Szerelem Párizs utcáin

LXXIII.

Talán ez csak egy rossz álom. Igen, minden bizonnyal annak kell lennie, mert ez nem történhet meg.
Nem hagytam el a biztonságos zárkát egészen addig, amíg a megszokott, nyugodt, lágy férfihang meg nem kérdezte, hogyan érzem magamat. Ez már egészen estefelé történt, tea után, hat óra elmúltával.
Feleletem remegve hangzott el: újból hazudnom kellett.
Kellett? Nem, nem kellett. Nem kellett volna. Nem lett volna szabad. Szükségesnek éreztem ahhoz, hogy magamat védjem és talán a fiatalembert is megkíméljem a választástól.
-Bizalom fűzi hozzám, remélem; hogyha valami a szívét nyomná, elmondaná, igaz, Miss Moticelli?
Erre a fájdalmas szembesítésre sincsen felkészülve az ember minden pillanatban. Ekkor már megszólalni sem bírtam: úgy éreztem, egyenesen elárulom azt, akit szeretek.
Mi lesz, hogyha Mr. Hunsford rájön? És hogyha nem? René de Fontaine-nek mi a terve? Tényleg az úriember legjobb barátja lenne? Vagy csupán kihasználja, mint mindenki mást?
-Természetesen - nyögtem ki. - Ahogyan... Ahogyan ön is elmondaná, hogyha valami bántaná, igaz, Mr. Hunsford?
Az úron volt a sor, hogy visszafojtsa lélegzetét. Egy hang sem szűrődött ki az ajtó elől, majd egy távolságtartó "természetesen" után már senki sem ácsorgott a bejáratom előtt.
Így telt el az első napom a júniusból. És még mit tartogatott a többi!
A vasárnap szokásosan indult. Meggyőztem Mr. Hunsfordot, hogy kiváló egészségnek örvendek, a tegnapi nap eseményei után frissen nyílt virágként érzem magamat, az Úr házában való megjelenést pedig nem hagynám ki egy apró rosszullét miatt sem.
Egyre többet értettem a templomban elhangzottakból, amely nagy előrelépésnek számított; ezt a tudást csak meg kellett tartani, a szókincset bővíteni, a nyelvtani elemeket összerakni, és már nem bizonyultam olyan elveszettnek, mint első alkalommal.
Megszokottá vált, hogy lóháton vágtattunk át a kietlen mezőkön, ebben az esetben viszont visszafelé kisebb esőzés kapott el, Estrington hátsó kapuja felé pedig igencsak szednünk kellett a lábunkat, hogy csurom vizessé ne váljunk.
-Atyám - állította meg Mr. Hunsford Alessandro herceget. - René meghívott magához, hogyha nincsen kifogása ellene, távoznánk még a mai napon.
-René ellen nem is lehetne kifogásom - tréfálkozott. - Mikor indulnátok?
-Tizenkettő órakor. Lawson már tud róla.
-Szólok, hogy az ebédet hamarabb szolgálják fel.
Hogy tessék? Gróf René de Fontaine meghívott magához minket? Mr. Hunsfordot, rendben, de hogy engem is? Vagy csak engem akar ott látni? Bárcsak megmondhatnám, hogy nem akarok menni!
-Miss Moticelli, önnek is megfelel? - ábránított ki a herceg gondolataimból.
-A barátja Franciaországban él? - tértem ki a válasz elől.
-Így igaz, Lyon mellett, a déli részen.

Az utazás miatt egy egyszerű, barna, kockás ruhát aggattam magamra. Amióta Mr. Hunsford megemlítette, hogy René vár minket, a gyomorgörcs fojtogatott, alig bírtam csillapítani félelmemet. Tartottam Renétől, mert nem értettem, mit akarhat, miért teszi azt, amit, mi lehet majd ennek a vége, ha egyszer ugyan valaha vége lesz.
Az ebéd elfogyasztása után a Lawson által vezetett járművel jutottunk el a Manchester repülőtérre, melynek - mint megtudtam - közvetlen járatai csupán hetente kétszer indulnak Lyonba. Az ide vezető út kettő, az itt eltöltött idő egy és fél, a repülőút további egy és fél órába telt, így értünk be a Lyon-Saint-Exupéry-re hat óra tájban.
Mr. Hunsford pontosan tudta, milyen autót kell várni, az hova visz, mi fog történni, hogyan néz ki a hely, ahová készülünk, mi lesz ott, meddig maradunk... Én magam az ellentéte voltam. Az ismeretlenek hatalmas tengerében úszkáltam, éreztem, ahogy egyre jobban elnyelnek a habok, ahogyan egyre mélyebbre süllyedek.
Nem fekete autó érkezett, pedig az ember arra számított volna. Amióta csak láttam René de Fontaine-t, vagy bármelyik de Fontaine-t, mindig, mindenhol sötét színekben jelentek meg, mintha ezzel is szerették volna sugallni szándékukat, belső lelkületüket.
Szürke, régi típusú jaguár gördült be mellénk, melynek vezetője azonnal ki is pattant belőle. A sofőr megnyúlt arcú, kísérteties embernek tűnt, nem a szigorúság, vagy a komolyság keltette ezt az érzést, inkább a fanyar ábrázat és a nem túl gyors, tagolt beszéd.
-Üdvözlöm, Gueguen - emelte meg kalapját.
-Kegyelmes úr, kisasszony - hajolt meg. - A nagyméltóságú úr már várja önöket - tárta ki az ajtót.
A sofőr neve illeszkedett megjelenéséhez, ugyanis egyik szemfoga helyett aranykő díszelgett fogsorában.
Az angliai időjáráshoz képest Lyon környékén kánikula dúlt. Mint Gueguen említette, egész nap folyamán harminc fok alá alig ment a hőmérséklet, most, estére kezdett hűlni csak a levegő.
Az egy óra alatt Lyon külterületén haladtunk végig - így a városból nem láthattunk túl sokat -, keskeny utakon haladtunk, termőföldet, zöld növényzet pillanthattunk meg kitekintve az ablakon; messzebb hegyek fordultak elő.
Este van. Késő van. René de Fontainehez megyünk. Franciaországban vagyunk. A mai nap folyamán már nem fogunk visszatérni Angliába, ha jól sejtem...
Egy szén színű vasrácsos, magas kapu jelezte a de Fontaine kastély kezdetét. Mellette kőből álltak a pillérek, melyek szintén nem voltak alacsonynak mondhatók.
Egyre beljebb merészkedtünk az oroszlán barlangjába. Az elülső kert nem volt díszesnek mondható. Egyszerű pázsit terítette be két oldalt, középen pedig kőút borult, ezt fogták közre kisebb fácskák, körülöttük sövényből nyírt kör alakkal.
A kastély. Kívülről világosnak tűnt, egyedül csúcsos tornyai vették fel az ég színét. Kis, lőrés szerű ablakok, magasba nyúló boltozat, vékony falak... Mind-mind egy stílusra utaltak: a gótikára. Több kisebb toronyból állt, kettő azonban kimagaslott a többi közül, az egyik jobb, a másik bal oldalt.
A hegyes lépcsők, mintha élezve lettek volna, úgy meredtek kifelé, amint fellépkedtünk rajtuk.
Nem is volt annyira félelmetes, mint ahogyan azt elképzeltem. Elvégre René is ember, nem pedig valamiféle mesebeli szörnyeteg vagy gonosztevő, a kastély pedig egyáltalán nem hátborzongató. Talán nem is lesz olyan rossz, elvégre Mr. Hunsford is itt van velem.
A komornyik nyitotta ki a bejáratot számunkra; belépve egy hatalmas hallban találhattuk magunkat - oldalt oszlopokkal, kisebb ajtókkal, magas mennyezettel, középen lépcsővel -, ahol már a házigazda fogadott.
-Kedves Friedrich, drága Rose, örülök, hogy sikerült megérkezniük! - angyali mosolyát félvéve fogott kezet az úrral, csókolt kezet nekem. - Zökkenőmentesen történt az utazás? Biztosan ki lehetnek merülve, pedig szívesen körbevezettem volna kegyedet - vetette rám éjfeketes szemét.
-Minden a legnagyobb rendben történt - biztosította a mellettem veszteglő fiatalember.
-A kastélylátogatáshoz sohasem vagyok fáradt - közöltem keményen a férfi szemébe nézve.
Engem nem fog elijeszteni ilyen könnyedén René de Fontaine!
-Pompás! - csapta össze kezét.
Véleményem szerint, senki sem fog meglepődni, hogyha azt mondom, René tetőtől talpig feketében volt. Olaj, virágmintás mellényt viselt, hozzá frissen vasalt szövetnadrágot és hosszúkás kabátot vett fel.
Jobbra vezetett minket a gróf a palotájában, miközben családjáról beszélt, hogy mikor kapták meg a címet, hogyan ismerkedtek össze a Hunsfordokkal - ez a száz éves háború alatt történt ugyebár -, hogy hányszor kellett egymás ellen harcolniuk, mégis hányszor húzták ki egymást a bajból. Tulajdonképpen Rhône-Alpes hatalmas terület volt, egy régió, amely több kisebb megyéből állt, ezeket viszont csak a francia forradalomkor hozták létre.
Ami a legtöbb helyen megjelent, az a jaguár volt. Nem véletlenül. A gróf megmutatta a címerüket, melyben a címerpajzsban jobb alul egy aranykeresztet tartó kéz, fölötte szintén aranyló anjou liliomok jelentek meg kék háttérrel, mellette vörös virág, alatta jaguár. Ezek felett állt a középkori sisak fején egy koronával, a grófi koronával, amelyet körbe égkövek díszítettek, tetején fehér gömbök maradtak meg. Oldalt két fekete állat tartotta a címert karddal a kezükben, közöttük dekoráló mintaként piros-szürke, kék-barna sávok jelentek meg. Legalul az alábbi felirat volt olvasható: Non vosmetipsos defendentes carissimi, sed date locum iræ. Scriptum est enim : Mihi vindicta : ego retribuam, dicit Dominus.
René, mielőtt végigvezetett volna otthonán, vacsorával kínált. Hatalmas csillár, vérvörös falak, monumentális portrék, hosszú asztal, égő gyertyák, kristálypoharak, rengeteg evőeszköz: így nézett ki az étkező.
Figyelmes volt és nyájas. Kezdtem elhinni, hogy tényleg, valóban jóságos, egészen addig, amíg eszembe nem jutott mindaz, amit tett. Hugo Dupont halála, Mia szívének összetörése, Amanda megcsókolása, viszály szítása, a zsarolásom...
Az étkező mellett dolgozó szoba terült el, ebbe csak a folyosóról térhettünk be, ám ide nem nyertünk bejutást. Oldalra fordulva következett egy újabb végtelennek tűnő folyosó, amely a szalonba vezetett, innen könnyedén át lehetett jutni a kertre néző kinti helyiségre, mely nem volt teljesen erkélynek mondható, hiszen nem emelkedett föl a talajról. A jobb oldalon ezen kívül a szolgálók lépcsőjét láthattam, bal oldalán pedig egyéb cselédszobák, helyiségek, melyeket az inasok használtak.
A hallból nyíló fa borítású, faragott mintás grádicson keresztül jutottunk fel az első emeletre, ahol oldalra lesve hatalmas tartópillérek tárulhattak szemünk elé, közöttük korláttal, festményekkel, szobrokkal, díszítő motívumokkal, felül félkör alakú üvegablakokkal. Jobbra fordulva egyenesen a társalgó nyílt. A pillérek között folyosó húzódott, ebből balra nyílt a lélegzetelállító bálterem, vele szemben a zene szobával és a könyvtárral. A másik oldalon hálók területek el, ennek bemutatásával René nem húzta az időt, ahogy a legfelső szintjével sem.
Összevetve mi jellemezte a de Fontaine kastélyt? Vörös kárpit, hatalmas csillárok, portrék minden mennyiségben, különleges dísztárgyak - órák, gyertyatartók, különböző alakú, formájú tükrök -, kacskaringós lépcsők.
Éppenséggel René de Fontaine az utolsó termet mutatta be, valamiről heves eszmecserébe kavarodtak Mr. Hunsforddal, talán valamelyik felmenőjükről vitatkoztak ekkor, a második emeleti könyvtárszobában, amikor észrevettem, hogy a gyűrű nincs az ujjamon. Megrettenve fordultam meg, néztem szét magam körül, de semmilyen csillogó tárgyat nem vett észre szemem. Ledermedve gondoltam végig, mikor láttam utoljára a számomra oly fontos tárgyat.
-A bálteremben még megvolt, ez biztos - merengtem, gondoltam újra cselekedeteimet. - Ez esetben, a folyosón kell lennie.
A férfiak úgy belefeledkeztek a beszélgetésbe, hogy nem szerettem volna megzavarni őket, úgy gondoltam, amíg két másodpercre eltűnök, észre sem veszik távollétemet. Kisiettem az említett helyre, ahol tüzetesen átvizsgáltam a padló minden zegzugát. Végül egy kis lyukba találtam meg a dédelgetett ékszert; fellélegezve emeltem fel, támaszkodtam meg a falban, ám az benyomódott, ennek következtében pedig beestem valamiféle sötét helyiségbe, ahol fáklyák világítottak.
Mintha egy misztikus, kincskeresős - vagy ki tudja milyen - könyvben lettem volna. Megnyomtam valamit véletlenül, aztán máris átkerültem a fal másik oldalára? Ez nevetséges! Nyomkodtam mindent összevissza, de nem tudtam újra kinyitni az ajtót, amin bejöttem, így egyetlen választásom maradt: lefelé.
Felfelé is mehettem volna, azonban annak nem láttam túl sok értelmét. A végén még úgy járok, mint Aranyhaj a torony tetejében...
A sötét, nyirkos helyen kőlépcsőkön baktattam felé. A fáklyák szerencsére mindent láthatóvá tettek.
Fényt láttam az alagút végén: kijárat, remény jelent meg szemeim előtt. Van kiút!
Egyenesen arrafelé mentem, amerről a világosság jött, bár ebben is csalódnom kellett. Nem a földszinten voltam. Ugyanolyan nedvesség, hidegség jellemezte ezt a teret, mint a lépcsőket. Mintha valami pince féleség lett volna szobákkal. Balra fordultam, egyenesen be oda, ahonnan a fény jött. Egy asztal állt középen, mögötte polcok különböző üvegcsékkel. Kísérleti lombikok, akár csak egy kémia szertárban. A fényáradatot a rengeteg gyertya árasztotta magából, melyek szinte mindenhol végig voltak rakva. Innen kievickélve egyenesen mentem, ahol egy sötét, nehéz vasajtó záródott. Kíváncsian tártam ki, léptem beljebb. Összezavarodva vesztegeltem egyhelyben. Egy sötét börtöncella volt, ágy nélkül, vastag, lemeszelt fallal, egy kis, rácsos ablakkal, alul az ajtón nyílással.
-Mit keresel itt?! - a felemelt hangra azonnal megfordultam.
René de Fontaine szeme izzott, villámokat szórt, szinte fújtatott, mint a dühös bika.
-Én... Én csak... - dadogtam.
-Még, hogy Rose Moticelli eltűnt! Ide nem jöhetsz le, érted?! Nem jöhetsz le! - kiáltotta.
-Sajnálom, én csak megnyomtam valamiféle gombot és nem tudtam, hogyan juthatok vissza és...
-Hallgass! - üvöltötte, mintha nem is nekem mondta volna, hanem a gondolatainak, mert bár rám nézett, minden második pillantása a helyiségre szegeződött.
A karomnál fogva rángatott ki onnan.
A lépcsőkön jártunk, azonban továbbra sem engedett el.
-René... Miért van egy börtön...? - nem engedte, hogy befejezzem a mondatomat.
-Hát nem megmondtam, hogy hallgass?! - teljesen ki volt kelve magából, nem csillapodott le.
Mielőtt kivezetett volna ott, ahol bejöttem, nagy lélegzetet vett, majd egyenesen a könyvtárszobába hatolt be.
-Nézd, Friedrich, megkerült az elveszett bárányka - varázsolt szédületes mosolyt arcára.
-Áh, Miss Moticelli, hol kóborolt? - kérdezte szórakozottan felpillantva a kezében tartott aranykötésű könyvből.
-A gyűrűmet kerestem. Elvesztettem, önök pedig el voltak foglalva a társalgással, így nem szóltam közbe.
-Megtalálta?
-Megtaláltam - bólintottam.
A mai napból úgy gondoltam, elég volt ennyi, közöltem a férfiakkal, hogy inkább nyugovóra térek.
-Jobb is, hiszen holnap biztosan hajnalig maradunk fent.
-Ugyan miért? - ráncolta össze homlokát Mr. Hunsford.
-Nem említettem volna? - törte a fejét René. - Álarcosbált rendeztem - közölte.
-Igazán? Ez esetben visszavonulnék, mivel azonnali hatállyal levelet kell írnom atyámnak, hogy Lawsonnal holnap küldesse el a ruhákat.
-Az álarcokat se felejtse el! - hívta fel a figyelmét a gróf.
-Természetesen, az álarcokkal együtt. Konstantinos el tudott szabadulni a kiképzésről?
-Sajnos, igen - forgatta szemét.
Mr. Hunsfordnak, úgy tűnt, már van is saját szobája a kastélyban, míg nekem René mutatta meg a hálómat.
Jó éjszakát kívántam az úriembernek és a szobalány segítségével már az ágyban is tudhattam magamat, amely kényelmét tekintve talán vetekedhetett az estringtonival, viszont a szoba berendezései inkább a sötétet vonzották, mint a fényt.
Miután elküldtem a szobalányt, az éjjeliszekrényen lévő lámpát akartam felgyújtani, - hogy olvasni tudjak - meghúzva annak zsinórját, de muszáj volt kikászálódnom az ágyból, mivel az nem kapcsolódott fel. Nézegettem a lámpát, vizsgáltam, mi lehet vele a baj, viszont semmit sem tudtam kezdeni velem. Gondoltam, majd szólok a ház urának az esetről, már majdnem visszafeküdtem, amikor a lámpa mellől fény jött. Egyszerre rengeteg szűrődött be. Csak most vettem észre, hogy egy teljesen nyitott ajtó áll az éjjeliszekrény mellett. Szóval ez a de Fontaine kastélyt telis-tele van ehhez hasonló titkos ajtókkal és mindig én találom meg a nyitjukat?
Benéztem rajta. Rögtön szemem elé kaptam kezemet, amint csak megpillantottam a másik szoba lakóját, aki nem más volt mint René de Fontaine. Ez magában még nem is lett volna akkora probléma, csakhogy éppenséggel átöltözött, nekem pedig így a félmeztelen hátára tévedt tekintetem. Annyit láttam belőle, hogy több tetoválás jelent meg rajta, ahogy karján is. Valahogy vissza akartam csinálni ezt az egész ajtó-lámpa-René de Fontaine problémát, mégis ennek igyekezete következtében sikeresen majdnem elestem a sötétben. Biztos voltam benne, hogy a férfi ezt hallotta.
-Rose, Rose, hát minden titokzatos ajtót megtalálsz? - dőlt neki az elválasztó félfának az említett egyén.
Összerezzenve fordultam felé, akkor láttam, hogy továbbra sem kapott magára semmit sem.
-René! - szememet azonnal más irányba szegeztem, biztonság kedvéért a kezemet is érzékszervem elé helyeztem. - Legalább egy inget vegyél fel, kérlek!
-Hogyha nem lettél volna olyan kíváncsi, nem kiabáltam volna veled.
Ez egy René de Fontaine felé bocsánatkérés volt?
-Hogyha nem hálóztál volna be, nem féltem volna tőled.
-Honnan tudod, hogy nem az a célom, hogy elrettentselek?
-Elrettents? Mitől, René? Egyáltalán miért...? Tudod mit, nem. Nem kérdezek semmit, mert nem fogom megtudni rá a választ. Egy gyilkos vagy, egy báránybörbe bújt farkas! Csak rosszat tudsz tenni, nincs benned semmi jóindulat!
Pár percig figyelt, mint macska az egeret.
-Ez tehát a véleményed rólam, Rose Moticelli - ízlelgette keserűen, mint a feketekávét. - Bele sem gondolsz, hogy lehet okom rá, amiért mindezt teszem.
-Okod? René, hogy lehetne okod arra, hogy embereket ölsz, hogy szerepeket játszol, hogy egyfolytában másnak adod ki magadat?!
-Te ezt nem értheted!
-Mindig ennyivel megoldod, így könnyű! Nem érthetem, miért te talán érted saját magadat?
-Igen, képzeld, mindennek megvan a maga logikai felépítése...
-Logikai felépítése? Hallod egyáltalán, miket beszélsz? Tudod mit? Jobb lesz, ha mind a ketten lefekszünk. Csináld vissza az ajtót, légyszíves.
-Az nem igaz, hogy nincsen bennem jóindulat - szólt utánam, ám én már rá sem hederítettem.