XOXO (Kisses and Hugs)

Mini existential crisis - NoMin (NCT)

- Jeno...
- Igen?
- Te gondolkodtál már azon, hogy mi jön a halál után? - kérdezte Jaemin mindenféle előzmény nélkül.
- Nem. Nem igazán - válaszolta meg a barátja kérdését Jeno. Már egy ideje egymás hátának dőlve ültek az iskola udvarának egy eldugottabb sarkában, a kedvenc helyükön, és a lyukasórájuk végét várták, hogy annyival is közelebb kerülhessenek a jól megérdemelt nyári szünetükhöz.
- Én már igen - sóhajtott Jaemin borúsan. - Nem is az zavar a leginkább, hogy nem tudom, mi vár rám, hanem hogy nem tudom, mikor jön el.
- Az megnyugtatna, ha tudnád?
- Nem - nevette el magát a fiú. - Nem akarok minden egyes nap emlékezni rá, hogy milyen gyorsan telik az idő, és hogy nekem milyen kevés van belőle. Folyton úgy érezném, mintha menekülnék valami elől, és közben lemaradnék mindenről, amit az életemben csinálni akartam.
- Akkor csak simán ne gondolj rá - vont vállat Jeno. - Csináld azt, amit szeretnél, a halál meg majd jön, amikor jön. Ne stresszelj rajta feleslegesen.
- Ez nem felesleges - ellenkezett Jaemin. - Mi van, ha mondjuk holnap jön el? Nem akarom úgy itt hagyni ezt a világot, hogy nem használtam ki a lehetőségeimet.
- És mit tudsz ma tenni ahhoz, hogy holnap ne legyen ez az érzésed?
- Hát... először is nem lennék többé a barátod.

- Tessék? - Jeno teljes döbbenettel a hangjában fordult meg, de sajnos jól hallotta, amit a másik mondott. - Miért? Mit csináltam rosszul?
- Semmit - visszakozott gyorsan Jaemin, mire a barátja kétségbeesetten megszorította a kezét.
- Akkor miért tolsz el magadtól? Azt hittem, kedveljük egymást. Vagy te nem érzed jól magad velem?
- Dehogynem, Jeno, hallgass végig - kérte tőle a fiú, és az eddig tapasztalt szorongása ellenére szinte nevetni lett volna kedve. - Nem hagylak el, ne félj. Csak azért nem akarok ezentúl a barátod lenni, mert többre vágyom. Azt szeretném, ha... ha megmutathatnám, mit érzek irántad igazából - halkult el a hangja, Jeno szemeiben pedig pontosan látszott az a pillanat, amikor elérte őt a felismerés.
- Jaemin-ah, miért nem ezzel kezdted? Megijesztettél - húzta magához a fiút egy ölelésre, aki szintén megkönnyebbülten bújt a karjaiba.
- Attól féltem, hogy el fogsz utasítani.
- Ahogy én is - vágta rá Jeno, és még hosszú percekig ölelte volna Jaemint, ha nem szólal meg közben az óra végét jelző csengő.
- Akkor... mostantól együtt vagyunk, ugye?
- De még mennyire, hogy igen - nyújtotta a kezét a párjának Jeno, hogy felhúzza őt a földről, a boldog mosolyt pedig még az a tudat sem tudta letörölni az arcáról, hogy a következő negyvenöt percet külön termekben kell tölteniük.