XOXO (Kisses and Hugs)

Pillanat - MarkHyuck (NCT)

Annyira elegem van Markból! Az istennek se fogja észrevenni, hogy tetszik nekem, pedig már mióta próbálkozom. Vele töltöm a legtöbb időt, tőle kérek segítséget, ha valami nem megy, őt ölelem át, ha egyedül érzem magam sőt, igazából mindig, amikor csak alkalmam adódik rá, és még más dolgokat is csinálnék vele nagyon szívesen, ha végre venné a lapot, és tenne ő is valamit. De nem tesz. Nem lép felém, és ez csak egyet jelenthet, hogy én nem tetszem neki úgy, ahogy ő nekem.

De Mark nekem nem csak simán tetszik. Totál belé vagyok zúgva, és nem tudok ez ellen tenni semmit sem. Na nem mintha amúgy annyira akarnék... őt szeretni nagyon felemelő érzés. Legtöbbször úgy vagyok vele, hogy bármit megtennék érte, amit csak kér, ugyanakkor rosszulesik, hogy ő nem érez így irántam. Nem akar többet köztünk barátságnál, ezt biztosan tudom, mert ha akarna, akkor már lépett volna. Kihasználta volna az alkalmakat, amiket adtam neki, de nem tette meg. Nem csókolt meg, pedig én nagyon akarom, hogy megtegye, és az a baj, hogy egyre nehezebben tudom visszafogni magam. Ahhoz túl csábító az a kép...

- Mi a baj, Haechan? Miért voltál ma egész nap szomorú? - ahogy belépett Mark a szobába, rögtön érezni kezdtem azt az ismerős bizsergést a hasamban. Már a jelenléte is megbabonáz. Olyan hatalmas hatással van rám, de ő ezt észre sem veszi... - Hyuckie? Nem akarlak így látni, mondd el kérlek - ült le mellém az ágyamra. - Mondd el, hogy mi bánt. Ha akarod, bújj hozzám közben, hátha úgy könnyebb - mondta, én pedig szó nélkül az ölébe ültem, elfogadva az ajánlatát. Hogy is tudtam volna ellenállni neki, amikor olyan közel akarok lenni hozzá, amennyire csak lehet? Érezni akarom az illatát, a karjait magam körül, ahogy megmutatja nekem, hogy mindennél jobban szeret, pont annyira, mint én őt... csakhogy ez nem igaz. Mert ő nem...

- Nyugodj meg - Mark a hátamat simogatva próbálta csitítani a csöndes, de fájdalmas sírásomat. - Nincs semmi baj, itt vagyok. Vigyázok rád, Haechanie...
- Mark, én... szeretek valakit - nem ezt akartam mondani, de ez jött ki a számon. - Valakit, aki viszont nem szeret engem.
- És ez ennyire bánt téged? - kérdezte halkan, a nyakamba temetve az arcát.
- Igen. Nagyon bánt - hirtelen megjött a bátorságom ahhoz, hogy minden elnyomott fájdalmamat kiadjam magamból. - Én nagyon szeretem őt, Mark. Legszívesebben minden nap minden percében csak vele lennék sőt, legszívesebben az egész életemet vele tölteném. De ő nem akarja ugyanezt velem, és ez fáj. Fizikailag fáj, Mark... - az ijesztően őszinte szavaim után hosszasan nem szólalt meg egyikünk sem, mivel én hangtalanul zokogtam, ő pedig az ölében ringatva próbált megnyugtatni engem, ami végül sikeresnek bizonyult. Jelentősen megkönnyebbültem a sírástól, és attól, hogy végre elmondtam ezt neki, még úgy is, hogy fogalmam sem volt, mi következhet ezután.

- Hyuckie... én is szeretek valakit - szólalt meg halkan Mark. - Szeretek valakit, és tudom, hogy ő is szeret engem, de... nem merem elmondani neki - vallotta be, mire az ostoba szívem azonnal reménykedni kezdett, hogy esetleg én lehetek az.
- Miért?
- Mert... még sose volt kapcsolatom, és félek, hogy megbántanám őt, hogy nem tudnék mindent megadni neki, nem tudnék elég időt vele tölteni, és hogy egyszerűen csak nem lennék elég jó hozzá, mert ő sokkal jobbat érdemel nálam...
- Ki az? - vágtam a szavába, és elhúzódtam tőle kicsit, hogy a szemébe tudjak nézni. - Te mégis kinek nem lennél elég jó?
- Neked - suttogta Mark, én pedig ahelyett, hogy válaszoltam volna neki, óvatosan az ajkaira hajoltam. Ahogy egymáshoz értünk, hirtelen minden gondolat kiszállt a fejemből, és csak a pillanatra tudtam koncentrálni, ami ideális esetben örökké tartott volna. Az ajkai puha nyomására az enyémeken, ami szinte felrobbantotta a fojtogató érzésektől szenvedő lelkemet, és ahogy ezek után lassan elolvadtam a karjaiban, teljesen átadva magam neki, mert már nem tartottam semmitől. Egyáltalán nem volt bennem feszültség, csak annak az érzése, hogy jó helyen vagyok, hogy szeretnek, és hogy én is nagyon szeretem Markot...

- Bocsáss meg nekem - amikor elvált tőlem, én a hátamon feküdtem, Mark pedig félig rajtam, ami nem tudom mióta volt így, de nekem kényelmes volt, úgyhogy nem akartam hamar változtatni rajta. - Bocsáss meg, amiért eddig azt kellett hinned, hogy nem viszonzom az érzéseidet. Én szeretlek, Donghyuck. Csak félek... még mindig félek ettől az egésztől - mondta, mire én gondoskodón magamhoz öleltem őt.
- Nem kell félned semmitől, amíg velem vagy - motyogtam, ő pedig adott egy apró puszit a számra.
- Pont attól félek, hogy veled vagyok. Pontosabban attól, hogy ez nem fog sokáig tartani.
- De miért? Azt mondtad, szeretsz engem, akkor meg...?
- De hogy adjam át ezt neked jól? Hogy mutassam meg minden nap, hogy vigyelek el randizni, amikor néha még beszélgetni sincs időnk? Engem lefoglal a munkám, Haechan, ahogy téged is, mégis hogy lenne időnk és energiánk egy kapcsolatra? - csordult ki egy árva könnycsepp Mark szeméből, amit én óvatosan letöröltem.
- Meg tudjuk oldani, Mark. Higgy benne, kérlek. Higgy bennünk, higgy a szerelmünkben, mert... én szeretlek. És egyik kifogásod sem érdekel, én akkor is veled akarok lenni, ha holnap kiderül, hogy vége a világnak - mondtam pislogás nélkül a szemébe nézve, Mark pedig válasz helyett megcsókolt, de úgy, hogy abba beleremegett az egész testem.
- Mivel érdemeltelek ki téged, Hyuckie? - szorított magához, ahogy az oldalára fordult, én pedig a mellkasára döntöttem a fejem, azt az illúziót keltve, hogy egy fejjel magasabb nálam.
- Semmivel. Én csak úgy itt vagyok neked - mondtam mosolyogva, mire Mark lassan simogatni kezdte a hajam, amit eddig még nem sokszor csinált.
- Szeretlek Lee Donghyuck - suttogta, és megpuszilta a fejem búbját. - Ha ezer szó lenne rá, mindet elmondanám, így viszont csak ismételni fogom önmagam.
- Azt hiszem ezt az egy szót úgysem unnám meg soha, szóval nem gond - húzódtam közelebb hozzá.
- Akkor jó, mert még rengetegszer fogod hallani - jelentette ki Mark, majd úgy helyezkedett, hogy egy szintbe kerüljön az arcunk. - Szeretlek Haechan.
- Én is téged, Mark - mondtam, mielőtt megcsókoltam volna őt, aki természetesen ismét úgy csókolt vissza, hogy elvegye az eszem, hogy csak a pillanatnak éljek, ahogy itt vagyunk mi ketten egymásnak, két kallódó lélek, akik egy szerelmes csókban összeforrnak...