Akaratomon Kívül 4. - Aki Retteg Annak Van Mitől

11.

Ethan idegesen mászkált fel-alá a tárgyalóban megállás nélkül, ahova beözönlöttünk, miután Lindsy kiküldött minket a betegszobából, hogy hagyjuk pihanni Jeremyt.

- Fekete mágia... Fekete mágia... - Ismételgette folyamatosan hihetetlenkedve. – Most komolyan? – Tárta szét a karjait, miközben áradt belőle a frusztráció.

- Őszintén, én már meg sem lepődöm. – Rázta meg a fejét Tara. – Őrült különlegesek, halálos katonák, gyilkos hadsereg, somniumok, visualok, laboratóriumban létrehozott gyilokszérum. Pont a fekete mágia hiányzik a listáról.

- Mi a fenét tudunk mi kezdeni a fekete mágiával? – Folytatta Ethan a kiakadását továbbra is mászkálva. – Isaac megőrült? Mi a fenét akar ezzel elérni?

- Megerősödni. – Vont vállat Noah, aki csukott szemmel feküdt el az egyik padon.

- Miért kell neki egyáltalán ennyire ez a közösség? – Csapkodott Ethan a levegőben. – Értem én, hogy jófejek vagyunk, meg a kaja is elég jó, de ez azért túlzás. Alapítson saját közösséget!

- Ez kell neki. – Rázta meg a fejét Ginny. – Mindig is féltékeny volt apámra, nem fog csak úgy lemondani róla. Főleg, hogy megízlelte a hatalmat.

- De legalább biztosan nem halad egyelőre jól. – Tette hozzá Tyler, aki Lizzy hátát simogatva üldögélt az első sorban. – Jeremyt még nem sikerült erősebbé tennie, csak egy két lábon járó hullává. És nem egy nap alatt fogja megtalálni a megfelelő erősítő mérget és levezényelni elég szertartást, hogy legyen megfelelő mennyiségű embere.

- Ez igaz. – Bólintott Lizzy ásítva egyet.

- Szóval szerintem most aludjunk egyet és holnap újra elbeszélgethetünk Jeremyvel, kiszedve belőle minden részletet.

- Legyen így. – Bólintott Ethan megdörzsölve a szemét, mire mindenki elkezdett feltápászkodni. Én is felálltam a kényelmetlen székről, és nyújtóztam egyet. A késői óra ellenére nem volt nagy kedvem aludni menni, így hosszas gondolkodás után az előtér helyett az étterem felé vettem az irányt. A többieknek fel sem tűnt a leválásom, mindenki ásítozva sietett a szobája felé, így nyugodt szívvel léptem be a sötét helyiségbe. Már minden lámpa és gyertya el volt oltva, így kellett pár másodperc, amíg kiélesedett a látásom. Közben enyhén megborzongva tettem keresztbe magam előtt a karjaimat, ugyanis a szokásosnál hidegebb volt az étteremben. Amikor már elegendőnek bizonyult a hold halvány fénye, körülnéztem a teremben és megpillantottam egy nyitva hagyott ablakot, ami hűvös szellőért felelhetett. Megindultam felé, azonban ekkor egy nagyobb széllökés érkezett az ablak irányából, ami a mögöttem nyitva maradt ajtót hangos csattanással csapta be. Ijedtemben ugrottam egyet, majd szitkozódva gyorsítottam a lépteimet, hogy becsukhassam az ablakot, remélve, hogy senki sem kelt fel. Amikor végeztem a művelettel, pár másodpercig még megálltam az ablak előtt és kipillantottam az éjszakai utcára. A késői órában homály ereszkedett a kinti világra, ami bentről szemlélve igazán kísértetiesnek hatott. A hold fénye megvilágította az utca túloldalán lévő épület tetejét és az előtte álló fa lombját, azonban a fa törzse már sötétbe burkolódzott. Ahogy a szememet meresztve próbáltam több részletet kivenni, mozgolódást fedeztem fel a tölgy aljánál. Érdeklődve hajoltam közelebb az ablakhoz, a szememet hunyorítva, azonban nem élesedett ki eléggé a kép. Ekkor hirtelen egy ajtónak a nyikorgása hasított bele az éjszaka csöndjébe, amitől ijedten fordultam hátra. Majdnem elsikítottam magamat, amikor megpillantottam egy alakot, aki a konyha ajtajában megtorpanva bámult egyenesen felém.

- Nyugi! – Hangzott fel hirtelen egy fiú hangja, mielőtt bármit is mondhattam volna. A sikoly a torkomon ragadt erre a megnyilvánulásra, így inkább felmértem a velem szemben álló személyt. Megnyugodva eresztettem le a kezeimet, amikor felismertem a közösség egyik tagját. A nevét ugyan nem tudtam, de a barna hajú, magas srácot többször is láttam már az étkezőben és a gyűléseken.