Akaratomon Kívül 4. - Aki Retteg Annak Van Mitől

25.

Sóhajtva huppantam le az ágyamra, miközben az elmúlt nap eseményit pörgettem a fejemben. Mellettem Nellinek folyamatosan pörgött a nyelve az esküvőn történtekről, azonban képtelen voltam odafigyelni rá. Már az egész közösség tudomására jutott, hogy baj van, így Ethan egy gyűlés keretein belül nagyvonalakban összefoglalta a ránk leselkedő veszélyt. A legtöbb különleges ijedten fogadta a híreket és megnőtt az érdeklődés az önvédelmi edzések iránt. Sok ember arcán azonban nem láttam nagy meglepődést, számos különleges már érezte a nyomott hangulatot egy ideje és Isaac szökéséről sem feledkeztek meg. Mindeközben Aiden Lindsynek segített előhívnia a kiesett emlékeit, kevés sikerrel. Kiderült, hogy a közösség gyógyítójának az utóbbi időben nem ez volt az első eset, hogy több órányi emléke egyszerűen eltűnt, de nem mert szólni róla senkinek. És hát kinek is szólhatott volna, hiszen ő a gyógyító.

Sóhajtva fordultam az oldalamra, miközben Nelli hangja bejárta a szobát és éreztem, ahogy akaratom ellenére lecsukódik a szemem. Annyira ki voltam merülve, hogy képtelen voltam megmozdulni, így a világ elsötétült előttem, a következő pillanatban pedig a sötét tárgyaló közepén találtam magamat. Értetlenül pillantottam körbe, miközben felismertem a közösség termét, azonban alig láttam valamit, ugyanis csak néhány fekete gyertya világított a pódiumon. Amikor már nagyjából hozzászokott a szemem a sötétséghez, ki tudtam venni a hosszú padsort a két oldalamon. Néhány pad fel volt borulva, a többi pedig kuszán helyezkedett el a megszokotthoz képest. Összehúzott szemöldökkel tettem pár lépést előre, mire kirajzolódott a pódium előtt két fekvő alak. A szívem gyorsabban kezdett verni, ahogy megközelítettem a mozdulatlan személyeket, miközben kirázott a hideg a teremben lévő hűvösség miatt. Gyorsan körbe pillantottam, hogy meggyőzödjek róla, hogy egyedül vagyok, azonban a tárgyaló teljesen üresnek tűnt. Leguggoltam az eszméletlen személyek mellé és amikor megismertem a két alakot, könnyek gyűltek a szemembe. Lizzy fehér ruháját kosz és vérfoltok terítették be, sminkje elmosódott a könnyitől. Vörösre rúzsozott ajkai kissé elnyíltak egymástól, kék szeme kifejezéstelenül bámult a semmibe. A haja szét volt terülve körülötte, a tiarája kicsivel arrébb hevert. A keze szorosan rá volt kulcsolva Tyler-ére, aki Lizzy felé fordított fejjel feküdt és meredt maga elé. Öltönyét egy hatalmas vérfolt csúfította el, haja kócosan meredezett ezer felé. Hirtelen olyan erőtlennek éreztem magamat, hogy letettem az egyik kezemet magam mellé, hogy megtartsam az egyensúlyomat, azonban beletenyereltem valamibe. Ijedten kaptam fel a kezemet és pillantottam rá. A tenyeremet beterítette a vörös vér. A barátaim vére.

Pánikolva töröltem bele a kezemet a ruhámba, azonban nem sokat értem vele. Behunytam a szememet, hogy megpróbáljam megnyugtatni magamat, azonban egy rossz érzés kerített hatalmába. Nem hallottam, hogy valaki bejött volna, mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. A szívem egyre hevesebben vert, miközben egyre közelebb éreztem valakinek a jelenlétét. Kinyitottam a szememet és lassan elkezdtem megfordulni, miközben már szinte a nyakamon éreztem egy égető tekintetet.

Először a pódiumra esett a tekintetem, majd tovább fordulva megpillantottam a köpenyének az alját. Felemeltem a fejemet és így teljes rálátásom nyílt az ekkor már közvetlenül előttem álló csuklyás személy arcára. A bőrét elcsúfították a beleégetett jegyek, a feje kopaszra volt borotválva. Fel akartam állni, de amint belenéztem a két, hófehér szemébe teljesen lefagytam. A félelem teljesen megbénított, gondolkodni sem tudtam.

Ekkor a csuklyás alak felém hajolt, kesztyűs kezével benyúlt az állam alá, kissé felemelte a fejemet és az arcomba hajolva kinyitotta a száját.

- A félelmeid beigazolódnak, Penelope.

A szemem kipattant és ismét a szobámban találtam magamat. Hevesen dobogó szívvel húztam fel magamat ülő helyzetbe, miközben a csuklyás szavai visszhangoztak a fejemben.