XOXO (Kisses and Hugs)

Mese a mézeskalácsházról - YuWin (NCT)

Yuta nyugodt szívvel elmondhatta magáról, hogy neki van a legszebb otthona a világon. Az erdő közepén lakott egy takaros kis házikóban, rendezett veteményeskerttel körülvéve, ő azonban nem zöldségeket termesztett, hiszen azokat nem szerette. A növényei édességeket neveltek neki, színes cukrokat, krémes süteményeket, roppanós, időnként sós karamellát, kakaós kekszeket, trüffelgolyókat és minden földi jót, amit ember csak el tudott képzelni. A házában mindenhol visszaköszönt a kertjének varázsa. A falakat mézeskalács borította belülról, a lámpabúrák égetett cukorból készültek, a konyha pedig a ház felét elfoglalta elképesztő mennyiségű eszközével és díszével. Yuta imádott főzőcskézni, ami a kertben nem termett meg, azt ő maga készítette el, a napjai végén pedig egy bögre forrócsokoládéval a kezében telepedett le a puha kanapéjára a bolyhos takarók közé, hogy aztán az ablakon keresztül bámulja a csillagos eget.

Yuta egy kicsit sem volt gonosz ember. Minden látogatóját szívesen megvendégelte, legjobban pedig a gyerekeknek örült, akik majdnem ugyanannyira szerették az édességeket, mint ő maga. Egyetlen bánata volt csupán, hogy látogatók nélkül a napjai magányosan teltek. Karácsonykor a gyerekek mind hazamentek, neki pedig nem volt kivel bekuporodnia a takaró alá, hogy a porcukor hóesést bámulja az ablakból, mert senki sem lakott vele. Gondolkozott azon, hogy örökbefogadjon egy gyereket, aki osztozna vele a cukormázas sorsán, de nem szerette volna egyedül felnevelni őt, csak a fele szeretetet nyújtva neki, emellett ő is vágyott rá, hogy szeresse valaki. Valaki, aki otthonosabbá tenné az otthonát, és szívesen inna vele kakaót, de nem tudta, hol keressen ilyen embert, hiszen a felnőttek lenézték az ő gyerekes varázslatos életét, és a munkából ki se látszódva rohantak tovább, valahányszor csak megszólította őket. Már éppen feladta volna a reményt, hogy valaha talál valakit maga mellé, amikor egy nap valaki kopogott a házikó ajtaján, ő pedig ajtót nyitott neki.

Winwin egy mesebeli herceg megtestesülése volt egy milliárdos fiaként. Kiskora óta mindent megkapott, amit csak kért, a gazdagság az ölébe hullott, még a családi bizniszt is ráörökítik majd, ha az apja megvénül, és ennek hála százával akadtak olyan fiúk és lányok, akik mellette akartak megöregedni. Ő azonban másra vágyott. Egy olyan társra, aki nem a pénzéért szereti őt, hanem önmagáért, valakire, aki hozzá hasonló és még mindig hisz az igaz szerelemben, amit manapság csak a mesékben találni. Szeretett volna egy mesében élni, ahol mindenki szeret mindenkit és minden cukorból van... Egy hétvégi napon, amikor nem akadt semmi dolga, rögtön napfelkelte után elindult a közeli erdőbe sétálni. Megnyugtatta a csönd, hogy az autók helyett csak a szél zúgását hallotta, és mielőtt még észrevette volna magát, már nem tudta eldönteni, hogy merről jött és merre tartott eredetileg. Egyre beljebb tévelygett az erdő sűrűjébe, egyre kétségbeesettebben kereste a kiutat, ahelyett azonban csak egy világos tisztást talált, a közepén egy kis házikóval, annak tetején egy vidáman füstölgő kéménnyel.

Úgy érezte, megmenekült. Megkönnyebbülten kezdett el futni a ház felé, meg se nézve mi van körülötte, így nem is vett észre semmit az édességet termő fákból és a varázslatos veteményesből a kiskertben. Izgatottan kopogott be az alacsonyka ajtón, amit mintha gyerekeknek építettek volna, a ház gazdája pedig készségesen nyitott ajtót aznapi első vendége előtt.
- Jó reggelt!
- Jó... reggelt - köszönt vissza megilletődötten Winwin. A vele szemben álló fiú állt a legmesszebb attól, akire az erdő közepén számított.
- Kerülj beljebb - állt félre az ajtóból, hogy a vendége beléphessen hozzá. - Érezd otthon magad. Az én házam a te házad is.

Winwinnek tátva maradt a szája a csodálkozástól. Még soha nem látott ennyi színt és díszt egyszerre, és hirtelenjében azt se tudta, hova kapja a fejét. A földet különböző mintájú puha szőnyegek borították, a falakon faragott polcok, a polcokon törékeny porcelánszobrok és temérdek sütemény, amerre csak a szem ellátott...
- Mi ez a hely? - kérdezte letaglózva Winwin. Minden lépéssel, ahogy beljebb haladt a szobába, különböző illatokat érzett. Édes vanília, forró tejszínhabos kakaó, almás fahéjas sütemény és karácsony, karácsony mindenhol... - És miért nem tudtam, hogy létezik?
- Általában gyerekek járnak ide - magyarázta a házigazda, akiről Winwin egy pillanatra meg is feledkezett. - Ők könnyebben megtalálják az utat, és az édességet is jobban szeretik. De persze mindenkit szívesen látok, ahogy téged is. Megtudhatom a neved?
- Winwin vagyok. És te?
- Yuta.
- Yuta... - ízlelgette a fiú nevét a magasabbik. - Nagyon tetszik a házad.
- És még nem is láttad az egészet! - ragadta meg Yuta a kezét lelkesen, hogy körbevezesse őt. - Itt a konyha. A világom szíve és lelke - mondta, Winwin meg csak ámult és bámult. - Itt készítem a falhoz a mézeskalácsot, meg a vendégeimnek a kedvenceit.
- Te valami modern vasorrú bába vagy, hogy mézeskalácsból van a házad? - kérdezte a fiú nevetve.
- Nem, én Yuta vagyok - válaszolt mosolyogva Yuta, továbbra is fogva Winwin kezét. - Csak egyszerűen Yuta.

Hamarosan újabb vendég érkezett a kis házikóba, Winwin pedig, hogy ne érezze haszontalannak magát, segített Yutának almáspitét sütni. Miután a tésztát összegyúrták, a fiú kiküldte a segítőjét a kertbe almáért, akinek ekkor végre feltűntek a nem mindennapi növények az átlagosnak tűnő almafa mellett. Alig tudta felfogni, hogy a bokrokon gumicukor nőtt bogyó helyett és addig addig nézegette a különböző színű és formájú terméseket, amíg felbukkant mögötte egy újabb látogató.
- Új vagy? - kérdezte a fekete bőrű kamaszlány, mire Winwin ijedten fordult felé. - Nem kell félned, itt minden ehető - lépett oda a bokorhoz, és leszakított róla egy piros gumimacit.
- Mi ez a hely? - nézett a lányra zavarodottan Winwin.
- Te minek látod? - felelt kérdéssel a kérdésre a göndör hajú lány, és könnyed tánclépéseket lejtve Yuta házikójának ajtaja felé indult.

Amikor Winwin visszaért a házba egy kosár almával a karján, a bent elhelyezett kisasztaloknál már vagy hat különböző korú és nyelvű gyerek falatozott az eléjük rakott csokis kekszből. Köztük volt a fekete bőrű lány is, aki alig láthatóan Winwinre kacsintott, majd folytatta a beszélgetést egy nála talán egy évvel fiatalabb, drága ruhákba öltözött szőke fiúval. Hiába néztek ki teljesen különbözőnek, mégis megértették egymást, minden gyerek. Itt mindenki ugyanazt a süteményt ette, és mindenki arra várt, hogy Winwin vigye már be az almákat Yutának, hogy a fiú folytathassa a várva várt almáspite sütését.

- Ki vagy te? - szegezte neki újra a kérdést a rá mosolygó fiúnak Winwin, ahogy belépett a konyhába.
- De hiszen már mondtam. Yuta vagyok - vette el tőle az almákkal teli kosarat a fiú.
- Igen, de...
- Olyan kis feledékeny vagy, Winwin - csóválta meg a fejét Yuta, de közben végig mosolygott. - Bár neked talán elnézem, mert aranyos vagy - nyomott egy puszit a fiú arcára, aki ezután sokáig csak a puszi helyéről kiinduló melegségre tudott gondolni. Közben egyre csak gyűltek a gyerekek, a mosoly Yuta arcán pedig egyre szélesebb és szívet melengetőbb lett, Winwin legalábbis így érezte, ahogy nézte őt. Alig tudta róla levenni a szemét. Rég találkozott olyasvalakivel, aki ennyi szeretettel és szenvedéllyel tette volna a dolgát, pedig minden nap sütni és a gyerekekkel játszani bizonyára fárasztó volt. Winwin azon kapta magát, hogy segíteni szeretne Yutának. Persze így is segített, ahogy csak tudott, de többet akart tenni ezért a csodás fiúért, aki egy nap alatt lopta be magát a szívébe. Sokkal, de sokkal többet...

A gyerekek jöttek mentek. Délutánra a fekete bőrű lányt Winwin már nem találta sehol, a szőke fiú azonban nem úgy tűnt, mintha hamar el akarna menni. Volt, aki csak alig egy percre ugrott be, a legelső kisfiú, azaz persze csak Winwin után a legelső, viszont majdnem az egész napot Yutánál töltötte. Ahogy sötétedni kezdett, lassan elfogytak a vendégek is. A gazdag családból jött szőke fiú volt az utolsó, ő még megölelte Yutát búcsúzásképp, aztán viszont Winwin újra kettesben maradt vele. Hosszasan nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Yuta összeszedte a használt tányérokat és a mosogatóba tette őket, azonban egyelőre otthagyta a munkát. Winwin most látta csak meg rajta, hogy mennyire fáradt, és talán... szomorú?
- Yuta... - szólította meg őt óvatosan. - Yuta, nekem is mennem kell?

Félt a fiú válaszától, főleg hogy ő a földet nézte, pontosabban egy fehér szőrös szőnyeget, ami kísértetiesen hasonlított a vattacukorra.
- Még... még sosem maradt itt velem senki éjszakára - motyogta, a hangja pedig olyan fájdalmasan csengett, hogy talán Winwin még akkor is maradni akart volna, ha nem döntött volna így már korábban.
- Én maradhatnék veled - lépett közelebb hozzá. - Yuta...
- Nem - emelte fel a fejét az alacsonyabb, így felfedve a könnyektől csillogó szemeit. - Ha nem mész el napnyugta előtt, nem mehetsz el innen soha többé.
- Én nem is akarok elmenni innen - Winwin nem értette teljesen, hogy Yuta miért szomorú. Hiszen neki nincs miért elmennie innen! Itt van minden, amit szeretne, az édességek, a gyerekek, az igaz szeretet és Yuta...
- Nincs családod? Barátaid? Szerelmed? - kérdezte Yuta kétségbeesetten.
- Szerelmem van - suttogta Winwin minimálisra csökkentve kettejük távolságát, Yuta pedig további hezitálás nélkül csókolta meg őt, mintha soha többé nem csókolhatna meg senkit. - Veled maradhatok? - kérdezte Winwin, nagy nehezen elszakadva a másik ajkaitól.
- Tudod már, hogy ki vagyok? - felelt kérdéssel a kérdésre Yuta.
- Tudom. Yuta vagy - szólt mosolyogva Winwin, majd ismét összekapcsolta az ajkaikat Yutával, aki szerelmesen csókolta őt vissza, miközben kint végleg lenyugodott a nap...