XOXO (Kisses and Hugs)

Hiányoztál - MarkHyuck (NCT)

yugbam1117 remélem örülsz neki❤️

A SuperM amerikai turnéjáról tartottunk hazafelé, én pedig már nagyon vártam, hogy újra láthassam a többieket, különösen Haechant. Nemrég jöttem rá, hogy többet érzek iránta barátságnál, ezért most még nagyobb kihívás volt ennyi ideig távol lenni tőle, bár még nem vallottam be neki semmit. Eddig nem voltam teljesen biztos magamban, és féltem is, hogy mit reagálna rá, de ha hazaérek, majd elmondom neki. Még mindig izgulok egy kicsit, de már nem félek. Muszáj megtudnia, hogy szeretem, akkor is, ha ő nem érez így irántam. Nem akarom többé megjátszani magam előtte.

A repülőtéren elbúcsúztunk Taemin, Baekhyun és Kai hyungoktól, majd az értünk küldött kocsival az NCT 127 dormja felé indultunk tovább. Igaz Lucas és Ten nem ott laknak, de eljöttek hozzánk látogatóba, az ismerős lakás ajtaja elé érve pedig mindannyiunkat elfogott a hazatérés öröme.
- Megjöttek! - kiabálta hátra a többieknek az ajtót kinyitó Jungwoo. - Amint látod hyung, még nem gyújtottuk fel a házat - ölelte át először Taeyongot a fiú. - Örülök, hogy itt vagytok.
- Mi is - mondtam mosolyogva, majd egy gyors vállveregetés után beléptem az előszobába, hogy üdvözöljek mindenkit.
- Mark! - Johnny és Yuta volt a két első, aki megszorongatott, utána pedig odajött hozzám Taeil, Doyoung és Jaehyun is. Csak azt az egy fiút nem láttam sehol, akivel a legjobban szerettem volna találkozni.
- Hol van Donghyuck? - kérdeztem meg tőlük.
- Tényleg, hol van Donghyuck? - nézett körbe tanácstalanul Doyoung is. - Az előbb még itt volt.
- Szerintem a szobátokban van - fordult felém Taeil. - Ott keresd.
- Oké, akkor majd később találkozunk - indultam el felfelé gyors tempóban a lépcsőn, a Haechannal közös szobánk elé érve azonban megtorpantam. Mi van, ha azért van bent, mert nem akar látni? Ha most utál valami miatt? A gondolatra szomorúan felsóhajtottam, de aztán erőt vettem magamon és bekopogtam.

- Ki az? - kérdezte egy fojtott hang.
- Én vagyok, Donghyuck-ah. Hazajöttem - feleltem neki. Abban a pillanatban semmi másra nem vágytam, csak hogy végre a karjaimba zárhassam őt.
- Gyere be - szólt ki nekem, amit alig hallottam, de így is benyitottam a szobába, gondosan becsukva magam mögött az ajtót. Haechan az ágyán ült lehajtott fejjel, amikor pedig felnézett rám, megláttam hogy könnyek csillognak a gyönyörű szemeiben. - Szia Mark.
- Hyuckie, mi a baj? - ültem le mellé gyorsan, mire kitört belőle a zokogás és erőtlenül a karjaimba omlott.
- Hi-hiányoztál - szipogta a nyakamba kapaszkodva, én pedig vigasztalóan magamhoz szorítottam őt.
- Te is nagyon hiányoztál nekem - suttogtam a hátát simogatva. Még soha nem láttam ennyire sírni, úgyhogy tudtam, hogy valami nincs rendben vele, és ez eléggé aggasztott. - Mi baj van igazából? Mondd el nekem kérlek.
- Hiányoztál - ismételte meg Hyuck, de nem hittem neki.
- Ennyire nem szoktam hiányozni neked. Valami másról van itt szó. És szeretném tudni, hogy miről - mondtam neki kedvesen, de határozottan.
- Nincs semmi más - tartott ki az igaza mellett. Már nem sírt annyira, de nem is nyugodott még meg teljesen.
- Jó, akkor játsszuk azt, hogy addig nem engedlek el, amíg nem mondod el nekem - döntöttem el, és egyik kezemmel a sötétvörösre festett hajába túrtam, mire ő halkan sóhajtott egyet.
- Akkor sokáig itt leszünk - motyogta Donghyuck, én pedig nekidöntöttem a hátam az egyik párnájának, hogy kényelmesebben legyünk.
- Miért? Miért olyan nehéz elmondanod? - kérdeztem a haját igazgatva.
- Félek - bújt még jobban hozzám nyöszörögve. - Nagyon félek, Mark.
- Mitől félsz? - olyan halkan szólaltam meg, ahogy az előbb ő is.
- Attól, hogy... - éreztem, hogy ezerrel ver Donghyuck szíve, és én csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell nyugtatnom őt valahogy. Szörnyű volt ilyen zaklatottnak látnom azt a fiút, akit annyira szeretek, és legyszívesebben rögtön megcsókoltam volna, hogy tudassam vele, nincs egyedül, ezt azonban túl hirtelennek éreztem, ezért inkább csak apró puszikat hintettem a vállára a pólója anyagán keresztül, és nyugodt hangon beszéltem hozzá.
- Nincs semmi baj, Donghyuck-ah... itt vagyok... nem kell félned semmitől... itt vagyok veled...
- Pont ettől félek - súgta újabb könnyek között. - Ha elmondom, el fogsz hagyni engem.
- Nem tudsz nekem olyat mondani, hogy ezt tegyem - pusziltam meg a füle tövét óvatosan. Kezdtem sejteni, hogy mi az a nagy titok, ami nyomja a lelkét, így kicsit felbátorodtam a puszikat illetően.
- Hidd el, hogy tudok. Mark, én... - Haechan nem tudott tovább beszélni a torkát szorongató sírástól, én pedig gyengéden eltoltam őt magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- És ha azt mondanám, hogy tudom, mit akarsz mondani? - kérdeztem az arcára simítva, mire ő halálra váltan nézett rám.
- Tudod? Honnan tudod?
- Csak sejtem. Remélem. Remélem, hogy ugyanazt, amit én akarok mondani neked - hajoltam közelebb hozzá és a hüvelykujjammal megérintettem az alsó ajkát.
- M-Mark... - suttogta a megkönnyebbüléstől remegősen a nevem Donghyuck, majd behunyta a szemét és megcsókolt. Először elég bátortalan volt, ahogy én is, hiszen ez volt az első alkalom, hogy így értünk egymáshoz, később azonban ahogy kezdtünk rájönni, hogy mit csináljunk, egyre jobban élveztem a csókját, a közelségét, ahogy átöleltem és megcsókoltam őt újra és újra... Hyuckie...
- Szeretlek - szólaltunk meg teljesen egyszerre, miután elváltunk egymástól, amire mindketten elmosolyodtunk.
- Ne menj el ilyen hosszú időre többet, jó? - bújt hozzám Haechan úgy, mintha egy édes kiscica lenne.
- Ezt nem tudom megígérni - sóhajtottam szomorúan. - Nem én hozom a döntéseket, Donghyuck-ah.
- De Markie, én nem bírok ki mégegy ilyet! Olyan rossz volt nélküled - csókolt meg újra, én pedig a hajába túrva csókoltam vissza őt, miközben lassan fordítottam a helyzetünkön, hogy így fölé kerülhessek.
- Nekem is az volt, de most ne ezzel foglalkozzunk - mondtam két csók között, Haechan pedig nem is szakított meg többször, hanem velem együtt örült annak, hogy végre együtt lehetünk.