XOXO (Kisses and Hugs)

Jobb később, mint soha - YuWin (NCT)

Nagy nap ez a mai. Ma van a tanév utolsó nagy ünnepsége, a ballagás. Persze nem az enyém, hanem a felettem járó évfolyamé, egyben pedig Yutáé, akit már évek óta a soha vissza nem térő diákok között akarok látni. És most végre eljött... el se hiszem, hogy tényleg eljött. Olyan boldog vagyok! Na és hogy miért? Mert Yuta szánt szándékkal megkeserítette az életemet az alatt a majdnem három év alatt, amíg ismertük egymást.

Az egész akkor kezdődött, amikor kilencedik év elején véletlenül nekimentem a folyosón. Akkor még csak nevetett rajtam, hogy milyen kis béna vagyok, én pedig elszaladtam előle és a barátai elől, mert eléggé tartottam a nálam idősebb fiúktól, mint kiderült, nem is alaptalanul. Attól kezdve Yuta keresni kezdte az olyan alkalmakat, amikor látszólag véletlenül találkozhattunk, hogy csak úgy szórakozásból sértegessen, vagy különböző hülye beceneveken hívjon, amin aztán a barátai percekig röhögtek, én meg legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Már ekkor is utáltam őt, a neheze azonban csak azután jött, hogy tizedik osztály karácsonya környékén járni kezdtem Jaehyunnal, az egyik osztálytársammal. Yuta piszkálódása fokozatosan gyűlölködéssé változott, ahogy igyekezett tönkretenni a kapcsolatomat, pedig soha semmit nem tettem ellene a visszaszólásokon kívül, amikkel próbáltam megvédeni magamat és Jaehyunt, Yuta ellen azonban semmi sem használt. Jaehyun tizenegyedik elején szakított velem, pedig ha Yuta nincs, talán örökké együtt lettünk volna, így azonban egyedül maradtam a bántalmazóm ellen, aki most végre végleg kilép az életemből.

Az utóbbi pár hónapban egyébként észrevehetően szolidabb volt, és nem foglalkozott velem annyit, ami szerintem annak köszönhető, hogy végre benőtt a feje lágya. Mondjuk így érettségire már épp ideje volt. Azt végképp nem bírtam volna ki, ha esetleg lebukik hozzánk, és jövőre vele kell egy osztályba járnom. Az maga lett volna a pokol.

A ballagást a mi évfolyamunk szervezte, amihez hozzá tartozott, hogy nekünk kellett kidíszíteni Yutáék termét is. Személyesen intézkedtem róla, hogy ő kapja a legkisebb virágú, és egyben legtüskésebb rózsát mindközül, hogy ezzel is valamennyi elégtételt vegyek rajta a szenvedéseimért, a vonulás alatt pedig végig Jaehyun kezét szorongattam, hogy ez legyen rólam az utolsó emlékképe. Jaehyunnal a szakításunk ellenére barátok tudtunk maradni, így szívesen belement a tervembe, Yuta azonban vagy nem vett észre minket, vagy csak úgy tett, mintha nem látna. Mindegy, mert a távozásával járó megkönnyebbülésemet már nem tudta csökkenteni semmi sem.

Az igazgató beszéde és a díjkiosztások után jöhettek a búcsúbeszédek. Az egyik osztályból egy lány, a másikból egy fiú volt a kiválasztott, név szerint Kang Seulgi és... igen. Nakamoto Yuta. A beszéd maga nem volt túl érdekes, bár felelevenítettek pár vicces pillanatot is, én inkább csak azt vártam, hogy legyen már vége, és ne kelljen többé látnom a fiút, akit a világon a legjobban utálok. Arra azonban senki sem számított, ami ezután következett.

- ... Rengeteg mindent tanultunk az együtt töltött négy év során. Együtt értünk felnőtté, ott voltunk a vidám pillanatokban, és támogattuk egymást a nehéz időkben is. Az utánunk jövőknek is csak azt kívánom, hogy becsüljétek meg ezeket az éveket, ezeket az együtt töltött hétköznapokat, mert amikor majd olyan öregek lesztek, mint én, meg fogtok bánni bizonyos dolgokat. Mert én, Nakamoto Yuta, egy bocsánatkéréssel szeretnék búcsúzni tőletek, de főleg tőled, Winwin - állt meg egy pillanatra a beszédben, én pedig azt hittem, nem jól hallottam a szavait. Hogy Yuta bocsánatot kér? Tőlem? Itt mindenki előtt?
- Tudom, hogy amit tettem, arra nincs bocsánat, de azt remélem, most végre megérted, hogy miért történt mindez. Az az igazság Winwin, hogy Jaehyun nem érdemel meg téged - jelentette ki Yuta, mire a hallgatóságban izgatott sutyorgás támadt, az igazgatóhelyettes pedig megindult a fiú felé, hogy elvegye tőle a mikrofont. - Azt hittem, egyszer átvehetem a helyét az életedben. De most már tudom... - tért ki a volt tanára elől Yuta, hogy befejezhesse a mondatot - hogy én sem érdemellek meg téged. Szóval sajnálom.

Az igazgatóhelyettesnek végül sikerült lefegyvereznie Yutát, de én akkor már rég nem erre figyeltem. Tényleg tetszettem Yutának? Azért lett volna minden, mert simán féltékeny volt? Ezt nem hiszem el... A gondolataimat megosztottam Jaehyunnal is, aki azt tanácsolta, hogy felejtsem el az egészet, hiszen Yuta többé már nem árthat nekem, én azonban nem tudtam nem ezen rugózni. Tetszettem neki. Azért bántott, mert tetszettem neki, ami nem éppen a legegészségesebb módja a flörtnek, de simán lehet, hogy igaz.

Hogy megtudjam az igazságot, meg kellett keresnem Yutát, ami nem volt könnyű feladat, de végül sikerrel jártam. A fiú a családja gratulációit fogadta, amikor megtaláltam őt, a megjelenésemre azonban azonnal mellém lépett, hogy egy kicsit távolabb sétálva beszélhessünk a köztünk lévő viszonyról. Vagyis a végéről, mert biztos, hogy soha többé nem akarok vele találkozni.

- Szóval... én már elmondtam, amit akartam. Most te jössz - szólalt meg Yuta egy rövid csönd után.
- Hát igazából csak annyit akartam mondani, hogy elfogadom a bocsánatkérésedet - nyögtem ki, mire összeszedtem magam annyira, hogy ezt meg tudjam tenni. Yuta valami elképesztően jól nézett ki fehér ingben és fekete öltönyben, ami nem kellett volna, hogy zavarjon, de mégis így volt.
- Akkor jó - mosolygott rám Yuta, amitől egyből gyorsabban kezdtett verni a szívem, pedig korábban egyszer sem történt ilyesmi. - Keresd majd meg azt a srácot, aki megérdemel téged.
- Ott volt nekem Jaehyun, amíg...
- Nem Jaehyun - vágott a szavamba Yuta, visszatérve a jól ismert büszke arckifejezéséhez. - Jaehyun semmiben sem jobb nálam.
- Ő sosem bántott engem - fontam karba a kezem mérgesen. - Szóval igenis jobb nálad.
- Ha ennyi kell ahhoz, hogy valaki az eseted legyen, akkor elég alacsonyak követelményeid - fordult el tőlem Yuta, hogy visszamenjen a családjához.
- Elég annyi is, ha valaki nem te vagy - mondtam, mire ő továbbra is fölényesen nézett vissza rám.
- Nem tudod, mit veszítesz velem.
- Lehet. De az meg biztos, hogy tényleg nem érdemelsz meg engem - hátráltam el tőle, ő pedig egy utolsó keserű mosolyon kívül nem fordított rám többet az értékes idejéből. És azért valljuk be, ennél jobb végszó aligha zárhatta volna le a középiskolás éveinket.