《~Amber~》
-Most mégis mit csináljak? - kérdeztem aggódva. Remegő kezeimet próbáltam elrejteni, de aligha sikerült.
-Istenem, szinte szikrázott köztetek a levegő! - mondta Hailey, mit sem törődve a kérdésemmel.
-De a jó értelemben? - puhatolóztam, mégis széles mosoly ült ki az arcomra.
-Határozottan - vágták rá egyszerre. Luke Harris az imént hagyta el a szobánk én pedig úgy viselkedek, mint egy 8 éves. Csak a szokásos.
-Biztos jó ötlet, hogy én is megyek? Láttátok hogy lefagyott! - faggattam őket kétségbeesve.
-Nem lesz gond! Max elájul a szépségedtől... - kezdte Amy, de hozzávágtam egy párnát.
-Azért fagyott le, mert az emberek félnek a szerelmükkel beszélni - válaszolt felém fordulva Hailey. Hangja már viszonylag nyugodt volt. - Ez tény.
-Láttad, hogy elpirult? - tudakolta Amy Haileytől.
-Ja, tök durva volt! - mondta. Bár én egy piros vagy rózsaszín árnyalatot sem fedeztem fel az arcán.
-Egyébként szerintem már nem csak egymillió százalék, hogy beléd van esve - itt drámai hatásszünetet tartott - hanem VÉGTELEN!
-De nem értem. Ti mit láttok rajta, amit én nem? Biztosan észrevenném, ha szerelmes lenne - szóltam bizonytalanul.
-Ezt hívják úgy drágám, hogy a rózsaszín köd!
-Na persze. Ez egy a sok közül, amit jelenleg kizártnak tartok. Engem nem lepett el a rózsaszín köd!
-Na jól van, most elég ebből - csapta össze a tenyerét Amy. - Fújunk rád egy kis parfümöt és lemegyünk - mondta gondosan artikulálva a szavakat. - Lemegyünk, mert ott vár rád a lelkitársad, és szükséged van rá. Ráadásul muszáj vele beszélned.
-BESZÉLNEM?! Te bealudtál annál a résznél, hogy haragszik rám?! - kérdeztem idegesen fújtatva. Még hogy beszélni! Biztos, hogy nem.
-Nem, de akkor is éber voltam, amikor megláttam hogyan néz rád. És ebből kitaláltam, hogy beszélnetek kell. Még pedig sürősen, ha nem akarod, hogy kiszeressen belőled! Nem azt mondom, hogy a határeset már, de ki tudja mikor unja meg a csendet körülöttetek - mondta és kinyitotta az ajtót.
-Ja, csak tudnék miről beszélni vele... - motyogtam. Reális, amit mondogatnak a lányok.
-Most már nem tudjuk ezt megbeszélni sajna - húzott ki magával az ajtón.
《~Luke~》
A bejárati ajtó előtt várakoztunk, hogy végre mindenki ideérjen. Szokásunkhoz hűen a telefont nyomkodtuk, de én minden percben ideges a lépcső felé pillantottam. Már csak a lányok hiányoztak a csapatból. Kb. az itt lévők fele vállalta be, hogy kimenjünk egy kicsit, hiába győzködtem őket, hogy egyszer lesz ilyen alkalmunk és amúgy is már megy le a Nap, magyarán nincs már kánikula. De hát ha nem, akkor nem.
Szinte egy lassított felvételen keresztül néztem, ahogy a lányok levánszorognak a lépcsőn. Amber félve rám pillantott, de azon nyomban elkapta rólam tekintetét.
-Na akkor indulhatunk is, igaz? - kérdeztem zavaromban. Erre hallottam egy kis éljenezést, aztán kimeneteltünk a csinos kis utcára, amit narancssárágra festettek a lemenő Nap sugarai.
Letettem a gördeszkám a földre, amit eddig magammal cipeltem. Az egyik legnagyobb hobbim a deszkázás, de nem igazán szeretem ezt firtatni mások előtt. Főleg azért, mert az első deszkám még ici-pici koromban kaptam apától. Szeretem ezt megtartani magamnak, de amúgy sem tartom valami nagy sportolásnak. Mármint a részemről, mert nem csinálom komolyan, hogy versenyekre járnék vagy ilyesmi. Inkább csak délutánonként segít lenyugodni, vagy kikapcsolódni. Pár éve már trükköket is szeretek csinálni, mármint ilyen bonyolultabbakat.
Megpróbáltam kizárni egy picit a külvilágot. Gondolkodtam, főleg az imént történteken. Egész messze elmentem aztán eszembe jutott, hogy nekem figyelnem kéne a többiekre, mielőtt még kinyírják egymást. Csak úgy suhantam visszafelé, mert tényleg kicsit beparáztam, hogy eltűnnek az emberek, és valaki eltéved. Ez az én felelősségem.
Visszafelé találtam egy nagyobb klikket az embereimből, mert mint kiderült valami videót akarnak forgatni. Mondjuk azzal csak ellesznek egy darabig... Azért a biztonság kedvéért elmondtam vagy ötször, hogy ne menjenek messzebb. Remélhetőleg legalább egy ember hallotta. Ez itt egy egyenes utca volt, szóval ha itt maradok valahol mondjuk közepén, akkor rálátok az összes emberre. Az utca másik vége felé tömörült a többi diák és valamiről beszélgettek. Többen egy padon ültek és úgy szóltak hozzá a többiekhez. Gondoltam azért odamegyek hozzájuk is, nehogy valamelyik bolond elkószáljon. Körülbelül fél úton jártam amikor meghallottam egy hangot, pedig embert nem láttam sehol.
-Hogy a fenébe hoztad át azt a gördeszkát? - körbenéztem, hogy megleljem ki is szólt hozzám, amikor is megláttam Ambert. Egy padon kuporgott egyedül, egy könyvvel a kezében, csak szegény olyan kis törpe, hogy észre se vettem. El tudom képzelni, ahogy mindenkit elküld maga körül, csak mert ő olvasni akar... a gondolatra elmosolyodtam egy kicsit.
Látszólag Amber magát is meglepte a váratlan kérdésével. Elpirulva nézett rám, és hát atyavilág... gyönyörű volt.
-Hát az legyen az én titkom - mondtam és a 200 wattos mosolyát elnézve szerintem boldog volt, hogy válaszoltam.
-De neem... tényleg érdekel hogy csináltad - mondta, és hát csak nem volt elégedett a válaszommal. Visszafogottan mosolyogtam, és közelebb mentem hozzá, mivel nem sikerült pont előtte megállnom.
-Hát én meg tényleg megtartom a saját titkomnak ezt - vontam vállat vigyorogva, mire egy sértődött pillantásr kaptam tőle.
-Nem is mondtad, hogy gördeszkázol... - motyogta.
-Mert nem kérdezted - válaszoltam, de ő csak az ég felé emelte íriszeit.
-Régebben mindig meg akartam tanulni én is, de sosem volt rá időm - magyarázta elgondolkozva.
-Hát itt az idő - mosolyogtam rá, mire egy elég döbbent pillantását láthattam.
-Hát nem tudom... - mondta félősen. Egy kicsit idegennek tartottam ezt az énjét. Úgy viselkedett mintha nem is ismerne, pedig alig egy hetet töltöttünk csak egymás nélkül.
-Naa gyere - intettem magamhoz, mire mégiscsak felállt a padról. Leemeltem az eddig deszkán tartott lábam az eszközről és kinyújtoztattam Amber felé a kezem. Némileg remegtek az ujjai, de próbáltam nem törődni vele és közelebb húztam.
-Nos... álltál már valaha gördeszkán? - érdeklődtem szórakozottan, ő meg megrázta a fejét, miközben a vállánál fogva magam mellé állítottam. Asszem ideje, hogy a kezembe vegyem az irányítást. Magabiztosnak éreztem magam, pedig voltaképp sok múlott ezen. Szeretném, hogy Amber kedveljen, és nagyon-nagyon élvezem minden érintését. De vajon ez kölcsönös?
-Milyen lábas vagy?
-Jobb - válaszolta, mire csak bólintottam.
-Oké, nos csak kapaszkodj belém - mondtam neki feleslegesen, mert eddig is a kezem szorongatta. - Ide tedd... nem, nem oda, mert akkor nem tudod hova tenni a másik lábad... oké, jó lesz. Na most állj fel rá mindkét lábbal!
Amber persze nem tudta megtartani az egyensúlyát hiába fogtam a kezét, de mindegy, mert ez várható volt. Ez senkinek sem megy elsőre. Erre van a gyakorlás.
Bár az volt a gond, hogy Amber később se tudott túl sokáig egyensúlyban maradni. Mostmár a vállamba kapaszkodott, én meg a derakát fogtam. Igazából nagyon is élveztem a helyzetet. Mármint előnyösebb helyzetben voltam, mert én már sok éve gördeszkázok, és így jól szórakoztam azon, ahogy próbálkozik. És mindent megtettem, hogy segítsek neki, de hát nem vagyok se profi, se gördeszka oktató sajna.
Végülis a végére már egészen bele jött. Megmutattam neki, hogy hogyan hajtsa magát, és egész jól megy is neki. Büszkén megtapsoltam, amikor egész messze eltudott menni anélkül, hogy elesett volna. Már rég ránk sötétedett... na várjunk csak!
-Basszus! - kiáltottam el magam és az arcomra szorítottam a kezem. Már nem is láttam el rendesen az utca végéig, de így is lerítt, hogy a többiek már rég elkallódtak onnan.
ESTÁS LEYENDO
Én és a deszkás fiú | Befejezett |
Romance,,-Hogy vagy? - kérdezte Luke kedvesen, majd végigjártatta rajtam borostyán barna szemeit. -Asszem egy kicsit összezavarodtam. -Üdv a klubban. " ____________________________________ Jones College Prep High School-ba járó Amber Lawson barátok...
