XOXO (Kisses and Hugs)

Kezdek kifogyni a címekből - MarkHyuck (NCT)

- Hyuck? Akartál valamit még délután - állt meg a közös szobájuk ajtajában Mark.
- Igen, de már nem aktuális - mondta a fiú kimérten, fel sem nézve a telefonjából.
- Mi az, hogy nem aktuális?
- Már kaptam figyelmet mástól - vont vállat Hyuck.
- És most, hogy itt vagyok, nem is kellek? - kérdezte Mark meglepetten.
- Nem. Akár el is mehetsz.
- Egyetlen ölelés sem kell? - jött beljebb a fiú hitetlenkedve, mert Donghyuck tőle még egyszer sem utasított vissza szeretgetős érintéseket. - Mi történt veled, beteg vagy?
- Nem, csak mérges vagyok rád - morogta a fiú, és Mark hiába mászott be mellé az ágyba, hogy a karjaiba vonja őt, csak újabb és újabb ellenállásba ütközött, ahogy a másik határozottan eltolta őt magától.
- Ne csináld már, Donghyuck-ah. Nem engesztelhetnélek ki extra hosszú ölelgetéssel?
- Nem. Délután kellett volna - tette le a telefonját Hyuck, hogy mindkét kezét Mark távoltartására használhassa.
- De akkor épp nem értem rá! Nem hagyhattam ott Jungwoot, hogy játsszon tovább egyedül - magyarázta ki magát a fiú.
- Akkor is kérj bocsánatot, amiért nem számíthattam rád - fordult el nyűgösen a fiatalabb, mire Mark gyengéden átölelte őt hátulról, és a fejét a vállára hajtva beszélt hozzá tovább.
- Kérlek bocsáss meg Hyuckie, amiért mást helyeztem előtérbe helyetted.
- Megbocsátok - suttogta elégedetten Donghyuck, és amint belesimult Mark ölelésébe, a fiú tudta, hogy innentől nyert ügye van.

Hyuck mindenkit szeretett megölelni, és az összes csapattársától elvárta a külön kitüntető figyelmet, mégis Markét szerette mindközül a legjobban, amire a fiú rettentő büszke volt. Donghyuck kedvencének lenni egyet jelentett a rengeteg együtt töltött idővel, a csontropogtató, vagy éppen gyengéd ölelésekkel, illetve a szinte napi gyakoriságú egyet nem értésekkel, amelyek a személyiségük különbözőségéből fakadtak, mégsem taszították el őket egymástól. Marknak is Hyuck volt a kedvenc csapattársa, mégha ezt hangosan nem is mondta ki soha, és imádta kényeztetni őt, amikor csak lehetősége adódott rá, mint például jelen pillanatban is, ahogy a fejét az ő mellkasán nyugtató fiú szénfekete haját simogatta, ami irigylésre méltóan jól állt neki.
- Puszit is kérsz, maknae? Szeretni szoktad - vetette fel pár perccel később az ötletet Mark.
- Jisung a maknae, nem én - akadékoskodott Hyuck rendes válasz helyett.
- A Dreamben lehet, de itt nem. Itt te vagy. Kettőnk közül is te vagy - halkult el egyre jobban az idősebb hangja, ahogy minden mondatát egy-egy puszival toldotta meg, Donghyuck pedig lassan felé fordította az arcát, hogy még több lehetőséget adjon neki.

- Cuki vagy - nevetett rajta Mark, a lehelete pedig megcsikandozta Hyuck nyakát, aki önkéntelenül is összerándult az érzésre.
- Hagyj békén...
- Mondja az, aki még a lábával is engem ölel - bökte meg a fiú oldalát az idősebb, amiből aztán újabb birkózás bontakozott ki kettejük között, de mivel Mark egy idő után már csak puszikkal támadt, nem okoztak egymásnak nagy harci sérüléseket.
- Nyertem - ült fel Hyuck a barátját két vállra fektetve, a mosolya pedig még a legszomorúbb lelket is meggyógyította volna.
- Kéred a nyereményed? - tárta ki a karjait nevetve Mark, a fiatalabb pedig további bíztatás nélkül bújt hozzá újra. Természetesen akarta azokat a puszikat, a nagy fészkelődés közepette azonban véletlenül a szájára is jutott egy, amire mind a ketten dermedten várták, hogy mit lép a másik. Két lehetőségük volt, vagy úgy tesznek, mintha az eset meg sem történt volna, és soha nem beszélnek róla ezután, vagy engednek az ajkaikat egymáshoz vonzó erőnek, és többé nem is néznek vissza... Szinte egyszerre hajoltak oda a csókért, ami eldöntött mindent, Mark fejében legalábbis egyből a helyére kerültek a dolgok, amint átjárta őt a Hyuck csókja okozta izgatott boldogság. Azért imádott vele lenni ennyire, mindegy mennyit veszekedtek gyakran lényegtelen dolgokon, mert mindvégig szerelmes volt belé, csak túl vak is ahhoz, hogy ezt észrevegye. Szerelmes... Donghyuck egyre hevesebben csókolta őt, de közben hagyta Markot maga fölé kerekedni, aki fél kézzel a hajába túrva próbálta szavak nélkül is közölni vele, hogy milyen erősek az iránta lobbant érzései, az igyekezetei pedig Hyuck elfojtott nyögései alapján célba is találtak. Azonban hiába volt a csókolózással töltött idő egyszerűen csodálatos, a végtelennek tűnő percek nem tarthattak ténylegesen örökké, és ahogy lihegve feküdtek egymás mellett, a gondolataik kusza halmazában elveszve, meghallottak egy harmadik hangot, ami az ajtókeretnek támaszkodó csapattársukhoz tartozott.

- Mit csináltok, kicsik?
- Csak a szokásosat, Yuta hyung - felelt neki Mark zavartalanul. Akár látta őket a fiú, akár nem, már nem lehetett változtatni rajta, így az idegeskedésnek sem lett volna sok értelme. - Becsuknád az ajtót, kérlek?
- Persze. De aztán jók legyetek - húzta fel a szemöldökét Yuta, Mark pedig visszafordult Hyuckhoz, amint hallotta a zár kattanását.
- Donghyuck-ah, beszélnünk kén... miért sírsz? - kérdezte aggodalmasan, miután észrevette a könnyeket a fiú arcán.
- N-nem szabadott volna ezt tennünk, Mark hyung - szipogta a másik mellkasához bújva a fiatalabb. - Fiúkkal csak ölelkezhetek, a csók az a lányoknak van...
- Ezt ki mondta?
- Egy lányt kell egyszer feleségül vennem, szóval nem csókolhatok meg egy srácot sem, mindegy mennyire akarom, mert akkor már inkább egy fiúval akarnék lenni egész életemben, és az nem... nem lenne helyes - sorolta Hyuck kétségbeesetten, Mark pedig csak a hátát tudta vigasztalóan simogatni, amíg össze nem szedte a gondolatait az előbb hallottakkal kapcsolatban.
- Abból, hogy aktívan kényszerítened kell magad arra, hogy a fiúk helyett a lányokat szeresd, nagyon úgy hangzik, hogy meleg vagy - mondta ki óvatosan, mire Donghyuck nyöszörögve szorított az ölelésükön.
- Nem akarok az lenni...
- Semmi baj nincs azzal, hogy kit szeretsz, ha téged és a párodat is boldoggá tesz a kapcsolatotok - folytatta a fiú puhítását Mark. - Ez egyébként sem olyan dolog, amit meg tudnál változtatni.
- De miért nem?
- Mert így születtél, Hyuckie. Ugyanolyan értékes vagy, mint bárki más. Sőt, talán még értékesebb - puszilta meg a homlokát az idősebb, mire Hyuck egy kicsit talán megnyugodott.

- Az lehet, hogy neked nem számít, de mit fognak gondolni a többiek? Máshogy néznének rám, ha megtudnák.
- Te máshogy nézel rám most, hogy megcsókoltalak? - kérdezte Mark, Donghyuck vörösödő arca pedig válaszolt helyette is.
- Az nem érdekel, hogy egy srácot csókoltál meg... de az igen, hogy engem - suttogta, a másik pedig mosolyogva kisimította a haját a szeme elől.
- Na, őket sem fogja érdekelni. Tudom, hogy mindannyian elfogadóak, és legfeljebb azzal fognak piszkálni, hogy miért nem jöttünk össze már hamarabb.
- Akkor mi most... egy pár vagyunk?
- Én nem tudnék csak a barátod maradni ezek után - rázta meg a fejét Mark. - A csók döbbentett rá, de már régóta úgy érzek irántad, mint akit szeretek, és szeretném ezt mostantól a kapcsolatunkban is látni.
- Én is - suttogta Hyuck zavartan. - Én is szeretlek, de te jobbat érdemelsz nálam. Folyton csak idegesítelek, és...
- Nálad jobbat? Miben jobbat, aki jobban csókol, aki aranyosabb, vagy akivel jobban szeretek ölelkezni? - kérdezte Mark, amire a másik még hosszú másodpercekig nem tudott válaszolni. - Nincs ilyen srác a földön, Hyuckie, de ha lenne, akkor se fogadnám el helyetted, mert téged akarlak. A hibáiddal és a másságaiddal együtt.
- Ezt egyszer még visszaadom neked - motyogta bosszúsan Donghyuck.
- Micsodát? - hajolt az ajkaihoz Mark szórakozottan.
- Egyszer úgy zavarba hozlak, hogy nem csak a fejed, de az egész tested lángolni fog - ígérte fenyegetően a fiú.
- Alig várom - nevetett rajta a másik, többet azonban nem mondhatott, mert Hyuck következő csókja újra elvarázsolta őt.