Akaratomon Kívül 4. - Aki Retteg Annak Van Mitől

48.

Hosszú ideje először aludtam úgy, hogy nem álmodtam semmit. Amikor kinyitottam szememet, fehér falat pillantottam meg magam felett. Pislogtam párat, majd ülő helyzetbe húztam magam. A fejem nehéz volt, a szám kiszáradt, a végtagjaim mind sajogtak. Ahogy körülnéztem a betegszobában, megláttam, hogy minden ágy foglalt. A legtöbben friss kötésben feküdtek csukott szemmel, a mellkasuk egyenletesen emelkedett és süllyedt. Pár ember ébren volt, azonban nem szólaltak meg, a gondolataikba merülve feküdtek vagy ültek a fehér ágyakon. Ty körbe járva ellenőrizte a kötéseket és innivalóval kínálta a felébredt különlegeseket. Lindsy a szembe lévő ágynál állt velem háttal, és kitakarta a személyt, akit éppen ellátott.

- Kérsz inni? - Lépett hozzám Ty egy tálcányi vízzel, én pedig enyhén elmosolyodva elvettem egy poharat és egy szuszra megittam a tartalmát.

- Köszönöm. - Tettem vissza az üres poharat, majd végignéztem magamon és szemügyre vettem a karjaimon és jobb lábamon tündöklő kötést. - Mióta vagyok kiütve?

- Egy napja. - Válaszolt Ty röviden, majd látva az aggódó tekintetemet, megrázta a fejét. - Isaac halott. Mi nyertünk. - Mondta ki, és hosszú ideje először láttam mosolyt a fiú arcán. Visszamosolyogtam rá, de közben a fejemben csak egy kérdés zakatolt: milyen áron nyertünk? Nem akartam Ty-t megkérdezni, hogy tőlünk hányan estek el, de a hasamban lévő görcs egyre elviselhetetlenebb lett. Ekkor Lindsy odébb állt a velem szemben lévő ágytól, nekem pedig kihagyott egy ütemet a szívem, amikor megpillantottam az ágyon fekvő Ethant.

- Ethan... - Nyögtem ki meglepődve, Lindsy pedig enyhe mosollyal az ajkán fordult felém.

- Egy ideig nem fog felébredni, de valószínűleg túléli. - Mondta, nekem pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről. Behunytam a szememet és hálát adtam az égnek, amiért Ethan életeben van. - Nagyon sokakat megölt volna Isaac átka. De a mi vezérünket kemény fából faragták, nem olyan egyszerű végezni vele. - Pillantott le a csukott szemmel fekvő Ethanre. A vezérünk arca falfehér volt, karjai tele voltak vágásokkal és foltokkal, de életben volt és csak ez számított.

- Penny! - Lépett be a betegszobába Ginny, Angellel a nyomában. Angel azonnal Ethan-hez lépett és megsimítva az arcát aggódva mérte fel Igaz Társa állapotát. Lindsy együttérzően simította meg a lány vállát, majd tovább állt a többi beteggel foglalkozni. Ginny közben hozzám lépett és összehúzott szemmel nézett végig a kötéseimen. - Hogy érzed magad?

- Megvagyok. - Húztam el a számat, majd nagyot sóhajtva néztem fel Ginnyre. - Ginny... A többiek...

- A legtöbben csak megsérültek közülünk. - Vágott a szavamba, én pedig kissé megkönnyebbültem, de éreztem, hogy ez nem az egész történet.

- A legtöbben? - Kérdeztem rá a zavaró szócskára, mire Ginny szomorúan sütötte le a szemét.

- A Bizottság emberei közül négyen haltak meg, közülünk pedig hatan... többek között Zeph... - Mondta ki, nekem pedig belehasított a fájdalom a szívembe. Pár pillanatig csak bámultam némán, az információt emésztgetve, majd behunytam a szememet és éreztem, hogy másodperceken belül el fognak eredni a könnyeim. A Candela és Vihar közösség egyesülését követően kissé eltávolodtunk egymástól, azonban mindig is ő jelentette nekem a biztos pontot a zavaros életünkben. Közösen nőttünk fel a Vihar közösségben, együtt edzettünk és együtt kampányoltunk a Candelákhoz való beolvadásért. Bármennyire jó döntésnek tartottuk, mindkettőnknek nehéz volt otthagyni az otthonunkat és egymásban támaszra találtunk. Az ő közelsége mindig is egy darabot jelentett a régi életemből, ami iszonyatosan megnyugtató volt a nagy káosz közepén.

- Magamra hagynál, kérlek? - Mondtam Ginnynek továbbra is csukott szemmel, mire pár másodpercnyi szünet után meghallottam a távolodó lépteit. Ekkor folyt le az első könnycsepp az arcomon, amit száz követett. Lejjebb csúsztam az ágyamon és az oldalamra fordulva hagytam, hogy a könnyeim eláztassák a párnámat.