Akaratomon Kívül 4. - Aki Retteg Annak Van Mitől

29.

Kiléptem az előszobába Tyler mögött, azonban egyszer csak egy valaki megragadta a karomat és odébb húzott. Értetlenül néztem bele Ginny kék szemeibe, amit még mindig elsötétített a harag.

- Veled még nem végeztem. - Szólalt meg kissé halkabban, miközben mindenki elhaladt mellettünk. Beharaptam a számat, miközben átjárt az ijedtség és a csalódottság. Tudtam, hogy meggondolatlan volt a múzeumban Ginny felszólítása ellenében cselekedni, mégis elszomorított, hogy nem értette meg a döntésemet. Pontosan tisztában voltam vele, hogy ő hányszor állt ellen az apjának, amikor nem értett egyet egy-egy döntésével. Azt hittem, meg fogja érteni, hogy nem ellene irányult, hogy bemásztam azon az ablakon, csak hasznos tagja akartam lenni a csapatnak. Emellett nagyon rosszul esett, hogy már hetek óta nem volt egyetlen kettesben töltött percünk sem és bár megértettem az okát, mégis úgy éreztem, hogy már túl régóta elbeszélünk egymás mellett. Már szinte csak akkor szólt hozzám, ha utasítást adott, csak akkor ért hozzám, ha komoly dolgokról akart beszélni, csak akkor nézett a szemembe, ha hozzá beszéltem. És nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy a tisztázatlan kapcsolatunk talán idáig volt érdekes számára, hiszen nem éreztem rajta egyáltalán, hogy hiányolná a kettesben töltött időt.

- Nem vágtál már eleget a fejemhez odabent? - Kérdeztem a tárgyaló felé bökve a fejemmel, miközben keresztbe tettem a kezeimet. Ginny körülnézett, majd amikor biztosra vette, hogy senki sincs a közelünkbe, idegesen rázta meg a fejét.

- Nem hiszem el, hogy nem érted meg mennyire kiakadtam rátok. - Nézett rám csalódott tekintettel, ami mindennel jobban kiborított. Hiába próbáltam folyamatosan bizonyítani a képességeimet, sosem bízott rám igazán fontos feladatot. Amikor pedig végre hasznos lehettem a csapat számára, még ha az utasításai ellenében cselekedve is, úgy csinál, mintha a világ végét okoztam volna majdnem.

- Nem hiszem el, hogy nem érted meg miért tettem, amit tettem. - Fújtattam ideges, miközben idegesen ráztam meg a fejemet.

- Mert rohadt önfejű vagy? - Húzta fel a szemöldökét, engem pedig elöntött a düh.

- Ginny, én is a csapat tagja vagyok, nem veszed észre? - Akadtam ki, felemelve a hangomat. - Ha Tyler ment volna be abba a szobába, maximum egy ronda nézést kap. Én nem csinálhatok soha semmit, ha pedig saját kezembe veszem az irányítást, le vagyok szidva!

- Ha haszontalannak érzed magad menj és segíts a régiségboltban, ne az életedet veszélyeztesd! - Emelte fel ő is a hangját, miközben az arca ideges grimaszba torzult.

- Nem érdekel a hülye régiségbolt, én nektek akarok segíteni! És pont te átérezhetnéd, milyen érzés az, hogy...

- Nem! - Emelte fel az egyik kezét, belém fojtva a szót. - Ne beszélj nekem arról, hogy mit érezzek át. Fogalmad sincs, milyen volt ott állni egy zárt ajtó előtt, miközben azt se tudtam éltek-e vagy haltok! Még sose éreztem olyan félelmet, mint amikor realizáltam, hogy egy napon veszíthetem el az Igaz Társamat és... téged. - Hunyta be a szemét egy pillanatra én pedig beharaptam a számat meghallva a mondat befejezését.

- Aranyos, hogy ideges vagy amiért bajba kerültem, de tudok magamra vigyázni. Nem zárhatsz el örökre a veszélytől, képes vagyok mellettetek harcolni! - Néztem ismét a szemébe, egyértelművé téve, hogy komolyan gondolom minden szavamat.

- Ha azt gondolod aranyos, hogy ideges vagyok, akkor igazi cukorborsó leszek, ha még egyszer ilyet csinálsz! - Rázta meg fejét frusztráltan. - A képességeiddel lehet nincsen baj, de akkor sem vagy annyira tapasztalt, mint a csapat többi tagja, így nyilván őket fogom választani a fontos feladatokra.

- Mégis hogyan gyűjtsek tapasztalatot, ha sose csinálhatok semmit? - Tártam szét a kezeimet hihetetlenkedve.

- Nem az életed árán! - Kiabált rám, amitől ismét elöntött a mérhetetlen düh. - Így is megőrülük az éjszakai kis kalandjaidtól! - Vágta hozzám, mire meglepődve hőköltem hátra.