilán virított, a középső ujján fekete cikcakkos vonal jelent meg, kisujján pedig szintén sötét-lila kockák váltották egymást; olyan volt, akár csak egy sakktábla mintája.
Marguerite-é sárgának látszott, kivéve a gyűrűsujja, melynek alapszíne barack volt, rajta fehér margarétákkal.
Visszaírtam neki, amint megláttam az üzenetet. Nem tartottam szobámban telefonomat, a képeket pedig tegnap este továbbította.
Elvégezve reggeli kötelességeimet, indulásra készen álltam. Egy válságosbarna garbót választottam sötétebb barna piros-fekete csíkokkal teli nadrággal. Hozzá társulak a kihagyhatatlan kiegészítőim: a nyakláncom és gyűrűm.
Felkaptam kabátomat és hamar el is hagytam az apartmant. Alig vártam, hogy találkozhassak Mr. Hunsforddal. Taxiba ültem, amely kitett a Saint-Germain sarkán. Beléptem a friss croassant-kávé párosítástól teli levegőbe. Az úr, akire vártam, már ott ült, újsággal kezében. Lassan lépkedve asztalunk felé megálltam mellette.
-Bonne matinée, Miss Moticelli - állt fel.
-Bonne matinée, Mr. Hunsford. Látom, megfogadta tanácsomat - szóltam, mikor mindketten helyet foglaltunk. Ezzel a kijelentéssel utaltam sima, kipihent arcára.
-Tisztában voltam vele, igaza van, így amint hazaértem, ágynak is dőltem - nevette el magát.
-Igazán örömömre szolgál - somolyogtam.
-Rámprancsolt, ellenkezni sem tudtam - derült. - Habár, ennek köszönhetően, ön is jobban érezheti magát társaságomban, s ennél többet nem is kívánok.
-Uram, az ön társaságában nem is érezhetném máshogy magamat. A mai napon pedig addig maradhatok magával, amíg nem zavarom. Szabadnapot kaptam.
-Ez remek! - kapta fel a fejét. - Bár hétvégére terveztem a programot, ám hogyha rendelkezik elegendő idővel...Szívesen elkísérném Versailles-ba. Lenne kedve hozzá?
-Versailles-ba - tátottam el a számat.
-Természetesen, abban az esetben, ha...
-Annyira szeretnék! - lelkesedtem. - Már volt ott?
-Gyermekkoromban - bólintott. - Ön?
-Mindig is el szerettem volna jutni. Sokat olvastam róla, képeket is láttam, azonban biztosan élőben ezerszer csodálatosabb.
-Ez igaz, varázslatos hely.

Mind a ketten elfogyasztottuk a megrendelt kávénkat, ezt követően elhagytuk a Café de Flore-t.
-Taxit kellene hívnunk? - néztem szét a forgalmas úton.
-Nem, gépkocsival érkeztem. Errefelé pakoltam le - fordította fejét jobbra.
Követtem a férfit egészen sötétkék színű járművéig. Egyáltalán nem volt modernnek mondható, nem mintha ezt problémának lehetett volna tekinteni. Elején a kerek fényszórók helyezkedtek el és különböző alkatrészek, mellette természetesen a rendszámtáblával. Az automobil az ezerkilencázas években terjedhetett el, márkáját illetőleg talán Rolls-Royce-ra fogadnék, habár nem ismerem túlságosan a kocsikat.
Eddig mindig ugyanezzel a gépjárművel érkezett, amely természetesen nem keltett zavart, dehogy. Bizonyosan így is rengeteg pénzbe került.
-Köszönöm, hogy elvisz - nyilatkoztam, mikor már a Párizsból kifelé vezető úton tartottunk. Az ablakon bámultam kifelé, lesve az embereket, növényeket, az eget, épületeket, melyek fürgén suhantak el szemem előtt - mégha nem is vezetett Mr. Hunsford túl gyorsan-.
-Ez csak természetes - mosolyodott el.
-Fontosak önnek az autók? - kérdeztem hirtelen.
-Nem különösebben, kivéve, hogyha emlék fűz hozzájuk. Tizenhét éves korom óta vezetek, ez a gépkocsi atyámé volt, viszont itt hagyta, Franciaországban. Több járművel is rendelkeztünk, azonban árverésre bocsátottam őket.
-Mégis miért? - érdeklődtem. - Az apja nem haragudott meg?
-Megindokoltam neki döntésemet, miszerint nincsen szükségük öt darabra, hiszen úgysem használjuk mindegyiket. Mint már említettem, három éven át utaztam, ez idő alatt nem csupán vagyonos, fényűző országokban jártam. Rájöttem, Afrika nyomornegyedeihez képest az életem...túl sok. A pompa, amely átövezett egyre inkább folytogatóvá vált. Így váltam meg olyan egyáltalán nem fontos dolgoktól, mint például az autóink. Azokon az éhező embereken való segítés többet ér akármennyi pénznél.
Álmélkodva hallgattam végig a férfit.
-Ön igazán nagylelkű - csodálkoztam.
-Bárki megtette volna helyemben.
-Ne legyen ennyire biztos benne.
-Ön megtette volna.
-Oui, de... Ez igazi önzetlenségre vall.
-Azt tettem, amit kötelességemnek éreztem, ennyi az egész. Hogy halad az angol nyelv tanulásával?
-Kis lépésekben - nevettem el magamat.
-Minden nagy lépés kis lépésekből tevődik össze.
Igazat adtam a férfinak, mire ő mondott valamit anyanyelvén.
-Tessék? - kérdeztem vissza, mert egyáltalán nem értettem miről is szólt a mondat, mire a férfi megismételte a kérdést, azonban így sem voltam tisztában jelentésével; segítségkérően tekintettem felé.
-Azt kérdeztem - váltott vissza franciára -, tudja hány kilométer Párizs Versailles-tól?
-Nem, mennyi?
-Körülbelül tizenkilenc-húsz.
-Az nem túl sok?
-Abban az esetben, ha nem szeretne egy légtérben utazni velem, igazán nem kevés - derült.
-Hányszor volt már a városban?
-Gyermekkoromban legalább háromszor, azóta viszont egyszer sem.
-Akkor bizonyosan rettentően tájékozott.
-Leginkább a történelme miatt jártunk a palotában. Mikor először tekintettem körbe, teljes mértékben megfogott.
-Rendelkezik kedvenc helyiséggel?
-A versailles-i kastély hatalmas, egy nap alatt szinte lehetetlen végignézni. Azonban - gondolkodott el -, talán a Tükörtermet, az Operát, a Márvány udvart és a Kerteket választanám.
-Ha ennyire ismeri, körbevezethet - vetettem fel az ötletet.
-Talán a történelmét illetően újdonságokat is tárhatok fel ön előtt.
-Biztos vagyok benne. Ha kocsiban ülök a kedvenc elfoglaltságom, hogy kitekintek az ablakon - jegyeztem meg mellékesen.
-Ez igazán remekül hangzik. Keresi a megfelelő tájat következő festményéhez?
-Talán - vontam vállat. - Azonban a természet vizslatásánál jobb program kevés van. Önnek kétségkívül számtalan barátja lehet - merengtem. - Sosem beszélt róluk.
-Miért olyan biztos benne?
-Nem is tudom. Igaz, mint mondta, nem nyílik meg egykönnyen, ellenben említette, fiatalabb korában máshogy volt. Így talán abból az időből maradtak barátai, ha nem is szerzett újakat.
-Kifogástalanul következtetett, igaza is van. Azért nem vezettem be őket társalgásunkba, mivel régen találkoztam velük, utoljára a tiszteletemre szervezett bálon.
-Ők is hercegek?
-Nem feltétlenül, bár igaz, mindnyájan valamilyen ranggal rendelkeznek.
-Tudna egyet választani közülük akiben a legjobban megbízik?
-Egy gyermekkori barátom lenne az. Grófi cím illeti - tette hozzá.