Én és a deszkás fiú | Befejezett |

29. fejezet

《~Luke~》

Bécsbe érkezés előtt egy-két órával ébredtem fel. Fájdalmasan kinyújtoztattam végtagjaimat amennyire csak tudtam. A srácok mellettem csicsiztek kivéve Chris-t, aki a telefonján nézett sorozatot. Odaintettem a tőlem legtávolabb ülő fiúra - ő is az üléssor másik szélén ült - visszabiccentett. Hüvelykujjával Mattékre bökött és elvigyorodott. Gyors lőttem róluk egy képet. Andrew és Matthew kapucniban, különböző pózokban szundikáltak.

Hátrafordultam, hogy Ambert is meglessem. Őt is elnyomta az álom, édesen pihizett. Az egyik vállán egy fekete hajzuhatagot véltem felfedezni. Tovább nyújtozkodtam, és egy másik alvó lányt láthattam. Szóval máris talált új barátokat?

Nem akartam féltékenykedni, hisz a lány biztos csak egy barátnője, de akkor is én akartam Amber vállán aludni. Noha elvileg most nem vagyunk jóban... de kit is akarnék azzal becsapni, hogy nem lennék szívesen a másik lány helyében.

Leszálltunk a járatról - ami már nem tűnt igy jó pár óra után olyan kényelmesnek, mint elsőre volt - majd a váróban pakoltunk le. Minden rendben zajlott, viszont mindenki ki volt merülve velem együtt. Nagyjából senki nem beszélt senkivel, a legtöbb ember aludt, miközben landolt a gép. Összesen 9 órát utaztunk, ami azért nem semmi. Fáradtan rogytunk le a padokra, hogy aztán felkelhessünk onnét 1 és fél óra múlva, és folytatodjon a a repülőút. Unalmamban a telefonom nyomkodtam és Andrew-ékkal beszélgettem. Legszívesebben eldőltem volna egy kényelmes ágyon, és amint eszembe jutott ez a gondolat, semmi másra nem vágytam, mint végre egy puha ágyra. Meg hozzá egy kis pihentető alvásra.

Kimerülten újra nekivágtunk hát az utazásnak, hogy valaha odaérjünk a görög partra.
Thessaloniki-be megyünk. Thessaloniki Görögország második legnagyobb városa és legforgalmasabb kikötője. Remelém majd látunk nagy jachtokat is, amiknek az árát megtippelni se merem. Amúgy nagyon szépek a tengerpartjai is.

Mi az óváros közelében leszünk elszállásolva, hisz elvileg ez egy "történelmi kirándulás". Fogalmam sincs, hogy a sulink hogyan nyerte meg ezt a pályázatot, de borzasztóan hálásak lehetünk érte. Már csak azért is, mert valószínűleg szörnyen drága volt. Már akkor is az, ha csak a repülőjegyeket nézzük. Szóval rettenetesen szerencsések vagyunk.

Miután szinte ugyanolyan felállásban leültünk a helyükre, boldogan nyugtáztam, hogy Amberre ugyanúgy rálátok, mint eddig. Felémnézett, gondolom azért, hogy ugyanazt ellenőrizze, mint én. Eleresztettem felé egy halvány mosolyt, de hiába tartotta egy kevés ideig a szemkontaktust, nem viszonozta a mosolyt. Zavartan elnéztem inkább, aztán gondolom ő is elkapta tekintetét rólam.

-Már nem kell sokat várnunk, mindjárt megérkezünk Görögországba - buzdítottam magam. Szükségem is volt rá, ugyanis már mindenem fájt. Főleg az volt a baj, hogy a lábaimat nem nyújthattam ki. Azok már piszkosul fájtak, hiába álltam fel többször is azzal az ürüggyel, hogy a mosdóba indulok. De Bécstől nincs messze Thessaloniki - gondoltam nyugodtabban.

Nem tudtam elaludni, ezért filmet néztem a telefonomon. A legtöbb fiatal követte a példámat, mert asszem mind nagyon be voltunk zsongva.

《~Amber~》

A Bécsből Thessaloniki-be tartó út összesen mintegy 2 és fél óra. Miután leszálltunk a géppel, mindenki izgatottan indult a bőröndöket megkeresni. Mert ha kiérünk a repülőtérről, az azt jelenti, hogy végre elmehetünk pihenni a szállásra. Nagyon kíváncsi vagyok az panzióra is, amiben aludni fogunk, mert elvileg egész modern, és tiszta. Talán már az se törte le a szarvunkat, hogy közölték: még buszra kell szállnunk egy fél órára, hogy elérjünk a partra, arra a részre, ahol lennünk kell. Mind a 35 diák beült hát, és be nem állt volna a szánk. Mint az 5 éveseknek, komolyan.

Az Államokban most kb. olyan 17 óra lehet, de a durva idő eltolódás nagyon összezavart. Igen, nem is csodálom, ugyanis akkora az eltolódás, hogy Görögországban már másnap volt. Történetesen 1 óra volt. Hiába utaztunk "csak" 12 és fél órát, olyan volt, mintha egy egész napot repültünk volna. A sötétségben nem nagyon tudtuk a tájat csodálni, ez engem például elkeserített egy cseppet.

Az 50 fős busszal elzötykölődtünk a szállásig, ahol mielőtt beléphettünk volna, elmondták, hogy ezzel a busszal fogunk a következő két hétben utazni mindenfelé. Jajgattunk és sóhajtottunk válaszul. Nem volt ez számunkra egy túl jó hír, merthogy a busz egy kész tragacs volt. Csodálom, hogy még forgalomba engedik. Az eredetileg talán khaki zöld és szürke busz rozsdás volt, a buszsofőr ajtaja pedig kartonból volt. Itt-ott a padlón és a sarkokban penész vette át az uralmat. A székek koszosak voltak, és enyhén szólva is bűzlöttek. Az ajtó nem nyílt ki, csak ha erősen megrángatta valamelyikünk. De mindezt túl is éltük volna. Ami a legrosszabbat jelentette számunkra, az nem holmi penész volt. Hanem a légkondi hiánya.

Nevezhettek puhánynak, de amint a repülő lépcsőjére tettem a lábam, azonnal levert a víz. Iszonyat forróság volt, még éjjel is. Legalábbis Chicago-hoz képest, ahol egyébként tényleg nagyon meleg van, ám most a hűvösebb időhöz szoktunk hozzá. A buszban izzadságban úsztunk, és az ablakokat babráltuk, hogy valahogyan kinyissunk leglább egyet. Mind összefogtunk,  de csak nem jött össze.

Mikor a buszból kiléptem, nos akkor már sokkal jobban megbecsültem a kinti hőmérsékletet.

A szép kis napsárga panziónkra néztem, és úgy gondoltam iszonyú hálásnak kéne lennem. Persze az is vagyok.

2 szintet kaptunk, az enyémen 9 szoba volt, köztük 5 darab három-, és négy kétágyas szoba volt. Ahogy a csajokkal megbeszéltük, feltrappoltunk a lépcsőn és megnéztünk pár szobát.

Volt pár régies, és mivel jó szobát kerestünk, ezért amint megláttam a csinos és modern szobácskát (amit végül kiválasztottunk), elrohantam a lányokért és aztán ujjongva lepakoltuk az összes holminkat. Békésen eldőltem az ágyamon és behunytam a szemem. Talán sosem jutott volna az eszembe, hogy majd a - mondhatni - barátaimmal itt leszek pár száz méterre a görög parttól és boldogan nevetgélünk azon mekkora mázlisták vagyunk.

-Annyira király, hogy egy tök messzi oszágban vagyunk. Chicago vagy tízezer km-re van innét - ecsetelte Hailey, aki épp a hatalmas bőröndjében lévő rendet próbálta rendszerezni. Kivette a nagy neszeszerét - amiben elvileg csak minimális smink van, szóval gondolom mindenféle skin care-es dologgal töltötte meg - és a fürdőbe igyekezett vele. Nem meglepő, mert a lánynak gyönyörű bőre van, egyetlen pattanást nem találsz rajta. Ahogy elnéztem, a bőröndjében az én otthoni ruhásszekrényem fele megtalálható volt. Ebből könnyen leszűrtem, hogy Hailey imádja a divatot, és persze magát szépnek látni. A 12 órás út után is csodálatosan és tökéletesen festett, míg mi kimerülten szinte félholtnak néztünk ki Amy-vel. - Ha valamire szükségetek van, nyugodtan szóljatok és adok - jelentette ki kedvesen.

-Ez igaz, Amber. Én is állandóan Hailey ruháiban járkálok. Rengeteg ruhája van, de a felét se hordja. Kénytelen vagyok megtenni helyette - vonta meg a vállát nevetve Amy, én meg megköszöntem. Igazából nem nagyon éreztem magam kirekesztve. Mármint azt hittem, hogy kínosabb lesz, de itt mindenki olyan nyitott, mint a fene!

- Van itt egy kert, megnézzük? - kérdezte izgatottan Hailey.

-Most viccelsz? Fél kettő van! - szorította Amy az arcára a párnáját. Hailey megforgatta a szemét majd kérdőn rámnézett, de azonnal elmosolyodott. Tudta, hogy benne vagyok.

-Indulhatunk? - tudakolta felpörögve, miközben egyenes, fekete tincseivel játszadozott.