XOXO (Kisses and Hugs)

Notes (part 2) - NoMin (NCT)

Jeno a szekrényének támaszkodva ácsorgott a folyosón, és az iskolába érkező diáktársait figyelte. Várt valakire, egy bizonyos Na Jaeminre, akit egy ideje már képtelen volt kiverni a fejéből, annak ellenére, hogy alig ismerték egymást, mától azonban minden meg fog változni közöttük, ami egyszerre volt izgalmas és kicsit félelmetes is. El fogja mondani neki. El fogja mondani, hogy kedveli őt, hogy szeretne vele több időt tölteni, és ha később mindketten úgy gondolják, akkor randizni is... De nem volt benne biztos, hogy mindez a kiszemeltjének is tetszeni fog. Jaemin általában elég furcsán viselkedett a közelében, mintha bármelyik pillanatban képes lenne összeesni már csak annyitól is, ha véletlenül pár másodpercnél tovább tart köztük a szemkontaktus, és Jeno ezen minél előbb változtatni akart, mert így még beszélgetni sem tudtak rendesen, nemhogy ölelkezni. Ahhoz Jaeminnek az eddig megszokottnál jóval közelebb kellene magához engednie őt, ami addig nem fog menni, amíg a fiú egy földre szállt istenséget lát a helyén, és meg sem tud szólalni a jelenlétében. Úgy nem jöhet létre egy kapcsolat, olyan legalábbis nem, amilyenre Jeno vágyott, és amilyet Jaeminnek is szeretett volna mutatni.

Amikor a keresett fiú végre felbukkant a folyosón, Jeno megkönnyebbülten elmosolyodott. Jaemin az első óra előtti tömeget kerülgetve közeledett hozzá, vagyis a saját szekrényéhez, amibe egy résen keresztül Jeno ma is becsúsztatott neki egy üzenetet, ami kulcsfontosságú volt a terve megvalósításához. Nem mindegyik levelére látta Jaemin reakcióját, de azt tudta, hogy a többségük nem a kukában, hanem a kedves címzett zsebében végezte, ami végül is pozitívum volt, és Jeno őszintén reménykedett abban, hogy a rövid sorai annyira legalább megpuhították Jaemin szívét, hogy ha kiderül számára a titokzatos feladó kiléte, akkor elkezd másként tekinteni rá, mint azelőtt.
- Szia Jaemin - szólította meg a fiút viszonylag halkan, de ő még így is összerezzent a hangjától.
- Sz-szia... - motyogta maga elé Jaemin, miközben kinyitotta a szekrényét. Jenonak komolyan vissza kellett fognia magát, hogy ne zárja egyből a karjaiba őt, mert ma is a lehető legkényelmesebbnek kinéző pulóverben talált iskolába jönni, de tudta, hogy Jaemin nem értékelné túlzottan a semmiből jövő érintéseit, ezért beérte annyival, hogy a kettejük közti távolságot kettőről egy szekrénynek megfelelőre csökkentette.

- Az mi? - mutatott a fehér papírfecnire Jaemin cuccai tetején, amit a fiú eddig figyelmen kívül hagyott.
- Üzenet - mondta kifejezéstelen arccal, ami nem jelentett túl sok jót. - Valaki azt játssza, hogy szerelmes belém.
- Miből gondolod, hogy csak eljátssza?
- Hát mert... - Jaemin ismét elbizonytalanodott, amint eszébe juttatták, hogy nem csak magához beszél. - Mert ha nem úgy lenne, akkor már tudnám, hogy ki ő.
- Megnézhetem? - nyújtotta felé a kezét Jeno, mire szó nélkül visszakapta a saját kis céduláját. - Úgy elvesznék azokban a gyönyörű szemeidben, Jaemin - olvasta félhangosan, és amint felpillantott, még pont látta, ahogy a fiú zavarában az ajkait harapdálja, majd inkább visszafordul a szekrényéhez, hogy céltalanul pakolásszon egy darabig, ameddig az elterelést szükségesnek érzi.
- Ha tudnád, hogy ki ő, akkor hinnél neki?
- Nem tudom - rendezkedett tovább Jaemin, Jeno azonban anélkül is tudta az őszinte válaszát, hogy azt kimondta volna. Többek között az arcához hasonlóan vöröslő fülei árulták el őt.
- Nem bánod, ha hozzáteszek valamit? - vette elő a zsebéből a direkt erre a célra odakészített tollat, és miután megkapta a fiú néma beleegyezését, leírt még egy szót az eredeti üzenet alá.

„Megtaláltál♡”

Ami ezután történt, azt Jeno nem tudta volna rendesen szavakba önteni. Látta Jaemin arcán a felismerés szakaszait, ahogy ide-oda kapkodta a tekintetét az ő arca és a kezében tartott papír között, aztán ahogy hirtelen elsápadt, mert nem talált semmilyen ellenérvet arra, hogy Jeno legyen a neki szánt levelek írója, hiszen a két kézírás teljesen megegyezett egymással, ráadásul ki más írna pont a szemeiről, ha nem az a srác, aki tegnap percekig bámulta őt látszólag minden ok nélkül... Jaeminnek lassan annyira remegett a keze, hogy Jenonak muszáj volt visszamentenie tőle az érzései bizonyítékát, ha nem akarta, hogy az a lábuk előtt kössön ki a padlón, azonban amint ennek során egy pillanatra összeértek az ujjaik, Jaemin rögtön elkapta a kezét, mintha Jeno bőre egyenesen égetné őt, és ahogy apró léptekkel hátrált el előle, bele az egész testét elborító pánikba, még a pulóvere kapucniját is a fejébe húzta egy utolsó kétségbeesett próbálkozásként, hogy kizárja Jenot az életéből.

- Ne... nem...
- De - lépett közelebb hozzá a fiú, és még mielőtt Jaemin elfuthatott volna előle, szorosan magához ölelte őt. - Ne menekülj, kérlek, nem akarlak bántani.
- Tudom - suttogta Jaemin olyan halkan, hogy Jeno szinte csak sejtette, hogy ezt mondta. Viszont ha tényleg ezt mondta, akkor még van remény.
- Először nyugodj meg, jó? Aztán rátérhetünk arra, hogy milyen szép a szemed.
- De így hogy? - kérdezte Jaemin tehetetlenül, ahogy az ujjai Jeno felsőjét szorították, a kapkodós levegővételei pedig legalább annyira rendezetlenül követték egymást, mint a szíve dobbanásai, amiket Jeno közvetlenül a mellkasának nyomódva érezhetett most, hogy végre olyan közel voltak egymáshoz, ahogy azt ő szerette volna.
- Csak kövess engem - suttogta a fiú hátát simogatva, és igyekezett minél jobban lelassítani a légzését, amit Jaemin ha nem is tökéletesen, de fokozatosan átvett tőle, hamarosan pedig már a heves szívverésén kívül más nem is mutatott arra, hogy valami ne lenne rendben vele.

- T-te írtál nekem? Tényleg te voltál? - kérdezte félve, a helyeslő válaszra azonban ismét megfeszültek az izmai, és a homlokát is erősebben nyomta Jeno vállának, hátha úgy végre eltűnhet a fiú szeme elől.
- Azt akartam elérni, hogy ne láss többé valami híresség félének. Egyenlő szeretnék lenni veled, Jaemin, mert tetszel, és nagyon szívesen megismernélek, de ez úgy nem fog menni, ha folyton figyelnem kell rád, nehogy egyszercsak elájulj - nevetett fel Jeno halkan, hogy oldja a hangulatot.
- Nem tehetek róla. Egyszerűen csak... oyan tökéletes vagy - sóhajtott remegve a másik.
- Senki sem tökéletes. Én sem vagyok az, Jaemin-ah... hívhatlak így, ugye?
- Persze - adott engedélyt neki a fiú, és ismét megpróbált ellazulni Jeno karjaiban. - Szóval nem vagy tökéletes?
- Ha lehetne, se akarnék az lenni.
- És nekem sem kell tökéletesnek lennem ahhoz, hogy mi ketten...?
- Nem, nyugi. Nekem pont így tetszel, Jaemin-ah - túrt volna bele a fiú hajába Jeno, de az azt eltakaró kapucni megakadályozta őt ebben, ezért végül csak mosolyogva megsimogatta Jaemin fejét a puha anyagon keresztül. - Nagyon cuki, amikor zavarba jössz miattam, de általában nem túl praktikus, ha néhány szónál többet is szeretnék beszélni veled.
- Tudom. És sajnálom - motyogta Jaemin, a szavait pedig ez alkalommal már nem szakították meg a pánik jelei.
- Semmi baj. Így könnyebb, ha nem látsz?
- Igen - sóhajtott megkönnyebbülten a fiú, mire Jeno szorosabbra vonta körülötte a karjait.
- Akkor ezentúl mindig lesz indokom arra, hogy megöleljelek - jelentette ki, a csengő azonban ekkor kéretlenül is emlékeztette őket arra, hogy nincsenek egyedül, illetve hogy ideje lenne órára menni.

- Én... nekem nincs semmi fontos dolgom suli után - szedte össze magát Jaemin egy mondat erejéig, miután elhúzódott a kiszemeltjétől, és jobb híján a cipője orrát kezdte el nézegetni.
- Azt hiszem nekem sincs - mondta mosolyogva Jeno, ennyivel pedig meg is egyeztek a találkozóban, amit a dolgok alakulásától függően nevezhetnek később akár randinak is. - Ez a tiéd - nyomta Jaemin kezébe az üzenetét, remélhetőleg utoljára.
- Köszi - fordult a szekrényéhez a fiú, hogy kivegye, amiért eredetileg jött, de amint újra elolvasta a papírra írt szavakat, muszáj volt a tenyere mögé rejtenie az arcát, legalább addig, amíg felfogta, hogy Jeno valami csoda folytán tényleg kedveli őt.
- Olyan szép vagy...
- T-tessék?
- Úgy szép, mint a csinos és a helyes között - folytatta Jeno a kiszemeltje zavarán mosolyogva. - Szóval hiába bújsz el, elég nehéz nem rád néznem.
- Azért próbálkozhatok, nem? - vonta meg a vállát Jaemin, és egy pillanatra megengedte magának, hogy a másik szemébe nézzen. - Mostantól nem kell számolnom, hányszor mosolyogsz rám - bukott ki belőle hirtelen a felismerés, mielőtt még jobban átgondolhatta volna azt.
- Ez az egyik előnye annak, ha nem csak távolról csodálsz valakit - csukta be a fiú szekrényét Jeno, több szót nem is vesztegetve az előbb megismert különös szokására, amit ő láthatóan szeretett volna inkább titokban tartani. - Jössz a terembe?
- Aha - fogadta el Jaemin Jeno felé nyújtott kezét, amit megtenni meglepően kellemes érzés volt. Talán még az ölelésnél is jobb. Valahogy olyan... biztonságos. Pont ahogy korábban elképzelte.