Akaratomon Kívül 4. - Aki Retteg Annak Van Mitől

49.

Három nap múlva jöhettem el a betegszobából. Nelli kísért vissza a szobámba, miközben folyamatosan a harc részleteit mesélte nekem. Annyira lelkesen magyarázott, hogy nem akartam emlékeztetni rá, hogy nem volt emlékezet kiesésem, és én is mindenre emlékszem... sajnos.

Amint a szobánkhoz értünk, vettem egy hosszú zuhanyt, majd a ruhásszekrényem elé lépve megállapítottam, hogy jó ideje nem újítottam a gardróbomat. Mindenesetre szerettem volna végre valami csinosabbra cserélni a pizsamámat, amit napok óta hordtam, hogy ünnepélyesebbé tegyem az első vacsorámat, amit nem a betegágyon eszek meg. Kivettem egy kék farmert és egy lila inget, majd kiengedtem a fekete hajamat. Az ékszereimhez nyúltam és végigsimítottam a kezemet a csilingelő karkötőimen, majd kiválasztottam egy égszínkéket. Még egy enyhe sminket is fel tudtam kenni, mielőtt megindultam a Nellivel az étkező fele. Egymásba karolva lépkedtünk a folyosón, amikor Ginny jött velünk szembe és megakadt rajtam a tekintete.

- Penny! - Torpant meg, majd egyenesen hozzám lépett. - Beszélhetünk? - Kérdezte, miközben világoskék szemét az enyémbe fúrta. Nekem azonnal bukfencezett egyet a gyomrom, az arcomra azonban nyugodtságot erőltettem, miközben bólintottam.

- Persze. - Válaszoltam, majd követtem a szobája felé, amit idegesen nyitott ki és engedett be előre. A szívem egyre hevesebben vert, miközben felé fordultam. Éreztem, hogy sor fog kerülni erre a beszélgetésre, de ötletem sem volt, mi lesz a kimenetele. Ginny többször is meglátogatott, amíg gyengélkedtem, azonban a többi beteg előtt nem tudtunk őszintén beszélni. Az Isaac általi pokolban nem volt időnk és energiánk átgondolni, mit szeretnénk egymástól, a betegszobában azonban másom sem volt, mint időm. Sokat járt Ginny a fejemben és mindennél jobban szerettem volna vele beszélni, rettegtem. Olyan rideg volt velem a harc előtti időkben, hogy kezdett elhagyni a remény. Azonban több olyan pillanatot is fel tudtam idézni, amikor lekerült róla a maszkja és úgy pillantott rám, ahogy azelőtt.

- Szeretnék bocsánatot kérni. - Szólalt meg ekkor, megszakítva a gondolatmenetemet, mire értetlenül húztam össze a szemöldökömet. Nem számítottam erre a kezdésre.

- Tessék? - Kérdeztem zavartan, mire Ginny felemelte a kezét jelezve, hogy szeretné kifejteni.

- Tudom, hogy nagyon hülyén viselkedtem az utóbbi időben. Tudom, hogy ez nem kifogás, de téged szerettelek volna védeni. Nagyon, nagyon nehéz volt az utóbbi időszak. - Hunyta be a szemét egy pillanatra, én pedig legszívesebben odaléptem volna hozzá, hogy megöleljem, de egyhelyben maradtam. - És tudom, hogy mindenkinek az volt, nem csak nekem. És szörnyen éreztem magam, amiért nem voltam melletted, amikor szükséged lett volna valakire. Ez nagy hiba volt, és nagyon megbántam, de az utóbbi időben nem voltam önmagam. - Mondta ki felém fordulva, nekem pedig egyre hevesebben vert a szívem, ahogy hallgattam. - Sokat gondolkodtam rajta, miért zártalak ki az életemből, pont, amikor segíthettük volna egymást. - Harapta be a száját, én pedig gyomorgörccsel vártam a folytatást. Azt gondoltam ezen a ponton fog rávilágítani, mennyire nem illünk egymáshoz. Legnagyobb meglepetésemre azonban, ekkor nagyot sóhajtott és felém lépve a kezébe vette a kezemet. - Penny, velem egyszerűen még sosem volt olyan, hogy így éreztem valaki iránt. Képtelen voltam kezelni. - Mondta a szemembe nézve, én pedig meglepetten pislogtam párat, azonban nem mertem megszólalni. - Sose gondoltam volna, hogy képes vagyok elveszíteni a fejemet valaki miatt. Márpedig amikor a közelemben vagy, képtelen vagyok tisztán gondolkodni. - Rázta meg a fejét, majd felnyúlt és a fülem mögé simított egy elkószált tincset. - És a közösség stratégájaként úgy éreztem, kötelességem tisztán gondolkodni, minden másodpercben. Az utóbbi időben majd összeroppantam a felelősség alatt. De tudod, elegem lett abból, hogy folyamatosan nekem kell lennem az erős harcosnak. Egyszerűen elfáradtam. - Harapta be ismét a száját, én pedig legszívesebben megcsókoltam volna, hogy ne magyarázkodjon tovább, de úgy éreztem, szüksége van rá, hogy kimondja ezeket a szavakat. - Tudom, hogy nem érdemlek meg egy második esélyt. - Sóhajtott fel, nekem pedig egy enyhe mosoly jelent meg a szám szélén, miközben elmúlt a hasamban lévő görcs. - De ha mégis hajlandó lennél újra megpróbálni, szeretném ezúttal rendesen csinálni. - Mondta ki, nekem pedig ekkorra már egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon. - Mit szólsz hozzá? - Kérdezte, én pedig nem bírtam tovább és felé hajolva a számat a szájára tapasztottam. Ginny azonnal elengedte a kezemet és a derekamra csúsztatta azt, miközben hozzásimultam. Egy másodperc erejéig úgy éreztem, hogy minden problémánk megszűnik, és csak mi létezünk. Amikor elhúzódtam tőle, már Ginny is mosolygott.