Én és a deszkás fiú | Befejezett |

1. fejezet

Ebédidőben újra a menzán kötöttem ki, mint minden egyes délben. Sóhajtva álltam be a hosszan kígyozó sorba. Mindig ilyen sokan vannak, és aztán az emberek fele, nem is vesz mást csak egy szelet pizzát (talán ez még egy elfogadható kaja itt, bár a feltétekről inkább ne beszéljünk, ha nem muszáj) és ezért kell várnia a többi emberre. Viszont van aki mindennel is megpakolja a tálcáját, és hát akkor bennem eléggé fel megy a pumpa. Nem vagyok egy türelmes ember, csak ha kötelező. Szóval szokás szerint egy évtizedik álltam az ebédlőnkben egyetlen hambiért. A hamburger az az étel itt, amit nem mondhatsz finomnak, de őszintén... néhány óra után ölni tudnék egy itteni hambiért! 

A tálcámat szorongatva néztem körül az asztaloknál. Ezért sem szeretek ide járni: valahova le kell ülnöd, anélkül, hogy a szekálóid rádszálljanak. Szerencsére van egy jó taktikám, ami mindig bevállik, méghozzá az, hogy a stréberekhez ülök le. Nekik is van egy jó hosszú asztaluk, ahova egyébként mindenkit szeretettel várnak. Tényleg vannak itt egész kedves és kevésbé kocka emberek, akiket ha szeretnék barátkozni, akkor már rég a közelembe engedtem volna. Kezdetben megijedtek amikor leültem hozzájuk, nem mintha valaha is bántottam volna őket, vagy úgy néztem volna ki, mint a tipikus nagymenők a gimikben. De már oldottan pillantgatnak rám, a többségben kilencedikesek. Talán ez az egyetlen dolog, amit megszerettem magamban, hogy lehet, hogy sokszor zárkózott vagyok és nem szeretek beszélgetni az diákokkal, de soha nem szóltam be senkinek. Max a nagyképű majmoknak reggelente... de ők nem számítanak. És egyébként ha létezne olyan ember aki azt is észrevenné mennyire próbálom feljavítani a jegyeimet, akkor kifejezetten szívesen is beszélgetnének velem a mellettem ülők.

-Hali Amber! -köszönt a velem szemben ülő fiú. Bevallom néha hallgatóztam, innen tudom, hogy az ő neve Luke, a mellette ülő fiút pedig Andrewnak hívják. Szimpatikus srácok, de mint itt senkihez, így hozzájuk sem mertem még szólni. Érdekes, hogy ők sem hozzám, de ők teljesen más okból.

-Szia Luke!- gondoltam meglepem azzal, hogy ismerem a keresztnevét. Még mondjuk magamon is meglepődtem miért is akarok imponálni nekik. Talán csak kezdd elegem lenni abból, hogy a hülye tizenegyedikesekhez hasonlítanak. - Szia Andrew! -néztem a mellette ülő, picit megdöbbent fiúra. 

-Hogy vagy?- istenem, talán túl rég beszélgettem egy velem egykorúval ahhoz, hogy kibírjam ezt szorongás nélkül.

-Egész jól, kicsit szenvedek a tanulással. Te? -kérdeztem vissza gyorsan.

-Megvagyok. Szóval... szenvedsz a tanulással?

-Hát, tudod lesz ez az utazás, és javítanom kéne ahhoz, hogy elmehessek. Egész jól ment eddig - mert már 1-2 hónapja csinálom ezt a jó kislányos dolgot -, de most egyre tőbb tantárgyból akadok el - feleltem kétségbeesetten, hisz ez volt az igazság. 

-Tényleg? Hát ez elég nagy szívás lehet. Lehet éveleje óta figyelni kellett volna...- meglepett, hogy ezt ilyen nyíltan kimerte mondani. Ezt, amit még senki sem mert a szemembe mondani. Észre is vettem, ahogy Andrew egy kicsit oldalba is böki. Amúgy nem zavart, hogy kimondta, csak kicsit meglepődtem.

-Hát sajnos már nem tudok vissza menni az időbe - bólogattam. Egyébként nem az én hibám. Ha a tanárok előbb szóltak volna az utazásról, akkor én is előbb kezdtem volna el jegyzetelni az órákon!

-És mit tervezel tenni az előtted álló döcögős út ellen? - érdeklődött most Andrew.

-Sajna fogalmam sincs. A tanárok nem hajlandóak segíteni - válaszoltam. - Elég nagy seggfejek -motyogtam halkan aztán. -Sőt igazából senki sem akar segíteni! 

-Talán mert nem kérdeztél meg még engem... - mondta nagy mosollyal Luke. Még csak most vettem észre, mennyire helyes ez a srác. Tipikus rosszfiús mosolya volt, amiért odavoltak a mellettem ülő lányok. Igazából mindenképp el akartam fogadni az ajánlatát. Végülis rosszul nem jöhetek ki. Nincs vesztenivalóm!

-Tényleg megtennéd? -kérdeztem tőle elkerekedett szemekkel. Az évfolyamtársam elégedetten bólintott én pedig majd kicsantattam örömömben!

-Hát akkor suli után találkozzunk a parkban! - mondta tétován, majd felállt az asztaltól.

-Várj! -szóltam a távolodó alakhoz, mire Luke visszanézett rám. - Megadod a telefonszámod? Tudod, csak hogy könnyebben el tudjalak érni -motyogtam az orrom alatt.

Délután 2 után már Luke és Andrew számával is a telefonomban vártam a buszomat. Fél 3-ra beszéltük végül meg a találkozót a közelben lévő parkban. A fiúktól nagyon kedves, hogy segítenek,  de hazafelé sétálva elkezdtem egyre jobban szorongani. Biztosan akarnak valamit cserében. De a zsebpénzemet nem éppen plusz matekórákra akarom elkölteni... bár mást nem igazán kérhetnek tőlem, hisz nincs semmim amit én odatudnék adni a tudásukért. Mármint én nem tudok jól főzni vagy sütni vagy ilyesmit hogy például ezekből eredően adjak nekik tanácsokat vagy ételeket.

De ezt mindenképp érdemes lesz megkérdeznem tőlünk mielőtt bármi félreértés történne.