Akaratomon Kívül 4. - Aki Retteg Annak Van Mitől

37.

Gyors zuhany után felvettem egy kék farmert és egy lila pulóvert, majd Nellivel az oldalamon megindultam a tárgyaló felé. Leültünk a második sorba, Aaronék mögé és vártuk Ginnyéket. A szobában tapintható volt a feszültség, mindenki némán a gondolataiba merült. Aaron idegesen pillantgatott az ajtó felé, Tara a kezét tördelte, Lizzy a karkötőjét forgatta kényszeresen a csuklója körül. Én keresztbe téve a karjaimat dőltem hátra és a számat rágva várakoztam. Miután mindenki megérkezett és elfoglalta a helyét, nyílt az ajtó és Ethan lépett be rajta Ginnyvel és Aidennel az oldalán. Azonnal görcsbe állt a gyomrom, ahogy megpillantottam a lesújtott tekintetüket. Egy pillanatra behunytam a szememet és elmormoltam egy imát, hogy előálljanak valamiféle tervvel, ami reményt ad nekünk, majd felpillantottam a pódiumra felálló Ethanre. Mindenki csendben figyelte a jelenetet, Ethan pedig megköszörülte a torkát és belekezdett a mondandójába.

- Köszönjük, hogy ilyen gyorsan ide gyűltetek, megszületett a döntés a közösség jövőjével kapcsolatban. - Szólalt meg magabiztos hangon, bennem pedig felcsillant a remény apró szikrája. - Tudnotok kell, hogy hosszas megbeszélés vezetett a döntéshez, aminek keretein belül minden lehetőséget figyelembe vettünk. - Nézett végig rajtunk, mire mindannyian idegesen fészkelődni kezdtünk. - Sajnálatos módon azonban nem találtunk jobb megoldást, minthogy feladjuk magunkat Isaacnek. - Jelentette be, mire pár másodpercnyi meglepett hallgatás után mindenki egyszerre kezdett el beszélni.

- Kell, hogy legyen egyéb megoldás... - Csóválta a fejét csalódottan Stuart.

- Nem vagyok hajlandó megalázkodni Isaac előtt! - Pattant fel Tara ökölbe szorított kézzel.

- Harcolni akarunk! - Jelentette ki Tyler magabiztosan, mire többen bólogatni kezdtek. Lizzy nyugtatóan az Igaz Társa vállára helyezte a kezét, miközben könnyek gyűltek a szemében. Én nem szóltam semmit, csak összehúztam magam és behunyt szemmel tartottam vissza a könnyeimet. Nem a szomorúság miatt támadt sírhatnékom, hanem a végtelen düh miatt, amit a tehetetlenség okozott.

- Nyugalom! - Emelte meg a hangját Ethan, mire mindenki befejezte a beszélést. - Nem vagyok hajlandó feláldozni csomó életet egy vesztes csatára. - Rázta meg a fejét frusztráltan. - Semelyikünk sem örül a kimenetelnek, de semmi esélyünk, ezt vezetőként muszáj belátnom. Nem vagyunk elegek Isaac legyőzéséhez és nincs segítségünk. Felvettük a kapcsolatot a környező közösségekkel, de mind elzárkóztak. A Bizottság emberei le vannak foglalva egyéb ügyekkel. Még a korábban felhasznált zsoldos katonákat is felkerestük, azonban nem tudtunk nekik olyat ajánlani, ami megérte volna nekik. - Tárta szét a kezeit tehetetlenül, miközben sütött belőle a csalódottság. Mi mindannyian csendben emésztgettük a hallottakat és be kellett vallanunk, hogy tényleg rosszul álltunk. - Holnap felvesszük a kapcsolatot Isaacel és megbeszéljük a feltételeit. Ha szerencsénk van, meg tudunk egyezni egy köztes megoldásban. - Mondta Ethan kimért hangon, miközben mindenkinek eltorzult az arca a felismert vereségtől. - Holnap beavatjuk az egész közösséget a fejleményekbe, készüljetek a káoszra. Most elmehettek. - Zárta le az ülést Ethant, mi pedig hihetetlenkedve kászálódtunk fel. Nelli azonnal elkezdett hozzám beszélni, de én semmit sem fogtam fel a szavaiból. A környezetem egy homályos katyvasszá változott, a testemet pedig átjárta a kétségbeesés. Úgy éreztem, mint egy sarokba szorított állat, aki menekülni akar, de nincs hova. Kirontottam a tárgyalóból és a szobámig futottam. Nelli láthatta rajtam, hogy ki vagyok akadva, ugyanis nem követett, így egyedül maradtam a gondolataimmal. Fel-alá járkálva próbáltam meg összeszedni magamat, azonban olyan érzésem volt, mintha csak egyre inkább belehergelném magamat a pánikba. Amikor éreztem, hogy nem bírom tovább a bezártságot, felkaptam a futócipőmet és kisurrantam a szobámból. Tudtam, hogy hülyeség a jelenlegi helyzetben egyedül kimenni az utcára, de abban az állapotban nem érdekelt. Ígyhát nem az étterem felé indultam meg, hanem a közösség hátsó folyosói felé. Szerencsére nem futottam bele senkibe, miközben haladtam a szürke folyosókon, amelyek egyre piszkosabban voltak. Ginnyék sztorijaiból emlékeztem rá, hogy a folyosók végén, ahol nem jár senki, kell lennie egy kijáratnak. Többször is zsákutcába futottam, mire megpillantottam az egyik út végén a rozsdás ajtót, ami pont úgy nézett ki, mint amit évek óta nem használtak. Elmormoltam magamban egy imát, hogy nyitva legyen, majd lenyomtam a kilincset, az ajtó azonban nem mozdult. Káromkodva kezdtem el rángatni, mire éreztem, hogy megmozdul egy kicsit. Ekkor minden erőmet beleadva rántottam egyet rajta, mire az ajtó nyikorogva kinyílt. Mosolyogva léptem ki rajta, majd becsaptam magam után és mindenféle bemelegítés nélkül rohanni kezdtem. Nem a szokásos útvonalon mentem, azonban a célom egyértelmű volt. Tíz perccel később már le is fékeztem, majd gondolkodás nélkül kopogtam be a fekete ajtón. Queen arca kifürkészhetetlen volt, amikor ajtót nyitott, azonban ismét kifogástalan volt a kinézete. Fekete haja kiengedve omlott a vállára, amit nem takart semmi, ugyanis ujjatlan, fekete ruha volt rajta. Egy szó nélkül engedett be a házba, én pedig csendesen bevonultam. Queen leült a szokásos helyére, az asztalfőre, én azonban nem bírtam volna meglenni egyhelyben. Megálltam Queen-el szemben és a szemébe nézve vettem egy mély lélegzetet. Ő viszonozta a tekintetemet és pislogás nélkül várta a kibukni készülő szavaimat.

- Te tudtál róla? - Tettem fel a kérdést elcsukló hangon, Queen pedig rezzenéstelen arccal nézett rám, amivel el is árulta a választ. - Tudtad, hogy távolról manipulál minket? Hogy pokollá teszi az életünket? - Folytattam, egyre emelkedő hangerővel, miközben Queen csendben figyelte a kiborulásomat, ezzel azonban csak jobban felhúzott. - Végig tisztában voltál vele, hogy esélyünk sincs ellene, mégsem említetted meg egyszer sem... - Ráztam meg a fejemet hihetetlenkedve, mire Queen végre megmozdult és kissé előredőlve szólalt meg.

- Nem segített volna, ha tudsz róla. - Mondta, én pedig idegesen fújtatni kezdtem. - Emellett pedig nem gondolom, hogy nem lenne esélyetek.

- Holnap feladjuk a közösséget! - Vágtam hozzá, azonban még ezzel sem sikerült meglepődést kiváltanom belőle. - Vesztettünk, ennyi volt! - Csaptam rá az asztalra, majd éreztem, hogy elerednek a könnyeim. Queen meg sem mozdult, csak nézte, ahogy leomlok az egyik székre és erőszakosan megtörlöm a szemeimet. - Vége van... - Szipogtam, miközben olyan érzésem volt, mintha valaki a mellkasomra ült volna. Queen ekkor felállt és magassarkú kopogással kísérve közelebb jött hozzám. Kihúzta a mellettem álló széket és egyenes háttal ült le rá.

- Töröld le a könnyeidet és nézz ide! - Szólt rám, mire zavartan megtöröltem az arcomat a kézfejemmel és rápillantottam. Magabiztos tekintettel fürkészett és nagyot sóhajtva söpört ki egy elkószált tincset az arcomból. - Az élet nem sikerek sorozata. Mindenkinek meg kell élnie az élet rossz oldalát, hogy megerősödjön. Azonban nem várhatod el senkitől, hogy összekaparjon téged, mindenki elsősorban magára számíthat. A legfontosabb feladat egy nő számára, hogy mások segítsége opció legyen, ne igény. - Mondta, végig a szemembe nézve, én pedig könnyes szemmel hallgattam. - Tudod, miért a sakk a kedvenc metaforám az életre?

- Nem. - Ráztam meg a fejemet, miközben furcsamód egyre kevésbé éreztem magam kétségbeesve.

- Mert királynőn áll vagy bukik az egész játszma. - Hajolt kissé közelebb, mintha egy bizalmas információt osztana meg éppen. - Ő tartja össze a védekezést és fogja össze a támadást, minden játékos a királynőjét tartja a legtöbbre, ő a ragasztó. - Magyarázta, miközben én a lélegzetemet visszafogva figyeltem. - Sokan hiszik, hogy a feladata csak a király védelme, de szerintem a fő feladata a meccs megnyerése, tehát mattot adni a másiknak. - Nézett a szemembe jelentőségteljesen, én pedig azon kaptam magam, hogy elapadtak a könnyeim. - Minden lány fő feladata, hogy királynővé váljon az élet sakktábláján és sarokba szorítsa az ellenfelét. - Dőlt kissé hátra, jelezve, hogy befejezte a mondandóját.

- Ezért lett Queen a neved? - Kérdeztem kikerekedett szemekkel, mire apró mosoly jelent meg a szája szélén.

- Igen. - Vallotta be, majd ismét elkomorult a tekintete. - Ide figyelj, sose hazudtam neked, az álmaid a félelmeiden alapszanak, amiket nem Isaac generál, csak kihasználja őket. Ha tudtad volna, hogy Isaac távolról képes irányítani, csak erősödött volna a félelmed, amit fel tudott volna használni ellened. - Magyarázta, én pedig lesütve a szememet bólintottam.

- Tehát nem tehetünk semmit ellene. - Vontam le a konklúziót, mire Queen megrázta a fejét.

- Ezt sose mondtam. - Sóhajtott fel, majd komoly tekintettel a szemembe nézett. - De tudnod kell, hogy egy szörnyeteget csak valamilyen szörnyű tettel lehet legyőzni. - Mondta, nekem pedig visszatért a mellkasomba a szorító érzés.

- Még csak gyerekek vagyunk... - Suttogtam magam elé kimerültem, mire Queen tekintete kissé megenyhült. - ...miért várja tőlünk a világ, hogy hősök legyünk? Mindannyian elfáradtunk. Olyan érzés, mintha fulladoznék, de kurvára nem bírok meghalni.