XOXO (Kisses and Hugs)

A fiú Kínából - ChenSung (NCT)

Jisung álmatlanul forgolódott az ágyában. Sehogy sem találta kényelmesnek a fekhelyét, pedig a legpuhább matracon feküdt, a legmelegebb takaró alatt, a saját szobájában, ahol csak a szemközti fal melletti másik ágyon alvó Chenle békés szuszogása hallatszódott. Chenle cserediák volt Kínából, és Jisung szülei adtak otthont neki erre az évre, a két fiú pedig hamar összebarátkozott egymással a nyelvi nehézségek ellenére is. Jisung tanította Chenle-t koreaira, aki meg a fiatalabb kínaiját javítgatta szorgalmasan, így lassan annyit beszéltek egymáshoz, hogy úgy érezték, mintha már ezer éve ismernék egymást, legalább is Jisung így érezte. Chenle-vel mindenről lehetett beszélni a sulitól kezdve a kocsik típusain át a videójátékokon keresztül a kevésbé gyakran elővett érzelmi töltetű témákig, de a fiú kedvence a semmi volt. Chenle-vel hosszú órákig tudtak beszélni a semmiről, ez pedig még közelebb hozta őket egymáshoz, mint bármi más, annyira, hogy az sem volt kínos egy cseppet sem, ha épp egyikük sem beszélt. A csönd többféle is lehetett, volt a "most ugyanarra gondolunk, szóval nem kell kimondani" csönd, a "te is olyan fáradt vagy, mint én?" csönd, az "unatkozom, és nem tudom mit csináljak, ezért idejöttem" csönd és még ezer másik, amiket Jisung hirtelen nem tudott felsorolni. Nagyon kedvelte Chenle-t, és Chenle is nagyon kedvelte őt. De akkor Jisung miért nem tudott aludni? Miért forgolódott olyan nyugtalanul, mint még soha?

Erre még ő maga is csak kereste a választ. A napokban az egyik barátja, Haechan, azt mondta neki, hogy furán néz Chenle-re, meg hogy sokkal többet törődik vele, mint más barátaival, és ez elindított egy gondolatmenetet a fejében, ami azóta is tartott. Chenle a legközelebbi barátja. Együtt kelnek reggelente, együtt mennek iskolába, együtt esznek és együtt jönnek haza, hogy aztán együtt térjenek nyugovóra. Chenle nem is lehetett volna nem a legközelebbi barátja. De mi van akkor, ha valójában a kínai fiú még ennél is többet jelent neki? Jisung arra az oldalára fordult, ahonnan rálátott a szobatársára, aki továbbra is mélyen aludt, és elképzelte, milyen lenne megcsókolni őt. Milyen lenne úgy megölelni őt, hogy mindketten tudják, ők többek egymásnak barátoknál? Ha összetolnák a két ágyat és összebújnának alvás közben... Jisung ismét oda lyukadt ki, hogy nem. Mégha igaz is lenne, hogy úgy szereti Chenle-t, és az idősebb is viszonozná ezt, akkor is csak három hónapjuk lenne együtt, amíg Chenle visszautazik Kínába. Jisung nem akarta, hogy össze kelljen törniük egymás szívét, de mi van akkor, ha őt meg a reménytelen várakozás emészti fel?

Arra eszmélt fel, hogy a párnájába törli a könnyeit. Sírt, tényleg sírt, mert nem szeretheti Chenle-t, ez pedig megerősítette az érzései valódiságát. Nem akarta, hogy a fiú itthagyja őt, de az is fájt neki, hogy most sem lehet vele úgy, ahogy igazán szeretne, és ezek után már inkább nem is gondolkodott, csak sírt, hol halkabban, hol hangosabban, egyik pillanatban pedig besüppedt mellette a puha matrac, és ölelő karok zárták fogságba őt. Olyan fogságba, ahonnan legszívesebben soha nem szabadult volna ki.
- Miért sírsz? - kérdezte halkan Chenle egy idő után. - Mi a baj, Jisung-ah?
- T-te - válaszolt szipogva a fiatalabb, és följebb kúszott, hogy az arca a másikéval szemben legyen.
- Én? - kérdezte döbbenten Chenle. - Mit tettem?
- Elvettél valamit, ami az enyém - motyogta Jisung a fiú szemébe nézve. - Valami nagyon értékeset.
- Mit? - Chenle tekintetében rémület ült, Jisung azonban csak halványan elmosolyodott.
- A szívem - mondta. - Szeretlek, Chenle. Nem csak barátként - csordult ki egy újabb könnycsepp a szeméből, a másik azonban gyengéden letörölte azt, és megpuszilta Jisung arcát.
- Én is szeretlek - mondta kínaiul, hiszen ez volt az egyik első szó, amit megtanultak egymás nyelvén, ezután meg csak bámultak egymás szemébe, mert nem volt már mit mondaniuk. Ez lett Jisung kedvenc csöndje, a "szeretlek és te is szeretsz" csönd, amiből általában hosszú és nyugodt alvás következett egymás karjaiban, és ami a legjobban fog hiányozni mindkettejüknek, amikor egy időre elválnak majd az útjaik. De azt is tudták, hogy az az időszak nem fog örökké tartani, és ez erőt adott nekik, mégha keveset is. Mert amikor majd újra találkoznak, akkor nem válnak el egymástól soha többé.