Én és a deszkás fiú | Befejezett |

20. fejezet

《~Amber~》

Jessicaval és Luke-kal sietve elfogyasztottuk a reggeli palacsintákat - amik egyébként istenire sikeredtek - majd automatikusan követtem őket a kocsihoz Jess egyik régi papucsában, amit megkaptam kölcsönbe. Azonban a hideg jobban megcsapott, mint amire számítottam.

-Várj - fogtam meg Luke karját.

-Mi a baj?

-Hát csak annyi hogy egy szál bugyiban vagyok... - motyogtam halkan, bár feleslegesen, hisz Jess úgyis látta, hogy nincs rajtam nadrág.

-Ó igen... - nézett végig rajtam. - Sajna a farmerod nem száradt meg, megnéztem. De felhívtam anyud, elmondtam neki mindent - a rohadt életbe... anyának megint elfelejtettem szólni. Megint le fogja szedni a fejem. - Amúgy szerintem bír engem... na mindegy. Szóval elhoz mindent a suli parkolójába ami kellhet, és majd átöltözöl valahol.

-Hát ezt meg mikor intézted el? - kérdeztem és a biztonságiövemmel babráltam.

-Az az én titkom. A telód feltettem töltőre, majd azt még megoldjuk, hogy odaadom - ült be mellém hátra.

-Hűha, köszönöm! - Elképesztő ez a fiú.

______________________________

-Anya! - intettem jóanyám felé. Valahogy úgy érzem ezt megszívtam már most.

-Amber, mi a francért nem jöttél haza tegnap este?! - indult meg felénk idegesen köszönés nélkül, pedig Luke biztos megmagyarázta az egészet. Mondtam, hogy nem lesz boldog. -És miért nem tőled tudom meg, hogy hol vagy? Mi az, hogy egy teljesen idegen srác hív fel arról, hogy nála aludtál? Amúgy köszönöm Luke - mosolygott a mellettem álló fiúra. Tényleg bírja a fiút.

-Sajnálom, de lemerült a telefonom, eltévedtem a viharba és... és nem tudom - fakadtam ki. -Tudom, hogy írnom kellett volna legalább tegnap éjszaka, de kiment a fejemből és amúgy sem voltam jól.

-Bocsi, hogy félbeszakítalak titeket, de 5 perc múlva becsengetnek... - szólt Jessie, és elindult az iskola felé.

-Majd otthon megbeszéljük - mondta anya, és a kezembe nyomott egy szatyrot, meg az iskola táskám.

-Ebédnél talizunk - simította meg a hátam Luke, majd ő is lelépett. Anya se szó, se beszéd beült a kocsijába, és elhajtott. Na szép. 

__________________________

-Jó napot! - csüccsentem le a az igazgatónő asztalával szembeni székre. - Szeretnék magával beszélni - dobtam a suli táskámat a szék mellé. Hirtelen az is kiment a fejemből, hogy mi a vezeték neve az előttem ülő nőnek. Francba! Lehetőleg próbáltam elkerülni, hogy meg kelljen neveznem. Csak a keresztnevét tudom, de nem vagyunk tegező viszonyban. Egyáltalán nem!

-Mondja csak, Ms. Lawson. - nagyszerű, magázni fog... de ő legalább tudja a nevem. - Mindketten pontosan tudjuk, hogy mit ajánlottam fel. Ha ez ügyben szeretne vala...

-Csak tudatni szerettem volna Önnel, hogy akárhogy is dönt majd, én mindent beleadtam. Tudom, hogy nem voltam mintadiák, de megpróbáltam kihozni magamból a legjobbat. - Szakítottam félbe. Meglepetten hallgatta a szónoklatom, de közben édesen elmosolyodott.

-Ennek felettébb örülök. Fontos számunkra a diákok szorgalma, és remélem holnap elmondhatom majd, hogy Maga igen jól kezelte a kialakult helyzetet. Járt az iskola pszichológusnál a javaslatomra? - Nagyszerű, most jöhet az a rész, hogy depressziós vagyok.

-Nem - ráztam meg a fejem. - El akartam menni, de idő előtt találtam valakit, aki segített a kollégája helyett feljavítani a mentális egészségem. Mindenesetre köszönöm a tanácsait.

-Örömmel hallom, hogy jobban van. Remélem nem kell csalódnom holnap - mosolygott rám hamiskásan.

-Ezt én is remélem - álltam fel, hogy befejezzem az illedelmes szóváltásunk.

-Cukorkát? - kérdezte egy zöld üvegtálkára biccentve.

-Elfogadok egyet - vontam vállat.

-Áhh vegyen kettőt. Nem szeretem a savanyú cukorkát - árulta el halkan nevetve. Még intettem egyet az igazgatómnak, majd kisiettem a gimiből. Az édességet a farzsebembe süllyesztettem.

Busszal utaztam haza, mert anya már nem volt szabadságon. Régebben utáltam buszozni, mindig alig vártam, hogy leszállhassak, holott nem lakunk messze a sulitól. Bár lehet csak az embereket utáltam, akik a járművön ültek, mert sokan jártak ezzel a járattal hazafelé a suliból. Sőt, igazából ez egy sulis járat elvileg.
Ez már egy picit változott, nem gyűlölöm annyira mint annó. Ad egy kis időt gondolkodni azon, hogy mi történt az iskolában. Az ég világon senki nem fog hozzám szólni, erre már rájöttem. Az öreg nénik - ha felszállnak esetleg és pont mellettem találják meg a helyüket - egész aranyosak tudnak lenni. Főleg ha elkezdenek mesélni valami őskori sztorit az életükből, vagy esetleg az unokáikról beszélnek, akik annyi idősek mint én. Az nem olyan vészes.

-Még ma át kéne jönnöd a cuccokért - visszhangzott a fejemben Luke felhívása. - De ha nem jössz, akkor majd holnap elhozom, viszont a telefonod még mindig nálam van, ezt ne feledt.

Lehet tényleg meg kéne még fordulnom Luke-nál. De nem is tudom... túl fáradt vagyok most ehhez. Annyira nem függök a telefonomtól, hogy belehaljak, ha nincs nálam egy nap.

《~Luke~》

A tekintetem Amber telefonján pihent, ami még mindig az én szobámban van. Természetesen megbízom a lányban, és ha valami igaz lett volna a pletykákból, akkor már úgy is megtudtam volna. De mi van ha nem? Talán egy apró részlet elkerülte a figyelmemet és teljesen téves képet alakítottam ki róla. Oké, ez majdnem egyenlő szinten van a lehetetlennel. De mégis ott motoszkált az az ici-pici kis esély arra, hogy jobban megszívom ezt az egészet, mint arra számítok.

A kezembe vettem a telefonját. A jelszóját már rég ellestem, tudom, rossz szokás, de valamiért megmaradnak a fejemben az ilyenek.
Egy másodpercre behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Tényleg megéri kutakodni Amber dolgai közt? Hisz próbálja elfelejteni mi történt, ami nem jelent jót. Talán jobban is járnék, ha inkább nem tudnék meg semmit - bár csak nincs mitől félnem. Viszont egyszer lesz ilyen alkalmam bebizonyítani magamnak, hogy nem tévedtem a lánnyal kapcsolatban. Végtére nem kéne tartanom semmitől, mert alaptalanak a pletykák, igaz? Szóval megnézhetem, nem valószínű, hogy találok valami érdekeset. Bár volt az a dolog Amber volt barátaival 2 évvel ezelőtt. Hogy megalázták, meg átverték. Talán ahhoz a témához találok üzeneteket. Megmondom őszintén, kíváncsivá tett, amikor mesélte. És a sztorit tovább úgysem tudhatnám meg, szóval miért is ne kereshetném meg most, hogy mi történt?

Beléptem az üzeneteibe, majd legörgettem az aljára, hogy az elejétől kezdhessek el olvasni. Átugortam az öreg rokonféleségeket majd rátértem a tárgyra. Heaven Holmes. Először egy korunkbeli lánnyal való beszélgetését nyitottam meg. Az viszont annyira hosszú volt, hogy nem tudtam felpörgetni annyira, hogy a legeslegelső üzenetet elolvassam. Biztos nagyon jóban voltak, talán legjobb barátnők, vagy hasonlók. Elég unalmas témákról csevegtek, tipik lányos dumákkal, meg a srácokról. Egyik név sem volt ismerős, mert 2 évvel ezelőtt még nem voltunk gimisek, és nem egy suliba jártunk. Csak 9.-ben láttuk egymást először.

A szemem megakadt egy neven. Matthew. Épp Heaven írta, hogy találkoznia kéne Ambernek Mattel. Érdekes, hogy a sors, hogy összehozza Ambert a Matt nevű fiatalokkal. Lehetetlen, hogy a mi Matt-ünkről beszélnek. Ha ismerték volna egymást biztos szóltak volna.

Kiléptem a haszontalannak ígérkező chatből. Unottan a következőre nyomtam. Lehet mégsem találok semmi érdekfeszítőt. Talán csak valami családi tragédia volt, ami megneheztelte a lány életét 2 éve. A nevet először el sem olvastam, gondoltam úgysem ismerném. Hát a nagy francokat. A szemem csak feltévedt a másik fél nevére. Matthew Collins. Mi a f...?!