Akaratomon Kívül 4. - Aki Retteg Annak Van Mitől

36.

- Nem...Hiszem...El! - Kiáltottam fel minden ütésnél, amit az edzőteremben lévő boxzsákra mértem. Mellettem Nelli meglepődve rezzent össze a hangos puffanásokra, miközben bemelegített.

- Ginnyék ki fognak találni valamit... ugye? - Meresztette rám szürkéskék szemeit, én pedig abbahagytam a boxzsák püfölését és zihálva fordultam felé. - Nem fogadhatjuk el Isaacet vezetőnknek.

- Nem tudom, hogy van-e más választásunk, Nelli. - Sóhajtottam fel idegesen, miközben próbáltam rendezni a gondolataimat. - Őszintén jelenleg azt sem tudom, mit gondoljak vagy hogy melyik megtudott információn akadjak ki először.

- Tényleg rémálmok miatt nem tudsz aludni? - Kérdezte, miközben megigazította az oversized pólóját és beállt a mellettem lévő boxzsák elé. - Feltűnt, hogy gyakran nem vagy ott, amikor lefekszek aludni, de azt hittem, későn fekvő típus vagy.

- Igazat mondott. - Ráztam meg a fejemet csalódottan. - Isaac mindenben igazat mondott. Tökéletesen logikus, hogy miatta vannak rémálmaim. És Isaac beszéde közben figyeltem a többiek arcát. Biztos vagyok benne, hogy mindenkivel szórakozott az utóbbi időben.

- De ez nem jelenti azt, hogy közelharcban nem nyernénk. - Vetette ellen Nelli, miközben újra ütlegelni kezdtem a boxzsákomat.

- Ha képes minket távolról befolyásolni, közelről sem fog neki problémát jelenteni. - Nyögtem ki, miközben Nelli is nekikezdett az edzésnek. Nekem már kezdtek fájni a karjaim, de képtelen voltam leállni. Megállás nélkül mértem az ütéseket a zsákra, amely helyére Isaac fejét képzeltem el. Képtelen voltam felfogni, hogy át kell adnunk neki a közösséget, de nem láttam egyéb lehetőséget. Ha kiállnánk ellene, az egyenlő lenne az öngyilkossággal.

- Szóval... - Nézett rám Nelli, miközben abbahagytam a boxzsák ütlegelését, és zihálva kezdtem el leszedni a kezeimről az edzéshez használt kesztyűket. - ...nincs remény?

- Nincs. - Vágtam rá a fejemet rázva, majd a földre dobva a kesztyűket, kivonultam az edzőteremből. Amikor kiértem a folyosóra, megálltam egy pillanatra és azonnal átjárt a mérhetetlen elkeseredés. A hátamat a folyosó falának vetettem és behunyva a szememet vettem néhány mély lélegzetet. A tehetetlenség érzése ellenére tudtam, hogy nem gondoltam komolyan, amit Nellinek mondtam. Bármennyire is kilátástalannak tűnt a helyzet, nem bírtam volna bevallani magamnak, hogy nincsen remény. Reméltem, hogy Ginnyék kitalálnak valamit, hiszen a visszatérésünk óta tartott a megbeszélésük Ethannel és Aidennel.

Miközben próbáltam behunyt szemmel összeszedni a gondolataimat, lépéseket hallottam meg a kihalt folyosón. Felnéztem és Ericet pillantottam meg felém közeledni, mire a pulzusom még gyorsabb vágtába kezdett. Amikor Eric felismert, a szája szélén apró, öntelt mosoly jelent meg és azonnal felém irányította a lépteit. Megfordult a fejemben, hogy nemes egyszerűséggel megfordulok és elmegyek, de nem akartam megadni neki az örömöt, hogy lát engem elmenekülni a beszélgetésünk elől.

- Heló boszi! - Lépett hozzám kényelmetlenül közel, miközben én keresztbe tettem a kezeimet a mellkasom előtt. Hirtelen nagyon rossz ötletnek tűnt, hogy mindössze egy szürke melegítőben és lila sportmelltartóban indultam meg edzeni.

- Nem hittem, hogy ezt valaha kimondom, de légy szíves, térj vissza az oreó lányra. - Sóhajtottam fel idegesen, mire Ericnek kiszélesedett a mosolya. - Hogy vagy képes mosolyogni ebben a helyzetben? - Kérdeztem összehúzott szemöldökkel, mivel nekem még mindig Isaac szavai csengtek a fülemben.

- Milyen helyzetben? Hogy veled beszélgetek? Olyan kevesen szoktak örülni a veled való beszélgetésnek, hogy nem szoktad meg a mosolyok látványát?