Szerelem Párizs utcáin

XLIII.

A versailles-i utazás maga volt a káprázat. Régóta szerettem volna már eljutni, azonban sosem gondoltam, hogy ilyen tárlatvezetés, részletes beszámoló társul majd a palota felfedezéséhez.
Mr. Hunsforddal történő elválásunk után nem maradt sok erőm, éppen csak annyi, hogy ágyamba tudjak dőlni. Beszéltem telefonon Amanda-val, elmeséltem neki a napomat, ahogy ő is nekem a sajátját. Ezután nyomott el az álom.

Újabb napra ébredtem fel.
Elvégezve a szokásos reggeli elfoglaltságaimat, taxit hívva mondtam be a megszokott címet:
-A Café de Flore-hoz vigyen kérem, a Saint-Germain 172 alá.
-Természetesen, mademoiselle - válaszolt a középkorú férfi elindulva.

Az összes teendő, amit elvégeztem, olyannyira mindennapinak hatott. Nyilván, hiszen ez a lényege a napi rutinnak. Bár mégis... Szinte mindegyik reggel találkoztam Mr. Hunsforddal a kávézóban, azután pedig vagy programot szerveztünk, vagy barátaimmal töltöttem a hátravaló órákat. Persze, így sem panaszkodhatom és egyáltalán nem érzem az életemet monotonnak.

Nem léptem be rögtön a kávéházba. Előbb megálltam előtte, s körbenéztem. A kint elhelyezkedő asztaloknál már egyre többen ültek, mely talán az időjárásnak volt köszönhető: beköszöntött március. Bár ez nem volt túlságosan érezhető, hiszen az időjárás majdhogynem szemernyit sem változott: hűvös maradt. A legnagyobb időjárási érték is alig érte el a tíz celsius fokot.
A hatalmas fehér ponyvára néztem fel, amelyen az épület neve ékeskedett zöld betűkkel, felette pedig egy táblára is kiírták, hogy messzebbről szintén láthatóvá váljon. A tábla felett különböző növények virítottak, mindig az évszaknak megfelelően. Lakások helyezkedtek el, alattuk foglalt helyet a csendes, bár egyfolytában új alakoktól nyüzsgő café.
Végül eleget csodáltam az építményt; betértem, megfogva a hollófekete ajtó arany színű fogantyúit.
A virág alakú lámpák, melyeknek felgyújtására nem volt szükség, az oszlopok, a pincérek sürgés-forgása, a piros bőr- és faszékek, a friss sütemény és kávé illat: ez volt a Café de Flore.
Jobbra néztem, a férfi, már ott ült, éppen újságcikket olvasva. Több, mint négy hónapja ismerem Mr. Hunsfordot. Szédületes belegondolni.
-Jó reggelt kívánok, Miss Moticelli - köszöntött felállva, majd hellyel kínált.
-Jó reggelt kívánok, Mr. Hunsford - foglaltam el. - Mondja, minden nap ugyanazt az újságot bújja? Nem tartja egyhangúnak? - kérdeztem bazsalyogva a már összehajtott papírra tekintve.
-Nyugodjon meg, megunhatatlan számomra - felelte és mosolyt fedezhettem fel szemében.
-Tudja, közel öt hónapja ismerjük egymást. Nem mintha számolnám - nevettem el magamat.
-Ó, dehogy, én sem teszem. Csupán tizenkilenc hétről és öt napról, háromezer-háromszáztizenkettő óráról, százkilencvennyolcezer-hétszázhúsz percről és lássuk csak - lesett a plafon felé, gondolkodásképp -, tizenegymillió-kilencázhuszonháromezer-hatszáz másodpercről van szó, ha jól számoltam.
Elképedve pillantottam felé.
-Mr. Hunsford, maga hányszor szeretne még lenyűgözni? Ezt itt és most számolta ki fejben?
-Nem terveztem ezzel bámulatba ejteni, azonban örömömre szolgál, hogyha sikerült. Eh bien, így igaz.
-Maga hihetetlenül okos - állapítottam meg.
-Ez nem...
-Ne ellenkezzen, hiszen ez az igazság.
A beszélgetésünk közben rendelt italt ki is szállították, letették elénk. A fehér csésze, melyen ásványzölden díszelgett a kávézó neve, benne eszpresszó-val, alatta egy szintén liliom színű tányérral.
Éppen belekortyoltam az italba, mikor megcsörrent telefonom.
-Elnézését - nyúltam kabátzsebembe.
-Semmi probléma - nézett rám kutató tekintettel.
Legnagyobb meglepetésemre Kevin neve jelent meg a képernyőn.
-Rose! - szólt bele azonnal, amint felvettem.
-Kevin? Mi történt? - firtattam, mivel barátom hangja aggódóan csengett.
-Marguerite! - ennyit válaszolt.
-Marguerite? A szülinapjával kapcsolatos? - kérdeztem vissza.
-Kórházban van - ejtette ki kicsit sem higgadtan a szavakat.
-Mikor? Hogyan?
-Majd elmagyarázok mindent!
-Melyik kórházba szállították?
-A fontainebleau-iba.
-Odamegyek - határoztam el magamat.
-Nem akartalak...
-Ne is próbálj lebeszélni.
-Mr. Hunsforddal vagy?
-Igen - pillanatottam az előttem ülő férfira, aki arckifejezésemet vizslatta. - Biztosan nem bánja. Most leteszem, oké? Ott találkozunk - nyomtam ki.
Mire visszanéztem Mr. Hunsfordra, már felállni készült.
-Indulnunk kellene. Minnél hamarabb ott vagyunk, annál jobb.
-Hallotta az egészet?
-Eleget hallottam ahhoz, hogy tudjam, Fontainebleau-ba megyünk Mlle de Blanc miatt.
-Nem zavarja? Nincs más, fontosabb teendője? - kérdeztem betolva a széket.
-Nem, nincsen. Ha lenne is, elhalasztanám.
-Hiszen nem is ismeri annyira a lányt!
-Talán nem, azonban tisztában vagyok vele, önnek fontos Mlle de Blanc, s így számomra is fontossá válik.
-Az sem zavarja, itt kell hagynia feketéjét? - tekintettem vissza már az ajtóból.
A férfi elmosolyodott.
-Ön velem van, ez kárpótol - tárta ki a bejáratot előttem.
Elpirulva léptem ki a szabad levegőre.
-Március elseje van - jelentette ki Mr. Hunsford.
-Így igaz. Beköszöntött a tavasz.
-Hogyha az idő jobbra fordult, kint is helyet foglalhatunk.
-Remek ötlet - értettem egyet. - Autóval érkezett?
A férfi bólintott.
-Ebben az utcában állok - sétáltunk járműve felé.
A sötétkék kocsi a Mauboussin, ékszertervező üzlet előtt vesztegelt.
Az úriember kinyitotta számomra az ajtót én pedig helyet foglaltam benne.
-Tudja, merre kell menni?
-Igen, természetesen. A város híres kastélyáról. Itt mondott le a trónról I. Napóleon elbai szaműzetése előtt, továbbá egyike a legnagyobb francia királyi kastélyoknak.
-Minden városról ennyi mindent tud?
-Talán - nevetett.
-Csodálattal tölt el - vallottam be.
-Ennek igazán örülök.
-Mennyi idő az út?
-Több mint ötven kilométer. Ez azt jelenti, hogy körülbelül egy, egy és fél óra. Leginkább a közlekedéstől függ.
-Értem - feleltem. - Aggódom Marguerite-ért. Csak annyit mondott Kevin, hogy kórházban fekszik, semmi mást.
-Talán nem olyannyira súlyos. Reménykedjünk ebben.
-Igen, igaza van.
A forgalom, reggel révén nem volt a legkisebb, több dugóban is vesztegeltünk, ám végül mindből kievickéltünk, s Fontainebleau-ba is beértünk.
-Meg tudná kérdezni Mr de Blanc-tól a címet?
-Csupán a kastély elhelyezkedésével van tisztában, a kórházéval nem? - kérdeztem vissza mosolyogva és előhúztam telefonomat, majd a billentyűzet betűit keresgélve írtam Kevinnek.
-Boulevard du Maréchal Joffre 55 - szóltam kis idő után.
Kevin magához képest gyorsan válaszolt. Általában napokba telt, mire megnézett egy üzenetet. Nem is értem, hiszen készülékét folyton kezében tartotta.
-Tudja merre kell menni?
-Azt hiszem, igen. Micsoda megkönnyebbülés, hogy ezen a területen nincsen forgalmi dugó - sóhajtott.
-Ez igaz - somolyodtam el halványan a fiatalemberre tekintve. Hosszasan bámultam, Mr. Hunsford pedig ezt észlelte.
-Elmélkedik valamin?
-Nem, csupán...megnyugvást okoz, hogyha magára tekintek.
-Mégis miért? - kérdezte őszinte kíváncsisággal.
-Fogalmam sincs - tűnődtem. - Abban viszont biztos vagyok, csodálom önt, a személyisége épatant.
-Ez rendkívül hízelgő, Miss Moticelli. Biztosíthatom, ugyanígy érzek ön iránt. Személyében káprázatos hölgyre akadtam.
Nem telt bele sok idő, az autó lelassult, megállt a Centre Hospitalier de Fontainebleau parkolójában.
-Ameddig a parkolójeggyel bajlódom bemegy? - fordult felém, mikor a jármű előtt álltunk.
-Megkeresem Amanda-t és Kevint - feletem fellesve a modern, zöld épületre, mely inkább lakóházra, sem mint kórházra hasonlított.
Úgy tettem, ahogy említettem, beoldalogtam az épületbe, megkérdeztem merre találom Marguerite de Blanc-t.