Szerelem Párizs utcáin

XCVIII.

A földön kötöttem ki, eldőltem, akár egy dominó, mikor Mia elém ugorva magával rántott. A hideg kövön terültünk el, a lépcső aljában lábunkkal. Egy hang sem hallatszott: síri csönd állt be, azonban, hogyha a feszültséget mérni lehetett volna, a mutató biztosan kiakad. Agyam lázasan kattogott mindazon, amit René de Fontaine elmondott. Én vagyok a hibás, miattam történt. A barátaim tudják, hogy nem mondtam el nekik semmit sem a grófról, folyamatos zaklatásáról, ahogyan Mr. Hunsfordnak sem. Nem bíztam meg bennük eléggé, életem végéig magamban akartam tartani az információkat.
René lőtt. Pisztolyt tartott kezében, célzott és talált. Meg akart ölni. Mia elém ugrott. A lányon átment a golyó és belém fúródott. Vérzem, viszont titkárnőm súlyosabb gondban lehet.
Erőt vettem magamon és kissé felemeltem fejemet, egyenesen a merénylőre szegezve tekintetemet, aki, mintha erre várt volna: hirtelen az állához emelte a fegyvert.
-Szeretlek, Rose Moticelli és nincs értelme az életemnek nélküled - húzta meg a ravaszt.
Úgy hittem, kábultságom miatt nem hallom meg az eldördült lövést, azonban, amint a férfi szétterülő mosollyal elemelte állától a csövet, rájöttem, továbbra is némaság tölti be teret. A következő pillanatban azonban újra felharsant rosszindulatú, kevély, hideg kacaja.
-Ó, Rose, ugye nem hitted, hogy ennyire odáig vagyok érted? - lesajnálóan pillantott felém. - Ez volt az utolsó trükköm, megígérem - meresztette merészen éjfekete szempárját mogyoróbarnámba.
Ahogy mondata elhangzott, eszeveszett kiabálás, hangzavar kezdődött; éreztem, amint mellénk rohant legalább öt ember, körülvett minket.
-Orvos! Ide orvos kell! - kiáltotta Kevin. - Hiszen vérzenek!
-Rose, mondd, hogy van itt valami udvari doki, kérlek! - Amanda arcán egyelőre csak aggódás, könyörgés látszott.
-Mr. Hunsford... - nyögtem ki nehezen.
-Mia, Mia, ugye jól vagy? Minden rendben lesz! - simogatta a lányt Marguerite.
-Mr. Hunsford végzett... orvosi egyetemet - böktem ki, majd megkerestem szememmel a herceget.
Az úriember képtelen volt megmozdulni. Lábai mintha le lettek volna cövekelve, földbe gyökereztek. Arca eleinte kifejezéstelen volt. Mint mindenkire, rá is nagy hatást mértek a gróf szavai. Talán rá a leginkább. Őt vizslatta, majd minden figyelmét nekem szentelte. Tekintetünk találkozott. Szemében félelem, csüggedtség, harag és számtalan más érzelem tükröződött. Tudtam mire gondol. "Nem történhet meg újra." Egyszer már elveszítette a feleségét René de Fontaine miatt; és ha újra ez vár rá?
-Mr. Hunsford, azonnal jöjjön ide! - ordította felé visszautasítást nem tűrő hangon barátnőm.
-Mia, hallod, minden rendben lesz, ez csak egy kis seb - biztosította Théodore.
-Nézzétek, festékes a kezem! - mutatta fel a kezét Mia, ahogyan hozzáért meglőtt pontjához, majd halkan elnevette magát.
-Théo, nagyon sok vér jön belőle - kezdett pánikolni Marguerite.
-Nem lesz semmi baj, Marg, nyugi, minden jó lesz, Mia holnapra már lovagol! - bólogatott sűrűn a férfi.
-Ren, ez nem a terv szerint halad - egyenesedett fel Adelyn székéből, majd az oldalsó ajtóhoz simulva célozta szavait bátyjának.
-Mit értesz ezalatt, Della? - értetlenkedett fivére.
-Az a csaj, az idegesítő, akivel együtt voltál. Rose elé ugrott és így a hercegnőnk nem kerül ma koporsóba - csengett fel megvetően hangja.
-Tessék? - kiabált újra és felénk kapta fejét. - Nem, olyan nincs! Lőjek bele mégegyet? Megteszem! - töltötte újra fegyverét.
-Várj - megfontoltan szólt húga. - Így is jó, nem igaz? Ha nem is hal meg... Mindenki csalódott benne. Nézz rá Friedrich-re, még mindig nem tudja feldolgozni!
-Ebben igazad van, Della - dőlt neki az egyik tartóoszlopnak az idősebb de Fontaine. - Hohó! Menekülni próbálnak! Mi van már a maffiával?!
-Maffia? Jel! - harsogta szemét forgatva Adelyn, mire a fekete öltönyös férfiak felpattantak ámultságukból és az embereket a terem végébe kezdték terelni, ahol az ajtót Amelia állta el hatalmas rágógumit fújva.
-Kegyelmes úr, segítek kijutni innen - fogta meg az egyik Alessandro herceg karját.
-Nem, köszönöm - fiára meredt, aki mintha álomban járt volna nem hallott, nem látott.
-Márpedig de! - húzta el az öltönyös a fiatalember atyját a terem végébe, ahogyan ezt később cselekedte Adrian bácsival, Antoine-nal, Felicitével is.
-Ez süket, vagy mi?! - kapta fel a vizet Ami. - Nincs időnk erre, Mr. Hunsford!
-Segítsen! - nem túl hangosan mondtam ki a szavakat, azonban az úriembert azonnal felébresztette: felénk rohant, majd levetette magát elém. Egyetlen pillanatig pásztázta ruhámat, majd azonnal elfordult és keményen, katonásan szólt régi barátjának.
-Kihívom párbajra! - ejtette ki erőteljesen a szavakat.
-Remek! - csapta össze kezét René. - Gondolom kard. Holnap délután a mezőn? Pompás! - vigyorgott.
A herceg lázasan fordult felém.
-Mia... - mondtam ki a lány nevét. - Rajta segítsen...
Mr. Hunsford szavamra arrébb zavarta Amanda-t és Kevint, letérdelt Mia elé, rápillantott sebére, a golyó helyére, azonban nem tett semmit sem: hozzá nem méltó módon lanyhán, erőtlenül bámulta a vérző hajadont.
-Jól vagyok, Marguerite... ne aggódj - szaggatottan beszélt. - Igaz... Mr. Hunsford?
Az úr szótlan maradt.
-Mr. Hunsford? - emelte remegő szempilláit Marguerite felé.
-Ő... Őszinte részvétem - hajtotta le fejét.
-Nem - vágta rá Théodore fejéhez kapva. - Nem, nem lehet.
Marguerite szólásra nyitotta száját, ám hang nem jött ki a torkán.
-Mit mondott?! - hülledezett Ami. - Maga téved! Honnan tudná?! Hiszen nem is orvos! Mia él és virul, nem látja?! - mutatott rá eszeveszett ütemben.
-Biztos a diagnózisban? - kérdezte elhalóan Kevin.
-Biztos vagyok benne - a hangzavarban lehetetlennek bizonyult volna meghallani a herceg megtört hangját, ennek ellenére mindenkiben zúgott a kijelentés.
-Megölöm azt a de Fontaine-t! - ordította kikelve magából Théodore; már állt volna fel, viszont Marguerite megszorította kezét.
-Ne menj el Théo, ne menj el kérlek - sírás fojtogatta.
-Én félek! Nem akarok még... menni! Halljátok?! Itt... Itt maradok! Nem fogok meghalni! Nem fogok! - bizonygatta Mia ijedten.
-Itt kell maradnod, nem mehetsz el - szólalt meg elkeseredetten Marco.
Az úriember megkerülte barátaimat, akik körbeállták titkárnőmet, majd újból előttem termett.
-Segítenie kell neki! Menjen hozzá... mentse meg! Én meghalhatok, hiszen... Jézus fog várni, azonban Mia... Mia nem halhat meg, érti?!
-Igazán Krisztus fogja...? - nem fejezte be mondatát, azonban én folytattam magamban. Szava mint a súlyos tégla, úgy nehezedett szívemre. - Képtelen vagyok segíteni. Túl sok vért vesztett, emellett a hely, ahol a golyó átszakította... Képtelen vagyok rá.
Fejemet rázva küszködtem könnyeimmel.
-Engem... Engem sem lehet...? - tettem fel nehezen a kérdést.
-Ki kell szednem a golyót, viszont eszközök nélkül... - amint mondta, hipp-hopp hátrafordult, Daniéle-t kereste meg szemével, aki egyetlen bólintással válaszolt.
A színésznő kislányával a székek között rostokolt, próbált kijutni, előtte Chase-zel, akinek adta az instrukciókat, hogy merre menjen; magyarázott. A férfi már a szőnyegen állt, zsebéből előkapott egy készüléket, sebesen füléhez emelte, beleszólt. Valószinűleg nem látta a kiírást, miszerint mobiltelefonok behozatala tilos volt: talán ezt is a gaztettet elkövető ötletelte ki.
-Halló, rendőrség? - ahogy kimondta, René de Fontaine szemöldöke magasra hágott, egyszeriben előhúzta pisztolyát: másodszorra lőtt, azonban most nem akadályozta meg senki sem munkájában.
-Rendőrség, mi? - horkant fel lesajnalóan. - Az életedbe került te szerencsétlen.
-Chase! - futott az eltántorodóhoz azonnal Daniéle.
A lövésre mindenki felfigyelt, barátaim elkerekedett szemmel, lélegzetvisszafojtva nyeltek hatalmasat.
-Chase - suttogtam erőtlenül.
-Már... nem láthatlak, de így... így is tudom, hogy gyönyörű voltál... és vagy - nyögte ki eltorzulva a fájdalomtól.
-Chase, ne! - sikoltotta a színésznő zokogásban kitörve, ráborulva barátja testére. - Látni fogsz... Látni fogsz - mondogatta, azonban a férfi már nem volt képes válaszolni.
A kis Marie pedig értetlenül nézett szét, először felénk, majd a terem végébe, ahol csoportokban bekerítették a túszokat, végül anyja leborult teste felé.
-Mama, mi a baj? Chase bácsi miért nem szólal meg?
Könnyeim patakban folytak le arcomon, belsőm háborgott, vérem csörgedezhetett volna, viszont jövendőbelim - talán már nem nevezhetem így -, leszántotta magáról egyenruhájának felsőjét és a sebre szorította, ahogyan Mia-val is tették a többiek, aki nagy levegőt vett és oldalra fordult egyenesen szemembe nézve.
-Nekem van időm... - nyelt hatalmasat, mikor rájött, ő el tud búcsúzni tőlünk. - Rose, nagyon fontos... ember vagy az életemben. Nem bántam meg, hogy...hogy megmentettelek. Láttam Renénél a pisztolyt... ezért ugrottam. Köszönöm, hogy a... titkárnőd lehettem... Mindig mellettem voltál... Azért nem fair, hogy... nem szóltál Renéről... Nem baj... Én megbocsátok... Ő a hibás... Emlékszel, amikor... mentünk a kúriába? Olyan... jó volt! Minden olyan... jó volt! Elvittél Chase körébe... Köszönöm, hogy... mellettem voltál, vigasztaltál... apa halálánál is... Most találkozom vele... Megyek, vele leszek... Jó volt a tanúdnak lenni... Láthattam a Hunsford-pónikat... Olyan jó, hogy... egy herceg a férjed... Legyetek boldogok... Olyan rossz, hogy... nem mehetek hozzátok... nem láthatom, ahogy a gyerekeitek felnőnek, nem... játszhatok velük. Pedig... összebarátkoztam volna a kis hercegnőkkel és hercegekkel, Rose! Én lettem volna a legjobb bébicsősz, ugye így van? - mosolyodott el utolsó erőfeszítései közepette. - Majd... figyellek benneteket. Látom, milyen boldogok lesztek... Itt leszek. Itt leszek...
Nem bírtam tovább, kezembe temettem arcomat, fuldokoltam. A lány megszorította kezemet, fejét fejemhez döntötte.
-Mia... Van Valaki, aki mindennél jobban szeret... Jézusnak hívják... Kérlek hagyd, hogy Ő várjon majd ezek után... Csak annyit kell tenned, hogy... elfogadod... Ő megváltotta a világot... Téged is... Rád is gondolt... Itt a lehetőséged elfogadni... Kérlek, élj vele...
-Köszönöm, Rose... De... Én nem hiszek ebben... viszont apát látom majd, ebben biztos... vagyok...