Akaratomon Kívül 4. - Aki Retteg Annak Van Mitől

9.

Egy fa törzsébe kapaszkodva kapkodtam a levegőt. Nem tudtam mióta futok, vagy mi elől, csak hogy a tüdőm ég, a lábam pedig remeg. Fekete hajam kócosan hullott az arcomba, miközben egy pillanatra lehajtottam a fejemet, beszívva a párás levegőt, majd újabb lépést akartam tenni, de a lábam nem bírta tovább, így egy nyögést hallatva hasaltam el a koszos földön. A kezeim alatt ropogtak a száraz falevelek, miközben próbáltam magamat ülő helyzetbe szenvedni, azonban nem volt bennem semmi erő. A szememben könnyek gyűltek, miközben a hasam egyre inkább görcsbe szorult. Közeledett... De ki?

- Penny... - Hallatszódott egy suttogás a távolból, mintha az őszi szellő hozta volna. Ismét megcsapott a rettegés, ami elég erőt adott hozzá, hogy a fa törzsét megragadva felhúzzam magamat. Remegő lábakkal léptem a következő fához, hogy meg tudjak benne kapaszkodni. A kezemet megsebezték az érdes törzsek, de nem foglalkoztam vele, csak botladoztam tovább fától fáig.

- Penny... - Jött ismét az ismeretlen hang, amitől ijedten kapkodva a fejemet gyorsítottam a tempón. Ekkor már folyamatosan csorogtak az arcomon a könnycseppek, keveredve az arcomra ragadt kosszal. - Menekülj csak...

A hajamba túrva futottam a következő fához, majd a következőhöz, amíg meg nem pillantottam valamiféle villanást nem messze. Megtorpantam egy pillanatra, majd még nagyobb erőbevetéssel indultam meg a villanás felé. Ahogy haladtam előre, kirajzolódtak előttem egy apró tó körvonalai. Gyors léptekkel mentem el a széléig, majd megbabonázva néztem a szinte éjfekete vizet, amin megcsillant a telihold fehéres fénye. Szinte öntudatlan állapotban indultam meg a tó felé, miközben csak a hűvös víz érintésére tudtam gondolni a felsebzett lábamon. Lihegve érintettem a talpamat a tó vízéhez, azonban az nem volt hűvös. Kiábrándultan tettem egy újabb lépést, miközben rájöttem, hogy a folyadék, amibe belegázoltam, langyos és sűrű. Összehúzott szemöldökkel emeltem meg a lábamat, majd kikerekedett szemekkel pillantottam meg a vörösben úszó lábfejemet. Egy hatalmas sikoly kíséretében kezdtem el hátrálni, azonban nekihátráltam valaminek. Odébb akartam ugrani, azonban két erős kar ragadott meg hátulról. Sikítva kezdtem el kapálózni, azonban ezzel semmit sem értem el. Az üldözőm ekkor a fülemhez hajolva suttogott a fülembe hátborzongató hangon.

- Mitől menekülsz Penny? Tudod egyeltálan mitől félsz?

A fejemet felkapva kaptam levegő után. Legnagyobb meglepetésemre azonban Lizzy arcával találtam szembe magamat, amint ijedten néz rám. Sebesen vágtázó pulzussal pillantottam körbe, miközben realizáltam, hogy a közösség könyvtárában vagyok éppen. Behunytam a szememet egy pillanatra, miközben próbáltam normális tempóban venni a levegőt.

- Penny, minden oké? - Kérdezte Lizzy aggódó hangon, mire kinyitottam a szememet, és beharapva a számat bólintottam.

- Persze, igen. - Sóhajtottam, miközben rájöttem, hogy valószínűleg a szimbólumok után való kutatás közepén sikerült elszenderednem. A kialvatlanságomon nem igen segítettek a történelemkönyvek, amiket Lizzy és Tyler társaságában órákon keresztül bújtam. - Csak elszundítottam kicsit. - Legyintettem felmutatva a könyvet, ami előttem feküdt, és amin egy perccel előtte a fejem hevert. A könyv mellett hevert a papír, amire a keresett szimbólumokat rajzolták le nekünk. Az a pár ismerősnek tűnő jel mintha rajtunk nevetett volna, amiért képtelenek vagyunk megfejteni őket.

- Igen, láttam. - Bólintott Lizzy. - Nem akartunk felébreszteni, úgy tűnt rád fér.

- Hát igen. - Dörzsöltem meg a szememet idegesen, majd letéve a könyvet felálltam az asztaltól. - Azt hiszem szükségem van egy kis energiára. - Sóhajtottam fel, miközben nyújtóztam egyet, majd kisiettem a könyvtárból. Amint a folyosóra értem a hátamat a falnak vetve behunytam a szememet és átkoztam magamat, amiért bealudtam a nap közepén. Adtam magamnak pár másodpercet, amíg kiűztem az álmom képeit a fejemből, majd megindultam a konyha felé. A velem szembejövők tekintetét kerülve vágtam át a közösségen, majd léptem be az étterembe, ahol szerencsére nem voltak sokan. A tekintetemet végigjárattam a helyiségen, felmérve a terepet, majd a konyhába léptem. Közben egy furcsa érzésem támadt, amit nem igazán sikerült hova tennem. Mint amikor az embernek eszébe jut valami, azonban rögtön el is felejti. Jelentéktelennek tűnik, mégis zavaró. Idegesen túrtam bele a kekszes dobozba és halásztam elő belőle egy csomag oreót. Elégedetten haraptam bele egy kekszbe miközben visszamentem az étterembe, azonban az a furcsa érzés nem hagyott nyugodni, így megálltam egy percre ismét körülnézni. Minden normálisnak tűnt, a közösség tagjai éppen az utolsó vendég után takarítottak fel. Mégis úgy éreztem, még egyszer alaposabban végig kell járatnom a tekintetemet a helyiségen. Valami az agyam egy eldugott szegletében erre a helyre hívta fel a figyelmemet és én ezt nem hagytam figyelmen kívül. Ezúttal odafigyelő szemmel léptem az asztalokhoz egyesével, miközben a kekszeimet majszoltam. Nem tudtam mit keresek, így megszemléltem a bent lévő embereket, a bútorokat, majd a falra függesztett festményekre esett a tekintetem. Minden festményen a négy elemmel kapcsolatos természeti katasztrófák szerepeltek, amit én mindig is kicsit morbidnak tartottam, de ilyen volt ennek a közösségnek a humora, főleg Elijah vezetése alatt. Elértem a kedvenc festményemhez, amit gyakran nézegettem, amikor az étteremben ettem, és mosolyogva fürkésztem át. A hurrikánt ábrázoló festmény egyszerre volt ijesztő és mégis gyönyörű, amitől mindig megborzongtam. Amikor a kép aljára ért a tekintetem megakadt a kezem, amivel éppen egy oreót tettem volna a számba. Kikerekedett szemekkel bámultam egy pillanatig, majd az oreós csomagot eldobva rohantam ki a helyiségből.

Meg sem álltam Ethan ajtajáig, ugyanis tudtam, hogy Ginnyvel és Aaronnal éppen ott nézik át Elijah bejegyzéseit.

- Ginny! Ethan! - Dörömböltem az ajtón izgatottan, mire Ethan értetlenül nyitott ajtót.

- Mi történt? - Kérdezte rosszat sejtve.

- Gyertek! - Intettem Ethennek, aki összehúzott szemöldökkel indult meg utánam a nyomában Ginnyvel és Aaronnal. Szinte futva vezettem őket vissza az étterembe.

- Olyan ismerősek voltak a jelek és nem tudtam, hogy honnan. - Magyaráztam gesztikulálva, miközben berontottunk a helyiségbe. - Hát már tudom, hogy honnan. - Álltam meg a kedvenc festményem előtt, majd kiélveztem pár másodpercig a többiek értetlenségét és csak utána mutattam rá határozottan a festmény készítőjének aláírására. A cifrán felírt név a Jonathan Miller nevet takarta, azonban nem maga a név volt érdekes számunkra, hanem az ahogy írta. Az o betűben két vonal keresztezte egymást. Az a betűkben egy csigavonal volt elhelyezve, az aljuk pedig három csíkban hajlott befelé. Az i betű alja pedig egy felfordított háromszög volt, ami át volt húzva. Ennek a három betűnek ez a furcsa írásmódja három olyan szimbólummal egyezett meg, amik után kutattunk egész nap.

- Úristen! - Kapta a szája elé a kezét Ginny, majd vigyorogva fordult Ethan felé, aki elképedve nézte az aláírást.

- Aaron, hozd ide a többieket. - Fordult végül Aaron felé, aki egy szó nélkül rohant el.

- Ezért voltak ilyen ismerősek. - Csóválta a fejét Ginny hihetetlenkedve, miközben megsimította a festmény alját, majd mosolyogva fordult felém. - Szép volt.

- Köszi. - Vigyorodtam el, miközben elöntött a büszkeség.

- Nem hiszem el, hogy ez senkinek nem tűnt fel. - Csóválta a fejét Ethan. - Itt csücsült az orrunk előtt.

- Néha túl egyszerűnek tűnnek a válaszok, így túlbonyolítjuk őket. - Vont vállat Ginny, majd körbefordult és határozott hangon utasította ki a közösség tagjait, akik éppen zárták be az éttermet. A három lány értetlenül nézett össze, majd a vállukat vonogatva hagyták el a helyiséget. Közben Aaron visszatért nyomában a többiekkel, akik odatömörültek a képhez és ámultan fedezték fel az elrejtett szimbólumokat.

- Hé! Itt is itt van. - Szólalt meg Noah pár méterrel arrébb, egy másik képet nézve, ami egy földrengést ábrázolt. Érdeklődve léptem mellé és valóban, az is ennek a bizonyos Jonathan Millernek a festménye volt és ugyanúgy is írta alá.

- És itt is. - Mutatott rá Tara egy újabb katasztrófát ábrázoló képre.

- Na jó srácok, akkor most a kutató csapatnak új feladata van. - Csapta össze a tenyereit Ethan, mire Tylerrel és Lizzyvel érdeklődve fordultunk felé. - Mindent tudni akarok erről a Jonathan Millerről, még azt is, hogy milyen fogkrémmel mos fogat. Ő lehet a kulcsa a keresésünknek.

- Rendben. - Bólintottam magabiztosan.

- A többiek maradnak a saját feladatuknál. - Folytatta Ethan körbe fordulva. - Gyerünk gyerekek, érzem, hogy közel járunk! - Villantotta ránk a fogpaszta reklámba illő mosolyát, mire mindenki egyel lelkesebben indult ki az étteremből. Én is megindultam, hogy Tylerék társaságában visszatérjek a könyvtárba, azonban ekkor egy hatalmas csattanás rázta meg a helyiséget. Én ugrottam egyet meglepődésemben, majd a többiekkel egyetemben fordultam a hang irányába. Az étterem ajtaja tárva nyitva engedte be a kintről befújódó hideg levegőt, az ajtót kicsapó egyén pedig a kinti sötétségből lépett be a megvilágított helyiségbe. Ginny már indult meg, hogy kitessékelje a nem kívánatos vendéget az étteremből, azonban amikor láthatóvá vált a személy arca, megrendülve torpant meg. A szám elé kapva a kezemet bámultam bele a vörös szempárba, ami körül hólyagok helyezkedtek el. A férfi arca felismerhetetlen volt a sebektől, azonban határozottan állt a lábán.

- Mi a fene? - Ocsúdott fel elsőnek Aaron a döbbenetből. - Mostantól minden este szétvert férfiak fognak beesni az étterembe?

- Ki vagy? - Kérdezte Ethan magabiztos hangon, miközben védekezően elénk lépett.

- Segíteni akarok. - Jött a válasz a felhasadt szájból, azonban a hangja rekedtnek és kimerültnek tűnt.

- És ezt mégis miért higgyük el? - Kérdezte Ginny, miközben minden izma ugrásra készen megfeszült.

- Mert egyszer hozzátok tartoztam. - Válaszolt az ismeretlen, majd a tenyerét felénk fordítva felhúzta a pólója ujját, felfedve a lángot ábrázoló tetkóját a csuklóján. Ginny és Ethan váltottak egy ideges pillantást. A sebhelyes arcú férfi valaha a Candela közösség tagja volt.