Szerelem Párizs utcáin

LXVIII.

A megrázó éjszaka után, fáradtan, dideregve, magunkba tekintve sétáltunk vissza Amanda lakására.
Hogy mit tettünk Hugo Dupont-val? Győzködtem barátnőmet és bátyját, hogy valamit kezdjünk a holttesttel, ne hagyjuk ott, a katakombákban, szóljunk a rendőrségnek, csináljunk valamit, ám nemlegesen intettek minden ötletemre. Azt mondták, nem szabad hozzányúlnunk, hagyjuk ott, had nyelje el a sötétség. Azt nem tudjuk, René ujjlenyomatai rajta voltak-e, hiszen megütötte, viszont ez elég valószínűtlen: bármilyen bosszús is volt a férfi, gondolkodott, bármennyire is őrültnek tűnt, látszott rajta, eszénél van, tiszta munkát végez.
Nehezemre esett úgy otthagyni egy embert, akit elhagyott az élet, akinek már arca elszíneződött, akiben már nem dobog a szív... Meghalt, Hugo Dupont meghalt és René de Fontaine ölte meg a szemünk láttára! Ezen az ember nem tudja magát túltenni, főleg nem, ha szemtanú volt!
Théodore nem szólt egy szót sem, elköszönt, kelletlenül beült autójába és elhajtott. Ahogy jöttünk, úgy mentünk vissza is, azaz metróval. Csend övezte utunkat, Amanda sem harsogott annyit. Amanda, akinek - mint kiderült -, az eredeti neve Amandine Dupont, ám mivel gyűlölte, ahogyan apja kiejtette nevét, egyszerűen az amerikai változatra cserélte.
A nagy dilemmánk az volt, mondjuk-e el Mia-nak és Marguerite-nek a történeteket, vagy ne? Persze, bennük megbízunk, de ezt elmondani bárkinek is...
Tizenkettő körül caplattunk haza, a lakásomba; a két lányt társasjátékozás közepette találtuk. Észrevették rajtunk a kimerültség - talán annál többet is -; ajánlották, hogy térjünk nyugovóra. Amanda egyetértett, még párszor elismételte, mennyire köszöni, hogy vagyunk neki, milyen jó szülinapja is volt; ezután beállt a teljes csend, mely mintha a síron túlról érkezett volna. Forgolódtam, újra és újra visszagondoltam arra a pillanatra, amikor René elsütötte a fegyvert, majd a már élettelen Hugo testére... Zihálva keltem fel, ittam egy pohár vizet és visszafeküdtem a matracra, ami a nappalimban terült el a földön.
-Te sem tudsz aludni? - suttogta Ami a két hajadon lassú, vontatott szuszogásába.
-Hogyan is tudhatnék? Pedig rettenetesen fáradt vagyok, csak... Nem tudom kiverni a fejemből. Nem megy. Otthagytuk, Amanda! Otthagytuk, olyan, mintha mi öltük volna meg! Bűnrészesek vagyunk, Ami!
-Nem a mi hibánk, Rose. Nem a mi hibánk - mondogatta. - Mit csináltunk volna? A Szajnába kötött volna ki? Vagy a temetőben? És ha kiásták volna? Mehetnénk a börtönbe, és ahhoz most nekem semmi kedvem!
-Nem vagyunk jobbak, mint René - ráztam fejemet. - Az apád volt! Az apátok volt!
-Apa? - dörzsölte meg a szemét Mia. - Kinek az apja? Biztosan nem az enyém - kimerülten, félszegen elmosolyodott rózsaszín, epres pizsamájában.
Amikor együtt voltunk vásárolni, akkor vettük a ruhadarabokat, megígértük, ha együtt alszunk, mindig azokat viseljük. Mia-nak hosszúujjú, a már említett gyümölccsel teli volt, Marguerite-nek citromsárga, répákkal és nyúlfejekkel tarkított, Amanda-nak lila, kis fekete koronákkal, nekem pedig fehér, apró szívmintákkal díszített.
-Aludj vissza, Mia - fordultam felé csitítva.
-Ti miért nem pihentek? - ült fel.
-Mi csak...
-Fontosabb dolgok is vannak, mint az alvás - vont vállat barátnőm.
-Elmondjátok, miért mentetek el? Valaki más is benne van, azért nem meséltek róla? Théodore?
-Théo? - ébredt fel Marguerite is.
Amira lestem, aki könyökével térdén támaszkodott, kezében fejét tartva.
-Biztos szeretnétek tudni? Mert... Még mi sem tudunk aludni tőle - nevettem halkan.
-Horror esti mese? - fordította oldalra a fejét Mia.
-Valami olyasmi - sóhajtott Ami és elkezdte elbeszélni a történteket.
A két lány figyelmesen hallgatta a történteket. A közepénél közelebb jöttek, helyet foglaltak mellettünk a matracon. Amanda befejezte a hosszú történetet. Mia nézett maga elé, majd gondolt egyet, és mindkettőnket szorosan átölelt. Szólt Marguerite-nek is, hogy jöjjön, így már négyen voltunk.
-Oké, oké, de most már megfulladok - barátnőm törte meg a némaságot, mire eltávolodtunk egymástól.
-Akkor ma nem alszunk? - kérdezte halkan Marguerite.
-Neked muszáj lenne, holnap suli, nem?
-Annyira nem vészes - vont vállat. - Mások buliból esnek be. Holnap délután is jövök, jó? Vagyis... Ma délután - korigálta szavait.
-El sem hiszem, hogy a volt barátom ilyenekre képes. Egy gyilkossal voltam együtt! - realizálta Mia.
-Akkor még nem volt gyilkos - említettem.
Vagy ki tudja? Azért reménykedjünk a legjobbakban.
-Engem meg megcsókolt! Fúj! Visszaszívom, hogy ő a type-om! Találok mást, például...öm...
-Kevin? - kérdeztem.
-Nem! - szörnyülködött. - Egyébként se kell senki, jól megvagyok egyedül is. De, ha Mr. Hunsfordnak van valami hot herceg haverja, azért nem mondok nemet.
-Théo ezeket mondta? - Marguerite a szokásosnál sápadtabb volt. - Szakított a barátnőjével?
-Kit érdekel? Théodore lecsúszott rólad - bizonygatta Mia. - Neked már nem kell...ugye? Nekem sem lesz soha többé a barátom!
-Nem, persze, hogy nem - lefelé pislogott.
Beszélgettünk, mi, négyen, az idő pedig csak telt és telt. Végül sorra dőltünk ki a fáradtságtól, elaludtunk, bármilyen helyzetben is voltunk.
Reggel már mind ébredeztünk, mikor Marguerite távozott. A többiek is sorra tűntek el, legvégül pedig egyedül maradtam lakásomban.
Mr. Hunsfordnak levele érkezett, Amanda hozta fel visszafordulva.
Egy fehér röviujjú garbót aggattam magamra dióbarna kockás, gombokkal telített szoknyával egyetemben.
Tizenöt fokot írtak mára, napsütéssel, felegekkel teli éggel és néhol esőzéssel. Amikor beléptem, hogy megnézzem az időjárást, az első hír, amelyet feldobott, a következő volt:
Hugo Dupont-t, a nagyszabású bűnszövetkezet egyik vezető státuszú emberét kétezer-tizenkilenc május huszonnyolcadikán reggel, a párizsi katakombák egyik termében, holtan találták.
Elszörnyedve léptem tovább a keresőcímkéhez.
A kabátomat, fekete lakkcipőmet felvéve hagytam ott házamat, az úriember levelét, tollat, papírost víve magammal.
A Café de Flore-ba igyekeztem, ott szerettem volna menedéket találni a tegnap éjjel történtek után.
A friss kávé és croassant mellett nyitottam fel a szokásosan megcímzett borítékot.