Szerelem Párizs utcáin

LXXXIII.

A hangulatom mit sem változott az elkövetkező nap. Ugyanazt a békességet éreztem, ugyanazt a megnyugvást. Teljes mértékben átadtam magamat, így már nem izgultam semmi miatt sem, önfeledten boldog lehettem. Már nem látszódott rajtam sem a fáradság, sem a lankadás. Amint megígértem, a péntek reggelt Thaddée tiszteletessel töltöttem; a rövid áhítatot követően a templom csöndjét szavaink gátolták. Mint említettem, mindent elmondtam neki. Mindent, kivéve egyetlen mozzanatot: az utolsó mondatomat Mr. Hunsford felé. Azt egyszerűen képtelen voltam megvallani a lelkipásztornak, és bármennyire is jámbornak, szívélyesnek tűnt, elhallgattam előle ezen részletet. Azon kaptam magamat, hogy úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy késében voltam a munkából; beérve ezt Amanda és Kevin is furcsállta, láttam, amint összenéztek, vizsgáltak engem, főleg örömteli hangulatom miatt értetlenkedtek, ám nem kérdeztek semmit sem: abban hittek, majd felvilágosítom őket, azonban ezt egyelőre nem terveztem. Nem mintha nem bíztam volna bennük, egyszerűen csak nem éreztem szükségét. A szerkesztőségben Mia fogadott, akit még aznap este hihetetlen öröm ért: éppenséggel az ő lakásán voltunk, mikor csengettek; ajtónyitás után a lány sikított, erre pedig mindnyájan felpattantunk, hogy megnézzük nem esett-e baja, viszont ennek éppenséggel az ellenkezője történt. A bejárat előtt ugyanis Marco ácsorgott, akin már Mia függeszkedett. Amanda még aznap meghívta őt is a barlangászatra.
A barlangászat. Úgy beszéltük meg, hogy nyolckor indulunk, viszont én közbe szóltam, hogy a késésem lehetséges.
Reggel már a barlangászatra készülve öltöztem fel: egy vastagabb kötött pulóvert vettem magamra, alá kis mellényt, kivasalt szövetnadrágot és egyetlen sportcipőmet: a hosszú szárú Converse-t. Az ing kivételével minden darab barna volt, egyik világosabb, másik sötétebb. Antoine figyelmeztetett a vastag ruházkodásra, ugyanis a barlangokban sokkal hűvösebb a levegő, mint kint, a napsütéses levegőn. Egy ugyanolyan színű hátizsákba bepakoltam az általam fontosnak vélt tárgyakat: ivóvízet, szendvicset, elsősegély csomagot (a biztonság kedvéért), egy fejlámpát, egy zseblámpát és belehelyeztem egy könyvet is.
Kabátot egyáltalán nem éreztem szükségesnek, hiszen így is rétegesen öltözködtem. Fél óra alatt jutottam el a Temple des Batignolles-ig, ahol sajnálatos módon pusztán egy-két szót sikerült váltanom Thaddée tiszteletessel. Többek között kérdezett az öltözékem felől is, amelyet készségesen megmagyaráztam: szabadkoztam, hogy ez nem a legmegfelelőbb öltözet a templomba, hogyha az eddigi viseleteimet nézzük, őt mégsem zavarta ez, azt mondta, a lényeg, hogy úgy döntöttem, eljövök az utazás ellenére is.
Az elveszett juhról esett szó, arról, hogy a Megváltónk hogyan képes utánamenni a legelkóboroltabb jószágnak is, ehhez pedig kapcsolódott a tékozló fiú és az elveszett drahma története is. Annyira csodálatos belegondolni, hogy Jézus a legvégsőkig utánunk megy és visszahoz, ha hagyjuk Neki. Ha viszont nem engedjük, akkor ő nem fogja ránk erőltetni magát, nem fog benyitni szívünk ajtaján. A saját döntésünk, hogy melyiket választjuk.

Háromnegyed nyolckor, amint vége lett a reggeli áhítatnak, rögtön felszálltam az első villamosra, ami barátnőm lakása elé vitt. Így is késtem, hiszen majdnem negyed kilenc volt, mire odaértem.
-Úgy sajnálom - rohantam feléjük, majdnem nekimenve barátnőmnek.
-Semmi baj, a barlangot bármikor felfedezhetjük - szólalt meg Antoine, aki éppenséggel Kevin kocsijának támaszkodott túraingjében, barna zsebes nadrágjában, barlangászáshoz kiváló kalapjában - amely az állához volt erősítve -, miközben bal kezével világossárga nyakába kötött kendőjét birizgálta. - Elég sokan vagyunk - állapította meg.
-Helló, Rose - köszönt Kevin, aki Amanda édesapja előtt ácsorgott. - Na, de Antoine, had vezessem a saját kocsimat - fordult vissza, így hátulról észrevehetővé vált teljes mértékben zöld öltözete: a vékony, zsebes, bundás dzseki, az alatta lévő pulóver, a szövetnadrág és a bakancs.
-Lassan be kéne szállni - hívta fel figyelmüket a járda közepén veszteglő Amanda, aki apjához hasonló zsebes nadrágot viselt hosszú ujjú, fekete felsővel, derekán övvel, lábán bakanccsal, kezén bőr anyagú kesztyűvel, melyből ujjai kilátszottak. Haja fel volt fogva, tekintete apjára irányult. Mellette anyja állt: Felicité kitűnt közlünk, elegánsan jelent meg, ugyanis fehér inget választott szintén liliom, finom anyagú nadrággal, felette szövetkabáttal, stílusos övvel, szőke haját kontyba kötötte, napszemüvegét nem vette le.
-Itt van Rose is?! - hallottam, Mia kiabálását.
Ők barátnőmék mögött pihentek, a másik autó közelében. A lány kézen fogva húzta maga után Marcot, úgy verekedte át magát az összegyűlt tömegen.
-Sziasztok - üdvözöltem a belém rohanó fiatalt és a másikat, aki megtorpant közvetlenül előttem.
-Ugye, milyen jó ruhát választottam? - hívta fel a figyelmemet Mia a vastag, gombákkal teli kötött pulóverére, az alatta lévő pólóra és a farmernadrágra. - És Marco is! - a mocsár szín pulóveres, zöld nadrágosra mutatott.
-Én biztos, hogy nem fogok tovább itt állni! - Felicité mérgelődött.
-Itt van Rose? - hallatszott Marie angyali hangja.
-Oké, ideje indulni - csapta össze tenyerét Antoine. - Aki még nem köszönt Rose-nak, majd megteszi, ha odaértünk. Théodore, a GPS-t a Route de Saulges-re állítsátok be - szólt fennhangon a férfinak, aki a hétszemélyes automobil mellől egy tapottat sem mozdult.
-Marg, végre vezethetek! - szinte megölelte az autót.
-Akkor, mi lesz? - fordult Ami a barátja és apja irányába, miközben a másik járműbe beszállt mind a hét fő.
-Mi a baj? - kérdeztem hol Antoine-t, hol Kevint vizslatva.
-Ezek a nyomorultak képtelenek eldönteni, hogy ki irányítsa a járművet - felelte ingerülten Felicité.
-Minek kellett hozni - fűzte hozzá halkan Antoine.
-Három órás az út, igaz? Akkor majd a felénél cserélhettek - ajánlottam.
-Megjött Rose Moticelli, vagyis megérkezett az ész - jelentette ki Ami. - Apa, anya, szálljatok be előre, mi meg megyünk hátra és majd cserélünk - már nyitotta is ki az ajtót, mire Kevin arrébb állt, hogy le ne üsse vele, majd bepattant. Az én csomagomat Antoine hátra tette a többi közé.
-Nem lehetne az, hogy... - kezdett bele Felicité, viszont Amanda egy határozott "nem"-el elhallgattatta.
Így ültünk hárman hátul, Kevin és én szélen, Amanda középen, Antoine a sofőr helyén, Felicité mellette.
Théodore kifordulva vágott elénk a bronz színű Toyotával.
-Honnan sikerült autót találni?
-Egyik barátomtól kölcsön kértem - válaszolt Antoine, miközben megfordulva követte őket.
-Mintha olyan sok barátod lenne - fűzte hozzá Felicité.
-Honnan tudod? Lehet, hogy egész rajongói táborom van! - vágott vissza Antoine.
-Neked! Hah! - forgatta szemét gúnyos vigyorral. - Előbb esik piros hó!
-A lányom rajong értem - büszke mosollyal mondta ki.
-Amandine, mondd csak, tetszett a bicskakészlet, amit tegnap adtam? - hízelgően címezte szavait Aminak.
-Persze, egy bicskakészlet, hogy ne tetszett volna? - tette fel a költői kérdést. - Egyébként is, minden ajándék tetszik - vont vállat.
-A szándék a fontos - jegyeztem meg.
-Ugye jó volt a múltkori hőlégballon túra, Amandine? - kérdezte apja is.
-Nyilván, jó volt - sóhajtott barátnőm. - Látom ám, mit műveltek!
-Mégis mit? - tették fel egyszerre a kérdést.
-A minap segített Kevinnel kertészkedni - szólalt meg Antoine.
-Kevin? Kevin tegnapelőtt segített átrendezni a lakásomat - bizonygatta Felicité.
-Igen? - fordult barátja felé Amanda.
-Nem mondhattam nemet. Főleg nem anyádnak - suttogta.
-Kedves Kevin, persze, hogy nemet mondhattál volna, csak nem volt rá szükség! Valld be, hogy imádsz velem lenni!
-Kevin, mi igazán jóban vagyunk, a múltkori pecázást se felejtsük el!
-Én nem leszek része ennek a vitának! - zárta ki magát.
-Rose, én vittelek és hoztalak is ki az árvaházból - közölte Antoine.
-Rose, drágám, nincs kedved egy kis közös sütéshez?
Nevetve csóváltam a fejemet, majd kibámulva az ablakon csodáltam Párizs rohanó épületeit.
-Rose... Te szerelmes vagy? - olyan hirtelen jött Kevintől a kérdés, hogy magasra szökött szemöldököm.
-Tessék? - értetlenkedve néztem felé.
-Nem így gondoltam, amikor azt mondtam, csak lassan és szolidan! - csattant fel Amanda.
-Szerelmes? - emeltem ki a szót.
-Ha megfogadod a tanácsomat, nem a legjobb egy másik férfival elfeledni az előzőt - ajánlotta Felicité.
-Ezt mégis miből gondoljátok? - ámultam.
-Csütörtök óta fura vagy - kezdett bele Ami.
-Késel, rejtélyes helyeken járkálsz, nem mondod el, hova mész!
-Persze, ha nem akarod megosztani, nem kell! - szabadkozott Ami.
-És boldogabbnak tűnsz - tette hozzá Antoine.
-Ó, nem, nincsen egyetlen férfi sem az életemben - nevettem a félreértésen. - Más van helyette.
-Micsoda? - fürkeszett Kevin.
-Igazából... Nem hiszem, hogy tudni szeretnétek.
-Hogy tessék? - képedt le a mellettem ülő. - Rose Moticelli, a legjobb barátnőm vagy, hogy is ne akarnám tudni, mi tesz boldoggá?! - háborodott fel. - Ha ennyire nem bízol bennem, valamit nagyon rosszul csinálok.
-Nem, dehogyis, Ami! Tudod, hogy megosztok mindent, csak éppen... Kevin, te tuti kiakadnál - mosolyodtam el félszegen.
-Kezdek félni, de tényleg - csóválta fejét Amanda.
-Miért? Ugye nem René?
-René? - kérdeztem szinte alig hallgatóan kiejtve a nevet. - Nem... Nem, persze, hogy nem! Tudom, hogy te ateista vagy és...
-Áh! - értette meg. - Jó, oké, vágom. Attól még mondhatod - vont vállat.
-Mondhatja, de te közbe fogsz szólni, és kikéred majd megadnak, hogy ez az egész hazugság, semmivel sem bizonyítható és nem ésszerű! Rose, én már mondtam, hogy ha erről akarsz beszélni, bármikor megkereshetsz! Ne hagyd, hogy rossz barátnak érezzem magam!
-Bocsánat - mosolyodtam el. - Hiszen te is tudod, hogy jobb barát nálad nem is létezik, főleg nem számomra! - sikoltozás szakította félbe mondanivalómat.
-Ez meg mi? - kérdezte Antoine.
-Amandine csengőhangja! Ennyit se tudsz?! - förmedt rá Felicité. - Komolyan, azt mondja, mennyire szereti a lányát, és még ezt sem tudja...
Barátnőm azonnal fogadta a hívást, és már ki is hangosította.
-Sziasztook! Nálatok is jó a buli? - szólt bele Mia a telefonba, bár alig lehetett hallani, mivel a rádióból üvöltött a zene. - You are the dancing queen, young and sweet, only seventeen! - énekelte Mia, amihez Marco is csatlakozott.
-Annyira jó, annyira hihetetlen! - Théodore szerelmes hangja hallatszott, ám nem Marguerite, hanem inkább az autó felé.
-Mama, nagyon jó a zene! Táncolhatok?
-Nem hiszem, hogy sok hely van hozzá, Marie.
-Marie, majd kiszállunk és megtanítalak esőtáncot járni! - kiabálta hátra Mia.
-Mozgalmas út lesz - nevetett Chase.
-Az biztos. És ez még nem is a túra!
-Szerinted nem rossz ötlet, hogy jöttem? Mármint tök vak vagyok.
-A barlangba úgyis sötét lesz - magyarázta Antoine. - Bár a létrás rész necces... Megoldjuk!
-Théodore Dupont, vedd le de azonnal a mocskos kezedet Marguerite combjáról! - üvöltötte Mia.
-Nyugi, Mia, minden rendben - kacagott Marguerite.
-Rajtad tartom a szemem!
-Mingyárt az autópályán vagyunk! Huhú! Száguldozni fogok!
-Théd, mit akarsz, hogy megbírságoljanak?
-Ne már, Mandine, ne rontsd el a kedvem!
-Ugye ehetünk a kocsiba, Antoine?
-Csak ne morzsáljatok, mert Gillies megöl!
-Nyugodtan morzsáljatok!
-Rendicsek! Ugye Marco, most már a szülinapomig maradsz?
-Még szép! El nem moccanok mellőled, Mia - nevetett.
-Jupí! És hol van az ajándékom? A tesód lakásán? Ugye ott van? Majd megnézem!
-Elővigyázatos voltam, hogy ne találd meg. Neked is jönnöd kell Portugáliába júliusba! Megígérted!
-Persze, hogy megyek! Megtanítassz szörfözni, igaz? Muszáj megtanítanod!
-Egyértelmű! A forró homokban majd ukulelézek, jó?
-Én énekelek hozzá! Théodore, kapcsold be az Angeleyes-t!
-Parancsára, Mia Canon! Aztán hallgatunk valami jó kis reppet is. Vagy te mit szeretnél, Marg?
-Nekem teljesen mindegy, Mia-val már annyi Abbát hallgattam, hogy tudom az összeset kívülről - nevetett.
-Unalmasak vagyunk hozzájuk képest! - akadt ki Amanda. - Komolyan, én átszállok! Look into his angeleyes... Ahh, apa kapcsolj már nekünk is valamit!
-Mia, nem fog elfogyni a pénzed?
-Lehet! Most leteszem, oké? Majd még beszélünk!
-Indila Tourner dans le vide-e megy! - hívta fel figyelmünket Amanda.
-Ce n'est plus qu'un souvenir, une larme du passé - ismételtem a zenét.
-Kapcsoljam el? - kérdezte Antoine.
-Nem kell - ráztam fejemet.
A három órás út nem telt eseménytelenül. A felénél Kevin és Antoine cseréltek, így Amanda került előre, mellém pedig Felicité. Rossz döntés volt, hogy nem én foglaltam helyet középen, ugyanis a két ember vagy szavaikkal, vagy tekintetükkel ostorozták, szídták egymást.
-Komolyan ez az?! - undordva szállt ki a kocsiból Felicité. - A semmi közepén vagyunk!
Amerről jöttünk, végig füves terület tárult szemünk elé, ahol pedig megálltunk, néhány kopár fa, bokor lézengett, végül egy sorompó, ami szabályozta az autó be- és kimenetelét.
-Miért nem mentünk oda? Ja, tényleg, csóró vagy, egy parkolójegyre sincsen pénzed!
-Felicité én le foglak löki onnan - mutatott a távolba, magas sziklák felé.
-Gimme, gimme, gimme a man after midnight won't somebody help me chase the shadows away? - ugrott ki Mia énekelve, táncolva az autóból.
-Én is, én is!
-Marie, várj, kicsatollak! - a kislány zöld franciasapkája tűnt fel legelőször, melynek tetején két békaszem ült, ezt követően látszott hozzá illeszkedő kertésznadrágja és mintás pulóvere, gombás táskája, apró csizmája.
-Gyere, Marie! - Mia már kézen is fogta, úgy pörgette, Marco pedig csatlakozott hozzájuk, miközben újabb Abba szám következett. - Marguerite, gyere! - a citromsárga pulóveres, kék kertésznadrágos lány befont, szőke haját libegtetve szállt be a táncba.
-Őrület! Ezt nem hagyhatom ki! - Théodore húzta ki a kocsikulcsot, csapta be az ajtót, megláthattuk sportos öltözetét: a vászonfehér rövidnadrágot és a sötétzöld rövid ujjú pólót. Nos, ő nem tartott attól, hogy megfázik.
A zöld inges, farmeres nő segítette ki az ugyanolyan színű, pulóveres, barna farmers férfit.
-Köszönöm a segítséget. Nem gyakran járok kocsival - felelte zavartan.
-Bármikor - válaszolta mosolyogva Daniéle. - Marie estére tuti kidől - méregetette a középen álló, táncoló lányt.
-Csináljunk csoportképet! - jutott eszébe Amanda-nak.
-Igen, igen! - ujjongott Mia.
-Beállítom a telefont - kapta elő Antoine készülékét.
-Valószínűleg a legdrágább mobil itt az enyém, vagyis én csinálom - közölte Felicité.
-Hagyjátok, majd én - állította meg a veszekedést barátnőm. - Oda leteszem, addig álljatok be! - parancsolt ránk.
-Minél messzebb vagyok Antoine-tól, annál jobb lesz a kép - pusmogta Felicité.
-Apa, anya, egymás mellé! - fordult hátra vigyorogva Ami.
-Amandine, te ezt élvezed? Te ezt élvezed!
-Meglehet? Oké, akkor mehet?
Antoine és Théodore ácsorgott legszélen, Antoine mellett Felicité, mellette üres hely, kihagyva Amanda-nak, mellette, Kevin, aki közelében Marco vesztegelt, őt követte természetesen Mia, akit Marguerite, végül Théodore zárta a sort. Én guggoltam Amanda előtt, jobbra tekintve Chase-t láttam, mellette Marie ült, akihez közel Daniéle tett ugyanúgy, ahogy én.
-Indítom! - futott hátra barátnőm, mire a mobil több képet is készített.
-Majd küld át, Ami! - szólt rá Mia.
-Csinálok egy csoportot, ahol mindenki benne lesz, és beteszem.
-Itt vannak a cuccok - szedte ki Antoine a csomagtartóból a hátizsákokat.
-Tényleg, Théo, kiapkolod őket? - fordult Marguerite barátja felé.
-Aha, persze - már nyitotta is fel a csomagtartót.
-Oké, akinek megvan a csomagja, az jöjjön ide! - hívta fel a figyelmünket Antoine. - Lefoglaltam a barlangot, de csak negyven percet lehetünk bent, szóval ne kószáljatok el. Elméletileg a hátizsák tilos bevinni, de ha bármi miatt kellene, jobb ha nálunk van. Egyébként háromszáztizenkilenc méter hosszú, tizennégy méter magas. Mehetünk?
-Igen! - kiáltotta Mia, mi pedig sorra bólintottunk.
Amanda mellé szegődtem, aki Antoine és Felicité után indult Kevinnel együtt.
-Milyen a pszichológusi munkád? Nem is tudok róla sok mindent.
-Van pár nagyon nehéz eset, de összességében nem is rossz. Tökre beleéltem magamat! Be vagyok táblázva, annyian jönnek hozzám! Vagyis én megyek hozzájuk, de igen.
-Házhoz mész?
-Benne van az árban. Mondjuk, vannak fura alakok, az egyik hazafelé követett és kiderült, hogy csak kitalálta a mentális betegségét, hogy lásson.
-Erről én meg miért nem tudtam? - kerekedett ki Kevin szeme.
-Pontosan ezért nem! Szóval, jól megy. Chase-zel összebeszéltünk ennek a kapcsán, ő is feketébe csinálja! Oké, ez nem teljesen az, mi rossz van abba, ha segítünk embereken? Kicsit tilosban járunk, na és? Jó, mondjuk Chase nem kér érte pénzt. Én se sokat!
-Természetesen - nevettem. - Csütörtökön majdnem elájultam - mondtam mellékesen.
-Micsoda? - tátott szájjal vizsgált. - Hol? Mikor? Miért nem szóltál?
-A Café de Flour előtt - feleltem zavartan.
-Hogy kerültél oda? Miért nem hívtál?
-Akkor senkit sem akartam látni. Sajnálom, hogy úgy magamba zárkóztam. Egy férfi elkapott. Először... Azt hittem Mr. Hunsford volt az, azonban természetesen tévedtem. Elkísért az Eiffel-toronyig.
-És?
-És? Megadta a telefonszámát.
-Mit csináltál vele? - kérdezte Kevin.
-Összetéptem - válaszoltam komolyan. - Mr. Hunsfordtól pedig levelem jött.
-Rose Moticelli! Hogy lehetünk így legjobb barátok?! - csóválta fejét barátnőm.
-Őszintén sajnálom, csak akkor... Annyira szükségét éreztem az egyedüllétnek!
-Kidobtad? - szólt közbe barátom.
-A levelet? Nem, nem voltam rá képes. Bocsánatkérő, búcsúzó üzenet volt. És... Említett még valamit. Egy naplót, ami megtörné az átkot. Mr. Hunsford azt írta, azért hazudott, mert ő maga is elhitte a saját valótlanságát, úgy gondolta, megleli felmenője naplóját és semmissé teheti az átkot.
-Én is ezt mondanám - felelte hűvösen Amanda. - Jó, lehet, hogy igaz. Akkor meg hülye! Mármint, ahj, annyival könnyebb lett volna, ha elmondja és akkor legalább tudtál volna a dolgokról! Lehet, hogy együtt megtaláltátok volna!
-Ez igaz. Az édesapja is írt egy levelet. Alessandro herceg reménykedik visszatértemben.
-Én nem mennék vissza a helyedben - mondta Kevin. - Hazudtak, lássák meg a tettük következményét!
-Oké, ez igaz, de a önmagad érdekeit is nézned kell.
-Nem is gondolkodtam még azon, hogy visszatérnék-e valaha. Olyan meggyőződéssel hagytam el Estringtont, hogy soha többé nem látom, hogy... Nem is tudom.
-Bármi lesz is, bárhogyan is döntessz, mi támogatunk - bíztatott Amanda.
-Mindjárt a bejáratnál vagyunk. Egyébként La Grotte Margot a hely neve.
Szépen sorjában befurakodtunk a szűk bejáraton és már a sziklák között is találtuk magunkat.
-Hűha - tekintettem körbe.
-Játszunk valamit! Játszani akarok! - amint mindenki bejutott, Mia máris újabb ötlettel állt elő.
-Tudjátok, van az a csapatépítős dolog - magyarázta Daniéle. - Annó a szintársulattal játszottuk. Három állítast kell mondani magadról és egy közülük hamis kell legyen, a többieknek pedig ki kell találni, melyik hibádzik!
-Igen, igen, mama, játszuk ezt!
-Menjünk sorba. Kezded, Antoine? - kérdezte tőle Daniéle.
Valószínűleg megérkezésem előtt mindenki összeismerkedett.
-Szívesen! Lássuk csak... Összesen több mint száz barlangot jártam be. A munkám egyben a hobbim is. A legszebb éveimet Párizsban töltöttem.
-Nem is rossz, de túl könnyű - válaszolta Felicité. - Az elsőre szavazok.
Amanda, én, Kevin, Mia az elsőre tette a voksát, Théodore, Marguerite, Marco a másodikra, Marie, Daniéle és Chase pedig a harmadikra tippelt.
-Az első a helyes. Sajnos, csak kilencvenckilencet jártam be! Építészmérnökként dolgozom, otthon pedig szeretek terveket készíteni akár csak álombeli házakról. A legszebb éveimet pedig tényleg Párizsban töltöttem, mert... Oda jártam egyetemre, aztán pedig ott találtam meg a lányomat - vallotta be.
-Az egyetem miatt szeretted? - csodálkozott Felicité.
-Nem csak az egyetemet szerettem, hanem mást is - sóhajtva gondolt vissza azokra az időkre.
-Én jövök! Hmm... A lányomat szeretem a legjobban a földön. Imádtam Hugo-val lenni. Antoine-t jobban szerettem, mint Hugo-t valaha.
-Egyszerű! Egyértelműen a harmadik - szinte gúnyosan jegyezte meg Antoine. - Jobbat is kitalálhattál volna!
Mivel Amanda és én is a harmadikra szavaztunk, a többiek követték döntésünket, így mindnyájan a harmadikra voksoltunk.
-Úgy látszik, mindenki rosszul döntött - jegyezte meg Felicité.
-Tessék? - a fejlámpa fényénél látszott Antoine kikerekedett szeme.
-A második volt a rossz - mondta mellékesen. - Mehet a következő kör.
-De hát... - hebegte a mellette haladó férfi.
-Mit gondolsz, tényleg szerettem valaha Hugo-t? - vágta neki a kérdést.
-Ki az az Hugo, mama?
-Az apám, aki igazából nem az apám volt - világosította fel őket Amanda.
-És... Engem?
-Ne légy már ilyen érzelgős! Ki a következő? Mondja már!
-Anya, nem kell miattam ilyeneket hajtogatnod - sóhajtott Ami.
-Szóval mindenki azt hiszi, hogy hazudok? Rendben! - a nő hátrament a sor végére.
-Nem így gondoltam, anya!
-Hagyd, beszélek vele.
-Biztos?
-Persze.
-Köszönöm, Rose - megvártam, amíg a lassan bandukoló Chase-Daniéle-Marie csapat is elvonult - a férfit barátnője fogta karon, úgy vezette -, ekkor csatlakoztam Felicitéhez.
-Mit akarsz? - förmedt rám.
-Tudom, hogy tudod, hogy hibáztál, Felicité. Ezért viselkedsz így.
-Miből gondolod?
-Ismerem Amanda-t. Sosem fogod bevallani Antoine-nak, hogy rossz döntés volt elvenni tőle az egyetlen lányát.
-Miért is tenném meg?
-Felicité, látom, hogy szeretitek egymást. Antoine próbál közeledni, te pedig folyton ellököd magadtól. Már egyszer végigjátszotta ezt Ami és Kevin, tehát tudom, milyen.
-Közeledni? Közölte, hogy lelök a szikla tetejéről!
-Fogadd el a szeretetét és oszd meg vele a tiédet. Szeretet nélkül semmik vagyunk mi, emberek. Hiába próbálod felvenni a hideg álcát, hogy nem izgat, mi lesz Antoine-nal, én túllátok rajtad! Fogadjunk, el sem akarsz mellőle mozdulni! Félsz, hogyha közelebb engeded magadhoz az lesz, mint közös életetek elején. Nem éri meg kockáztatni? Így legalább van esélyed "nyerni". Ha nem kockáztatsz, nincsen. Persze, ha szeretnél tovább szenvedni, akkor a te döntésed, én nem szólhatok bele.
Befejezve monológomat csatlakoztam Chase-ékhez.
-Hogy vagytok? - tettem fel a szokásos kérdést.
-Nagyon furcsa ez a barlangosdi! Utoljára akkor voltam ilyen helyen, amikor láttam. Még jó, hogy van fogalmam arról, hogy hogyan néz ki. Daniéle körbeírta - magyarázta.
-Mama, színészkedj valamit!
-Commedia dell'arte? Marie, most Chase-nek kell segítenem, de majd színészkedem! Hihetetlen belegondolni, hogy míg a felmenőim szórakozásból nézték XIV. Lajos udvarában a komédiákat és tragédiákat, addig én meg itt játszom őket.
-A változtatás sose baj!
-Talán nem látom, hogy hogyan játszol, de én enélkül is tudom, hogy jobb színésznő nincsen nálad a földkerekségen.
-A mama elpirult! Látom én! - Marie fejlámpáját édesanyja arca felé tartotta, mire Chase mosolyogással válaszolt.
-Képzeld, Rose, tegnap bemutattam Chase-t a szüleimnek.
-Mit ne mondjak, rettenetesen izgultam! Majd levert a víz! Még jó, hogy nem láttam a tekintetüket!
-Annyira azért nem volt vészes! Nem tagadtak ki! Csodálkozom rajta, bár szerintem csak Marie miatt van.
-Pedig felőlem igazán kitalálhatnának engem, mama! Én nem szeretnék az ő markinőjük lenni, csakis a tiéd!
-Mit mondtad a szüleid?
-Üdvözölték Chase-t, formálisan bemutatkoztak neki, pár szót váltottak vele és körülbelül ennyi volt.
-Érzem, hogy nagyon utálnak!
-Áh, engem is, tehát nem számít. Chase szülei viszont nagyon aranyosak!
-Igen, én is nagyon szeretem Brice bácsit és Violette nénit!
-A testvéreim is imádják Daniéle-t és Marie-t. Nem is felőlem kérdeznek, hanem felőlük!
-Mr. Hunsforddal beszéltél mostanában, Daniéle?
-Nem, csak Konstantinos-szal. Ő panaszolta, hogy Friedrich senkit sem enged közel magához, szinte kizárta őket a kastélyból arra hivatkozva, hogy jobb szeretne egyedül lenni.
-Akkor hasonlóképpen kezeljük a helyzetet - biggyesztettem le ajkamat. - Hogyha beszélnél vele... Nem hiszem, hogy kérdezne felőlem, mégis... Mondd meg neki, hogy megkaptam a levelét és eszem ágában sem volt széttépni. Abban az esetben, ha újra találkoznánk, nem kötelező akár elfordulnia felőlem. Mindig úgy fogok gondolni rá, mint arra a férfira, akivel a legboldogabb hónapjaimat töltöttem. Végül azt üzenem neki, hogy... hogy én is örökre búcsúzom.
-Miért nem mondod el neki te magad? - vette elő telefonját bal kezével, mivel a másikba Chase kapaszkodott.
-Tessék? - mire észbe kaphattam volna, a nő már indította is a hívást. - Megőrültél, mit művel... - azonnal elhallgattam, amint láttam felvillanni a kis számokat, amikor megmutatták, mióta megy a hívás.
-Daniéle? - újra hallhattam a hangját, mely olyan gyógyírként hatott összetört szívemre, mint a kenőcs a beteg bőrére.
-Van itt valaki, aki szeretne pár dolgot elmondani. Kicsit nagy a hangzavar, ezért elnézését kérem, éppenséggel egy barlangban vagyunk.
-Szórakozik velem, Daniéle? - komolyan kérdezte. - Nem vagyok olyan hangulatba, hogy...
Ingattam a fejemet, nem voltam hajlandó megszólalni.
-Rose azt üzeni... - hatásszünetet hagyott.
-Miss... Miss Moticelli? - nagy koppanás hallatszott, valószínűleg elejthetett valamit.
Ahogy kiejtette a nevemet... A barlang felső része felé emeltem könnyes tekintetemet.
-Azt üzeni, hogy... Örökre búcsúzik - felelte komolyan Daniéle.
-Mit művelsz?! - hülledeztem arckifejezésemmel az alábbi mondatot sugallva.
-Rendben. Köszönöm, hogy átadta. A legjobb lesz, ha én magam is búcsút intek. Viszont hallásra Daniéle - mielőtt bármit is ki tudott volna nyögni a nő, Mr. Hunsford befejezte a hívást.
-Te meg mit...? - gyámoltalan arcomat fordítottam felé.
A fájdalom újra megjelent. "Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti." - jutott eszembe a vezérigém, és egyszerűen behunytam szememet, és ennyit suttogtam:
-A Tiéd.
-Tessék? - kérdezte Daniéle.
-Nem fontos - nyitottam fel érzékszervemet.
-Mama, odamehetek Mia-ékhoz? Légyszi, légyszi!
-Menj csak, de el ne kóborolj!
-Megleszek mama, én nem vagyok az az egy juh!
-Hihetetlen - nevetett Daniéle.
-Beszélgetek a többiekkel is - köszöntem el tőlük és a Marguerite-Théodore pároshoz léptem, akik kézen fogva sétáltak.
-Szia, Rose, hogy, s mint? - kérdezte a férfi. - Én kezdek fázni!
-Mondtam, hogy legalább egy pulcsit hozz, Théo! - korhollta a lány. - Ha beteg leszel...
-Biztos nem bánnád, ha ápolnod kéne! - Marguerite zavartan kacagott.
-Théodore, milyen az új munkahelyed?
-Nagyon szeretem! Nem is keresek rosszul, közben pedig fizeti a terem az egyetemet, szóval nekem nagyon tetszik! Persze csak férfiakat vállalok, bár pár nő próbálta rám sózni magát, de nem engedtem, nem ám! Semmi pénzért!
-Marguerite, mi lett a képeddel?
-Mia nagyon mérges volt Théo-ra először, aztán viszont ez elmúlt. Azt mondták, hogy megmutathatnék több festményt is.
-Csak szerénykedik! Valóságos művésznek hívták, ott voltam, hallottam!
-Annyira nem vagyok jó, Théo. Egyébként is, sokan festenek.
-Na és? Elviszlek majd valami szép helyre, ahol annyit festhetsz, amennyit csak bírsz! Bár lehet, hogy egyelőre egyedül téged tudnálak befizetni.
-Nélküled sehova sem megyek!
-Mit sem ér a festő ihlete nélkül - bazsalyogtam a fiatalokat pasztázva.
-Mia, jössz majd velünk nyaralni valahová? - szólította meg a vörös hajút, aki Marie-val volt elfoglalva.
-Nyaralás? Persze! Huhú! Majd vizicsúszdázunk? Júliusba már Marcoé vagyok... Mármint hozzá megyek - kuncogott kínosan. - Utána bármikor jó! Augusztus?
-Addigra tuti összegyűlik annyi!
-Ezaz! Pacsit! - Mia már Théodore felé is nyújtotta kezét, aki rögtön csatlakozott a sajátos kézmozdulataikhoz.
Marco mellett haladtam tovább.
-Milyen volt az utolsó versenyed?
-Első lettem! - újságolta. - Ez csak egyfajta kisebb fokú megmérettetés volt.
-Nagyon jól szörfözik, Rose! Mutassak képet? Videóm is van róla!
-A családom minden tagja érdekelt a sportban - vont vállat. - Így nem nehéz.
-Olyan ügyes! - áradozott Mia.
-Mintha te nem lennél az - nevetett. - Imádom a horgolt kiskutyát, mindenhová magammal viszem!
-Tényleg? Aww... Hallottad, Marie?
-Nekem is horgolsz majd, Mia? Légyszíves!
-Persze, hogy horgolok! Mit szeretnél?
-Tudsz flamingót? Az a címerállatunk!
-Hűű, milyen menő! Majd megpróbálom!
-Mama, mama, Mia fog horgolni nekem egy flamingót!
-Köszönjük, Mia!
-Bármikor! Horgolok mindenkinek! Rose, te mit szeretnél?
-Nekem teljesen mindegy, amit jónak látsz - bazsalyogtam.
-Akkor Théodore-nak lesz egy madárpók, Aminak egy kígyó, Marguerite-nak nyuszi, Marie-nak flamingó, neked egy... Majd kitalálom! Jaj, mikor fogok ennyit horgolni?
-Majd megtanítassz és segítek - ajánlotta Marco.
-Oké! A föld körüli utunknál is horgolok a lakókocsiba, jó?
-Még szép! Marie, te is jössz velünk?
-Igen, igen! Mama, ugye mehetek velük föld körüli útra? Vagy Marguerite-ékkal nyaralni?
-Majd meglátjuk, Marie.
-Chase bácsi, ugye mehetek? Nagyon szeretnék!
-Anyukád döntése, nem az enyém.
-Chase bácsi, hiszen te majdnem az apukám vagy! Én úgy szeretlek, mint a papámat!
A társaság vegyülni látszott, felcserélődött a sorrend, Antoine továbbra is vezette a csapatot, azonban Amanda Daniéle mellé szegődött, Kevin Chase-zel, Marco Théodore-ral elegyedett beszélgetésbe, Mia és Marguerite továbbra is Marie-val játszottak.
-Mamma mia, here I go again, my my, how can I resist you - kezdte el énekelni Mia, a barlang pedig visszhangozta azt. - Énekeljünk! Ebbe még a nevem is benne van!
-Mamma mia, does it show again, my my, just how much I've missed you - kezdtek rá a többiek is.
-Ugye nem lesz baja a barlangnak? - kérdeztem Antoine-tól.
-Ennyitől szerencsére nem. Belekalkuláltam, hogy Mia is jön velünk - derült.
-Szerintem beszélned kellene Felicitével.
-Beszélni? Nem volt elég az úton? Rose, te is hallottad, minden szavamba beleszólt!
-Mert azt hiszi, hogy jobban szeret téged Amanda. Pedig mindkettőtökhöz ugyanúgy viszonyul!
-Egy próbát megér - vont vállat.
-Hallottam, hogy a kedvenced a sárkány - Amanda Marie-val beszélgetett. - Nekem is az volt! A kígyókat is szeretem, van egy sajátom, Freyja a neve.
-Megnézhetem? Nagyon szeretném! Milyen színű?
-Zöldpiton, imádnád!
-Hallod, Mandine, elveszed a gyereket tőlem!
-Bármikor kell vigyázni rá, mi itt vagyunk önkéntesen! - fordult Marguerite Daniéle felé.
-Igen, igen! Menjetek el valahova! Mondjuk... Akárhova! Ebédelni vagy egy jó hosszú útra!
-Le akarnak rázni minket - ironikusan elégetlenkedett Chase. - Marie-t bezzeg megkaparintanák!
-Nem adom a lányom - nevetett Daniéle.
-Ajj! - csattant fel Mia.
-Antoine bácsi, veled még nem is beszéltem olyan sokat! - caplatott előre a kislány.
-Milyen igaz. Szereted a barlangokat, Marie?
-Nagyon! Máskor is jöhetünk?
-Persze! Egyszer majd alszunk is barlangban, rendben?
-Juhú! Hálózsákban? Úgy szeretnék majd a tengerre is menni! Csak veletek! Ezzel az összes emberrel! Felicité néni merre van? Vele sem beszéltem!
Körülnéztünk, ám sehol sem láttuk az említett személyt.
-Ez nem igaz! - mérgelődött Antoine. - Elmondtam, hogy senki se maradjon le! Itt el sem lehet tévedni, az majd csak ezután jön! Visszamegyek érte, maradjatok itt - fordult meg otthagyva minket.
-Amondó vagyok, hogy eleget gyalogoltunk - huppant le barátnőm a földre, mellé pedig Kevin is letelepedett.
-Milyen gyenge vagy, Mandine, ennyit sem bírsz!
-Nem mindenki egy kigyúrt állat ész nélkül - vágott vissza.
-Marguerite, milyen eddig a barlangászat? - fordult Kevin húga felé.
-Nagyon jó! Alig várom, hogy újra jöjjünk! Kevin, majd elmehetünk négyesbe vagy akárhányasba nyaralni? Mennék én, Théo, Mia, Marco, lehet, hogy Marie is...
-Nyaralni? Itthagynál két hétre?
-Nem is hiányolnál!
-Na persze - forgatta szemét. - Oké, felőlem. Mikor is?
-Augusztusba. Ez csak egy ötlet, de olyan jó lenne.
-Ha Olaszországba élnék, jöhetnétek hozzám is, azonban mivel szinte otthonomnak sem tekintem a helyet, így elég nehéz lesz.
-Ha Olaszországban élnél, nem találkoztunk volna - közölte Ami.
-Milyen jó, hogy nem ott élek! - mosolyodtam el halványan.
-Hol vannak már? - türelmetlenkedett Amanda. - Vagy tíz perce legalább elment az apám!
-Keressük meg őket - tapászkodtam fel.
-El ne tűnjetek ti is! - szólt utánunk Kevin.
Az utat követve sétáltunk visszafelé. Nem volt teljes a sötétség a barna sziklák között, viszont a megvilágítás a fejlámpáinkon kívül elég gyérnek bizonyult.
Nem keveset sétáltunk az egyenes úton visszafelé, barátnőm vezetésével, mikor egyszer hirtelen megtorpant. Hangokat hallottunk, Felicitéét, tisztán, visszhangzás nélkül.
Egy kivilágított mélyedésben ácsorogtak mindketten, egymásra függesztve tekintetüket. Amanda leguggolt egy szikla mögé, úgy lesett kifelé, mire követtem cselekedetét.
-Sosem szerettem Hugo-t - suttogta Felicité, miközben arcát Antoine kezében tudhatta.
-A legszebb éveim a veled töltöttek voltak. Amandine ugyanúgy szeret téged és engem is, nem tudna választani.
-Ne is hagyjuk, hogy választania kelljen. Gondolj bele, mi lenne, ha valamelyikünket megutálná és eltaszítaná magától!
-Költözz hozzám. Nem egy luxusvilla, de... Két embernek elég... Számít a pénzem, Felicité?
-Sosem számított, Antoine. Dühből cselekedve mentem Hugo-hoz. Azt akartam, hogy szenvedj, de... Ezzel együtt én magam is szenvedtem.
-Akkor hát, legyen vége a gyötrődésünknek, Felicité Rousseau - hajolt közelebb és csókolta meg.